A települést átölelő dombok között tört magának utat a Gortva patak. Még gyermekkoromban is igazi látványosságnak számított, ahogyan mély medrébe zárva hatalmas robajjal zúdult le a völgybe. A hetvenes évek végén aztán elterelték a patakot. A helybeliek közül sokan emlékeznek még arra a malomkerékre, amelyet a sebes patak forgatott. Búzát őröltek ott és nem is akármilyet. „Acélszeműt“, amilyen a vidéken termett. Tehát a templom, a falu fölé magasodó dombok, a búzakalász mind-mind jellegzetessége Almágynak. Nem véletlenül került be a település címerébe mind a három jelkép és egy alma, ami a falu nevének eredetére utal.
A múlt és jelen találkozásának is nevezhető az a rendezvény, amely a napokban zajlott a 710 lelket számláló Almágyon. Az önkormányzat kultúrműsorban gazdag, de nem hagyományos falunapra hívta meg a lakosságot. Abdon napján, a község védőszentjének ünnepén, jelképeket szenteltek és díszpolgárt avattak. „A piacgazdaság és a reklámok korában fontos az olyan ünnep, mint a mai, amikor a címeravatás kapcsán visszatekintünk a múltba és számba vesszük értékeinket“ – hangsúlyozta beszédében Farkas Zoltán, Almágy polgármestere. „A templom keresztény hitünket tükrözi, a kalász a föld szeretetét szimbolizálja. Nagyon fontos, hogy tudjuk, honnan indultunk és hol vannak a gyökereink.“
Hasonlóképpen fogalmazta meg gondolatait a falu szülöttje, a jelenleg
Svédországban kutató Czene István kandidátus, akit azon a napon a falu
díszpolgárává avattak. Az „okmány“ átvétele után elmondta: „Soha ne szégyellje
az ember azt, ha egy kis faluból származik. Én mindig és mindenhol büszke voltam
arra, hogy magyar vagyok, és hogy Almágyban születtem. Az emberben mindig az
embert kell keresni és akkor bármilyen kultúrában helyt tud állni, bármilyen
kultúrájú emberrel szót tud érteni. Én soha nem felejtettem el, hogy honnan
indultam, most írásom is van róla, hogy földijeim sem felejtettek el engem.
Számomra ez a legmeghatóbb.“
Czene István 1962-ben született Almágyon. Alapiskoláit helyben és Ajnácskőn
végezte. Novákyban, a vegyészeti szakközépiskolán érettségizett, 1986-ban pedig
a Komenský Egyetemen biokémikusként doktorált. Egy évig dolgozott Kassán, fél
évig végzett kutatómunkát a pozsonyi Dimitrov üzemben, innen került a Szlovák
Tudományos Akadémia rákkutató intézetébe. 2003-ban utazott ki Svédországba, ahol
kezdetben a stockholmi egyetemen tanított, három karon is, pillanatnyilag pedig
a stockholmi Astrazeneta gyógyszergyártó cég rákkutató részlegének
kutatásvezetője. Két gyermek, Tímea és Rebeka édesapja.
Almágy egyedüli település a Medvesalján, amelynek lakossága nem csökken, hanem növekszik. A szülők, nagyszülők házába egyre több fiatal család költözik vissza, a polgármester szerint valószínűleg azért, mert felismerik, a településnek vannak adottságai arra, hogy belátható időn belül csökkenjen a munkanélküliség. A faluban egyre több lehetőség van kulturális, szórakozási tevékenységekre. Munkájukból az ünnepen ízelítőt is adtak a helyi csoportok, legnagyobb sikert a fiatalok aratták a Rómeó és Júlia musical bemutatójával. A tárlatkedvelők kézimunka-kiállítást tekinthettek meg, illetve fiatal képzőművészek munkáiban gyönyörködhettek.
FARKAS OTTÓ
Czene Istvánra úgy emlékeznek Almágyban, hogy nagytudású, intelligens, segítőkész, de kicsit zárkózott gyerek volt. Bármikor, bárkinek szívesen elkészítette a házi feladatát, focizott, diszkókat rendezett... Soha nem szégyellte, ha fizikai munkát kellett végeznie, amikor tehette, ebben is segített szüleinek. Amikor édesanyja a helyi szövetkezet gazdasági telepén dolgozott, fia gyakran elkísérte, kitakarította az istállót, megetette az állatokat az édesanyja helyett. Későbbi munkahelyén, ahol rákkutatással foglalkozott, szabadidejét sokszor a laboratóriumokban töltötte. Egyszer Pozsonyban élő fiát meglátogatta édesanyja, aki ritkán járt a nagyvárosban. István megígérte, hogy kimegy eléje a vasútállomásra: a vonat este hatkor befutott, de az édesanya hiába kereste fiát, az nem volt sehol. Leült egy padra és várakozott, fél nyolc is elmúlt már, amikor István befutott. Odasietett aggódó édesanyjához és mentegetődzött: „Édesanyám ne tessék rám haragudni, azért késtem, mert a laboratóriumban nem keltek fel a baktériumok.“ A stockholmi egyetemen éppen az egyik kollégájához igyekezett, amikor a docens ajtaja előtt magyar szót hallott. Diákok beszélgettek, az egyik éppen azt panaszolta, hogy az oktató „elhúzta.“ „Biztosan azért, mert keveset tudtál“ – szólt oda István a hallgatóknak szintén magyarul.
