Halász Ilona (született Mészáros) 23 éves volt, mikor családjával a kitelepítés sorsára jutott. Az időközben 81 évessé lett vízkeleti olvasónk felhívásunkra tollat ragadott, és bár reszkető kézzel, de négy A4-es oldalon visszaemlékezett a csaknem 60 évvel ezelőtt átélt megrázó élményekre. Alább e levélből közlünk részleteket. (Levélírónk számára az átélt meghurcoltatásokon túl az is fáj, hogy a mai napig jogilag nem orvosolták az egykori sérelmeket. Ezt 2004-ben a brüsszeli emberi jogi szervezetnek küldött levelében is megírta.)
1947. február 6-án a katonák körbezárták a falut. Senkit sem engedtek se ki, se be. Megkaptuk a kitelepítésről szóló rendeletet. Én 23 éves voltam.
Nekiálltunk csomagolni, élelmiszert, dunyhát… Két nagy teherautó állt be az udvarunkra. Az istállóban otthon maradt két tehén, az ólban pedig két disznó. Elindultunk. Édesanyám a katona mellé ült a két gyermekkel, közülük az egyik 11, a másik 12 éves volt. Én apámmal és húgommal pedig az autó rakodófelületére. A bátyám ezt már nem érte meg, ő a háború áldozata lett. Az utcán leselkedők bámultak minket. A diószegi állomás felé vitt az utunk, ahol bevagoníroztak bennünket.
Ezt az utazást életemben nem felejtem el. Éreztük, földönfutókká váltunk, erőszakkal eltávolítanak bennünket szülőföldünktől, csak azért mert magyarnak születtünk…
Egy marhavagonban két család került. Emlékszem, sűrű hóhullás volt, alig lehetett látni, és nagyon fáztunk. A vagon hézagjain befújt a szél, és sok havat is behordott. Az első megálló Kolínban volt, itt kaptunk enni, egy kis knédlit.
Végül Mariánské Lázně-ba értünk. Ott már úgy várták ránk, mint ha rabok lettünk volna. És válogattak közülünk, ki hova lenne jó. Inkább olyan családokat akartak, amelyekben több a munkavégzésre alkalmas személy.
Egy gazdához kerültünk. Én ott etettem az állatokat, fejtem a teheneket és
hordtam a lovaknak az abrakot. A többiek is persze mind dolgoztak. Hónapok
teltek el, és egy korona fizetést sem kaptunk. Ezért édesanyám egy másik család
egyik tagjával elment a munkaügyi hivatalba panaszt tenni. Ezt követően egy
teherautó jött értünk, és elvitte onnan a magyarokat. Ezután egy állami birtok
földjein dolgoztunk, és már fizetést is kaptunk. Voltak itt jó érzésű emberek
is, én naponta 13 tehenet fejtem (persze akkor még kézzel), és mindig
megengedték, hogy magammal vigyek a családnak egy fazék tejet. Élelmiszert
vásárolni nemigen lehetett, mert akkor még szinte minden jegyre volt.
Amikor a földeken befejeződtek az őszi munkák, az erdészekhez kerültünk. Kemény
munka volt ez is. A hideg télben fűrészeltük a fákat.
Vasárnap eljártunk misére. A pap megengedte, hogy énekeljünk a mise alatt, csak
úgy zengett a magyar énektől a csehországi templom! És imádkoztunk a Jóistenhez,
hogy adjon erőt nekünk elbírni a megpróbáltatásainkat. Ma, majdnem hatvan évvel
később sem gyógyultak be ezek a sebek.
HALÁSZ ILONA
Ifjú olvasónk, Hocsák Emese, az ipolysági Magyar Tannyelvű Gimnázium harmadikos diákja. 2004-ben a Rákoczi Szovetség pályázatára írta meg dolgozatát, amely kiemelkedő minősítést kapott. Felhívásunkat olvasva szerkesztőségünkbe is elküldte munkáját.
Az ember ha nem ismeri a tegnap súlyát, akkor a holnapban létezésének sem lesz értelme. A családom múltjának fénye is segíti megvilágítani az utamat, s ennek köszönhetem a jövőm biztonságát.
