Egykoron, mikor még rendszeresen vonatoztam haza Rozsnyóra, csatlakozásra várva, órákat üldögéltem Zólyom öreg, obszkúrus állomásának kétes színvonalú hideg várótermében. Ilyenkor, ott a vár tövében, elmerengtem a történelmi eseményeken, melyek a patinás várhoz kapcsolódnak. Így jutott eszembe, hogy Mátyás királyunk idejében messze földön híresek voltak az itt rendezett lovagi játékok, aztán az a tény is, hogy Bethlen Gábor 1620-ban, mikor a besztercebányai országgyűlésen a rendek királlyá választották, itt őriztette a királyi koronát, és nem kevésbé az, hogy legjelesebb reneszánsz költőnk, a virágénekek híres-neves lantosa, Balassi Bálint, a zólyomi várkapitány fia, itt látta meg a napvilágot. De ekkor, merengéseim során nem sejtettem, mert nem sejthettem, hogy egyszer majd a patinás tanácsteremben egy, a modern játékokat záró fogadáson magam is ott leszek.
Történt ugyanis, hogy valamikor a hetvenes évek elején neves teátrológusunk dr. Jaroslav Blaho ötlete alapján megszületett a „Zólyomi várjátékok” címet viselő rendezvénysorozat. A várudvar, az a téglalap alakú térség ugyanis elektroakusztikus behatástól mentes, pompás akusztikával rendelkezik, mely szinte predesztinálja szabadtéri előadások rendezésére. Az idők folyamán az a kétkomponenses programstruktúra alakult ki, melynek első része a szóé, illetve a prózáé, a második pedig a zenéé, illetve az operáé.
Itt megállok egy pillanatra, mert hatalmába kerített az emlékek áradata. A nyolcvanas évek vége felé lettem a Játékok lelkes híve, akkor, mikor ifjú külföldi énekesek, akik közül manapság már nem is egy világsztár, mintegy első szárnypróbálgatásként lelkes örömmel jöttek a várudvarra énekelni. Bátran állítom, hogy az a pár év kimondottan aranykora volt a Játékoknak. Itt énekelte az akkor már világjáró Olivia Stapp oldalán első Nabuccoját Paolo Gavanelli, kivel később már Veronában találkoztam s ma a baritonok élvonalába tartozik. Itt volt Cavaradossi – nem is egyszer – Mario Malagnini, itt vezényelt Eva Queler, az amerikai dirigensnő, akinek specialitása a ritkán játszott Verdi-művek lemezre való rögzítése... és még sorolhatnám a neveket és személyeket akik oly sok emlékezetes percet szereztek a zólyomi csillagos ég alatt. És aztán jött egy számomra évtizedes generálpauza, egy nagy kiesés, míg végre idén újra tiszteleghettem Balassi Bálint emléktáblája előtt és két igazán szép előadás emlékével távozhattam az oly sokat megélt vár udvaráról.
Egészen érdekes dramaturgiai összecsengés, hogy a két mű Giuseppe Verdi műhelyében született közel egymáshoz, éspedig 1846-ban és 1849-ben, tehát a risorgimento korában, mikor is a taliánok az egységes olaszhon megteremtéséért harcoltak. Az első mű az Attila, a Hunok királyának históriája, melyben a békét kínáló római vezér szájából az a híres buzdító mondat hangzik el: ... „legyen tiéd az egész világ, de Rómát hagyd meg nekünk!”
A másik mű, „A legnanói csata” pedig nem más, mint buzdítás a lombardoknak az osztrák uralom ellen.
Míg az Attila a besztercebányai opera idei produkciója, a másik viszont
szlovákiai ősbemutatóként itt és most hangzott el először. A két mű
megszólaltatásának egyedisége, hogy míg az Attilában két – Odabelle és Foreste –
a „csatában” pedig egyenesen három – a férj, feleség és szerelmese – olasz
vendégénekes működött közre. Persze vendégeink nem tartoznak kimondottan a csúcs
kategóriába, de Francesca Scaini melegfényű, tartalmas és szép drámai szopránja,
Roberto Servile tömör baritonja, akivel Genuában már találkoztam, de itt és most
színvonalasabbat produkált, míg viszont a szintén ismerős Alberto Cupido
csalódást jelentett, mert tenorja csak a mű második felében jutott fel az elvárt
színvonalra. Az Attilában Virginia Todisco és Alberto Jelmoni egészítette ki a
hazaiak – Jozef Benci, Zoltán Vongrey – négyesét.
A zenekar teljesítményén érződött, hogy az Attila – Pavol Tužinsky keze alatt
egy begyakorolt produkció, míg Marián Vach csak a szolíd lejátszást biztosította
A legnanói csatának.
A „csata” után pedig az idei szezon befejezéseként egy ugyancsak pompás
búcsúfogadás várt a vár méltóságteljes tanácstermében.
Varga József
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 17 – augusztus 24-i (33-34.) szám