Az elődeim viszontagságos múltja a 20. század közepén kezdődött. Az 1945–48-as évek között a csehszlovák kormánypolitika egyik legfőbb törekvése az volt, hogy mindenáron megszabaduljon a magyar kissebségtől, s ennek következményeként tiszta szláv (csehszlovák) nemzetállamot hozzon létre. Ennek érdekében a legaljasabb ördögi eszközöktől sem riadt vissza. Megpróbálták az összes magyart kitoloncolni, – ez kb. 600 ezer embert jelent – ezt viszont a győztes nagyhatalmak potsdami konferenciáján megakadályozták. Majd a lakosságcserével próbálkoztak, tehát egy az egyben átköltöztetni a magyarországi szlovák kisebbséget a szlovákiai magyarok helyére, de ez is kudarccal végződött. Ugyanis csak kb. 70 ezer magyarországi szlovák települt át, s ugyanennyi szlovákiai magyar mehetett a helyükre. Majd azt ötlötték ki, hogy a szlovákiai magyarokat deportálják az elűzött szudétanémetek helyére Csehországba, ahol majd elvesztik magyar identitásukat, s elcsehesednek. Az én családomat is ezzel a céllal deportálták a cseh–német határvidékre.
Nagymamám Molnár Erzsébet, (született 1941. június 1-jén) a magyar kisebbséghez tartozott. Felsőtúr volt a szülőfaluja. Ez egy 800 lakosú kisközség, többségében magyar nemzetiségűek lakták. Ez a település Ipolyságtól 6 km-re északra terül el. A negyvenes évek közepén szinte csak magyar nemzetiségű lakosok lakták.
1946 júniusában a településbe érkezett rendeletek szerint a kijelölt családoknak el kell hagyniuk otthonaikat, Csehországba küldik őket közhasznú munkára. Ez a parancs a dédszüleimet is sújtotta, akik akkor még fiatalok voltak. Féltek a jövőtől, tartottak attól, hogy többé nem látják viszont szülőföldjüket. Nagymamám négyéves volt, húga, Júlia kettő.
Szigorú ellenőrzések voltak, csak a legszükségesebb dolgokat, ruhákat vihették magukkal. A felsőtúri megbízottak az ipolysági vasútállomásra szállították az embereket, ott vagonokba terelték őket, s az ajtót bezárták mögöttük. Nem volt visszaút, ezt mindenki tudta. A vonat elindult. Az emberek kezdtek pánikba esni, csak a vonat monoton zakatolása nyugtatta meg őket. Mikor megérkeztek Csehországba, még egy hosszú gyalogút előtt álltak. A végtelennek tűnő kígyózó sor Přerovba tartott. Ott étellel fogadták a szlovákiai magyarokat, s a felettesük Antonin Kratochvil mindenkit útbaigazított.
Dédnagymamám Setény Mária, (született 1916. január 2-án ) a földekre került, mint munkás. Reggeltől estig fárasztó, kemény munkát végzett. A gyerekeket kénytelen volt otthon hagyni egyedül, bezárva. Sokat éheztek, mivel a család ifjabb tagjai nem kaptak enni- és innivalót, s ezért a szülők titokban az ő részüket a gyerekekkel osztották meg. A helybeli csehek segítőkész emberek voltak. A munkafelügyelőknek gyakran hazudtak, hogy kimentsék Máriát, mikor ő hazavitte az ételt a gyerekeknek.
Később minden más lett. Mária egy konyhára került szakácsnőként, s a csallóközi magyaroknak főzött. Ezen a helyen nagyon szerették családunkat, mivel a dédnagymamám, Mária igen szorgos és szerény ember volt. A családunk életkörülményei gyökeresen megváltoztak. A szülőknek már nem kellett a határba kijárniuk dolgozni, s állandó ennivalóról is gondoskodni tudtak.
Dédnagyapám Molnár József, (született 1912. július 18 -án ) kocsisként dolgozott. Őt nem ostromolták a szeretet nyilai, s mindig problémákat okoztak neki a munkafelügyelők. Máriának és Józsefnek a gyerekekkel is sok gondjuk akadt volt. Egyszer nagymamám húga, Júlia tüdőgyulladást kapott, s élet-halál közti állapotba került. A szülők már-már kezdték feladni a gyógyulás reményét. De minden jóra fordult. A gyerekek kellő szabadságot is kaptak. Gyakran elszöktek a cseh társaikkal Roztoklatyba, és a környező falvakba. Nagymamám szülei sikeresen felkeresték a rokonságot Prágában.
Mivel 1947-48-ban Csehszlovákiában megtörtént a kommunista hatalomátvétel, az „internacionalizmus szellemében” Csehszlovákia már nem közösíthette ki a szlovákiai magyarokat, visszaköltözhettek szülőföldjükre. 1947 szeptemberében a deportált magyarok elhagyták a jelenlegi Csehország határvidékét.
HOCSÁK EMESE
Történelmi korunk, amelyben az elmúlt évek – a háború és a megszállás – szerencsétlen örökségét hárítjuk el, és amelyben a nép fokozott jólétének alapját vetjük meg, a köztársaság minden munkaképes lakosával szemben fokozott feladatot támaszt.
Azok, akiknek kötelességük, hogy a csehországi mezőgazdaság segítségére legyenek, eddigi munkájukkal hitet tettek építő igyekezetünk mellett. Legtöbben megértéssel voltak nagy feladatainkkal szemben, és az államunk lakossága részére biztosítandó közélelmezés előteremtésében a cseh és a szlovák dolgozó nép oldalára álltak.
Hasznos tevékenységük értékelésében és annak elvártában, hogy továbbra is hűen kitartanak Csehországban áldásos munkájukban, különösen most, amikor az aratások javában folynak, a Csehszlovák Köztársaság népi demokrata kormánya lehetővé tette, hogy polgári jogokhoz, valamint tartós exisztencia alapításához szükséges eszközökhöz jussanak.
Ezek közé a jogok közé tartozik elsősorban a csehszlovák állampolgárság, mint a legnagyobb ajándék, amit a köztársaság nyújthat. Ezen kívül lehetőség nyílik Csehországban tartós exisztencia alapításához megfelelő pénzügyi eszközök rendelkezésre való bocsátásával, volt szlovenszkói mezőgazdasági vagyonuk becsára 80%-a erejéig.
Mindezen kedvezmények elérésének előfeltétele, hogy a magyar nemzetiségű személyek a mezőgazdaságban jelenleg még fennálló kritikus helyzetre való tekintettel továbbra is csehországi munkahelyükön maradnak, és így bizonyítják, hogy az állam és gazdasági szükségletei iránt megértéssel vannak.
Dacára ilyen kedvezmények nyújtásában tanúsított jóakaratnak, a munkára rendelt személyek közül néhányán megszegték munkakötelezettségüket, és jogtalanul, sőt becstelenül elhagyták munkahelyüket.
A munkából megszökött személyek azon téves feltételezésből indulnak ki, hogy
volt szlovenszkói vagyonuk nem esett a törvények szerint elkobzás alá. A valóság
azonban az, hogy a magyar nemzetiségű személyek vagyonát érvényes jogszabály
elkobozta (kártalanítás nélkül). Hogy egynéhány személynél úgy tűnik, mintha az
elkobzás nem került volna még végrehajtásra, nem változtat semmit magán a
tényen, annál kevésbé, mert az elkobzás érvényességéhez elegendő a vonatkozó
jogszabály, egyéni elkobzási határozat kimondása és kézbesítése nélkül. Ne
hagyja magát senki megtéveszteni.
Felelős tényezők megértéssel vannak a magyar dolgozó nép szükségleteivel
szemben, és csak a csehországi mezőgazdaságban még mindig mutatkozó kritikus
helyzet vonta maga után a 88/1945 számú dekrétum további szabályozását
(kiegészítését) bizonyos időre. A munkaidőnek ebből a szabályozásból folyó
meghosszabbítása a Csehszlovák Köztársaság minden lakosára vonatkozik.
Hangsúlyozzuk, hogy bármilyen további kedvezmény nyújtása a jelenben és a jövőben, feltétlenül a polgári kötelességek teljesítésétől függenek, és ezek közé tartozik elsősorban az eddigi munkahelyen való kitarts. Elvárjuk, hogy a csehországi magyar dolgozók megértik döntő tényezők jóakaratát, és igenlő magatartásukkal bebizonyítják, hogy államunknak jó polgárai akarnak lenni, és méltók azokhoz a kedvezményekhez, amelyek saját és gyermekeik jól felfogott érdeke. Maradjon tehát mindenki a helyén, és esetleges meggondolatlan szökési kísérlettel ne zárja ki magát ezen előnyök lehetőségéből.
Minden dolgozó személynek, tehát a Csehországban dolgozó magyar nemzetiségű személyeknek is tudniuk kell, hogy az állam megalkuvás nélkül ellenőrzi a két éves gazdasági terv betartását, és ezért felügyel arra, hogy mindenki lelkiismeretesen végezze a rá kiszabott munkát. Ha tehát önkényesen elhagyja valaki a részére kijelölt munkahelyet, úgy szabotálja a gazdasági tervet. Ezek ellen a legnagyobb szigorral fogunk eljárni. Ezen felül mindennemű kedvezményből ki lesznek zárva.
Járási munkahivatal
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 31 – szeptember 7-i (35-36.) szám