Volt idő, amikor a személyautók még csak néhány gazdagabb ember hobbijának
voltak a kellékei. Teherautókat pedig megbízhatatlanságuk és a közúthálózat
alkalmatlansága miatt legfeljebb kísérletképpen, rövid távú szállításra
használtak. Akkoriban a vasút volt a legmodernebb kapcsolat a külvilággal, magát
a fejlődést jelentette. Magyarország szinte egyedülállóan gazdag, sok száz
kilométeres keskeny nyomtávú vasúthálózata is ekkor alakult ki: ez volt a
legolcsóbb megoldás. Félreeső majorságokat kötött össze a nagyvasúttal, az erdők
fáit, a bányák kincsét szállította, üzemek közt teremtett kapcsolatot. Az
érintett környékek lakói, az arra járó kirándulók is rendszeresen igénybe vették
ezeket a vonatokat.
Napjainkra a kisvasutak szerepe megváltozott. Az erdészeti, ipari technológiák
fejlődésével, a közúti teherforgalom fellendülésével elvesztették eredeti
szerepüket. Nem kímélte őket a hetvenes-nyolcvanas évek erőltetett, és az idő
távlatából sok szakember szerint elhibázott vasút-megszüntetési hulláma sem. Hol
van már a Zemplén hegyei közt kanyargó Hegyközi Kisvasút? Töltését még
megtaláljuk, a Bodrog fölött átívelő hídja messziről még mindig fenséges
látvány, csak közelről látszik, hogy sem előtte, sem mögötte nincs már sín, a
semmiből a semmibe megy.
És hány kisvasút jutott ilyen sorsra! Pedig sok település fejlődésében volna ma
is fontos szerepük.
Úgy tűnik, Magyarországon sokszor a politikai akarat is hiányzik a kisvasutak
megőrzésére. Pedig üzemeltetésük, fenntartásuk ma sem drága.
De az üzemeltető cégek gyakran nem érdekeltek a fenntartásban: míg ha a
teherforgalmuk miatt tönkremennek a környező utak, azt közpénzen megjavítja az
állam, a vasúti pályát viszont nekik maguknak kell karbantartani. A kisvasutak
állami finanszírozása a mai napig a mezőgazdasági és vidékfejlesztési
minisztérium feladata, amely nem szívesen áldoz erre, mivel a haszonélvező
elsősorban a turizmus. A világon is ritkaságnak számító szerpentin rendszerű
Nagybörzsönyi Erdei Vasút néhány millió forint állami támogatás megvonása miatt
került szinte kilátástalan helyzetbe. Különös, hogy amíg különféle
propagandakampányok kapcsán is minden esetben milliárdokról esik szó
Magyarországon, addig egy világviszonylatban is jelentős ipari műemlék
megmentésére ennek töredékét sem áldozzák. Úgy tűnik, a sokat emlegetett
környezetvédelmi szempontoknál a rövid távú gazdasági érdekek még mindig sokkal
többet nyomnak a latban. Az, hogy még mindig sok kisvasúton utazhatunk
Magyarországon, az ott dolgozó és utazó emberek lelkesedésének, a Kisvasutak
Baráti Köre elnevezésű civil szervezetnek és tagjainak, jelentős részben pedig a
gondviselésnek köszönhető. De így is a huszonnegyedik órában vagyunk.
Nyár lévén, látogassunk el a Balaton déli partjára, a Balatonfenyvesi Gazdasági Vasútra, amíg még lehet! Ez eredetileg majorsági vasút, vonalai a környező vidék terményeit szállították a nagyvasútra. Több falut köt össze a külvilággal, amelyek közúton csak óriási kerülővel érhetők el. Ma a Magyar Államvasutak Rt. üzemelteti, három fő vonal közül egyetlen egyen, a Somogyszentpálin járnak a vonatok. Az utazóközönség év közben főleg a Somogyszentpálról Balatonfenyvesre iskolába járó gyerekekből adódik. Nyáron turisták is felszállnak néha: érdekes az utazás a már-már ipari műemléknek számító kis szerelvényekkel, és gyönyörű tájakat láthatunk útközben. Sajnos azonban a vonal mentén semmi nem épült ki eddig, ami egy turista számára igazán úticélt jelenthetne.
Ezzel szemben egy másik, jelenleg üzemen kívüli vonal végén, Csisztapusztán
gyógyfürdőt találunk. A fenyvesi állomás személyzete szerint nap mint nap sokan
kérdezik, mikor megy oda a vonat... Pedig tíz évvel ezelőtt még gőzmozdony
vontatta nosztalgiavonat is járt arra, állandóan tömve utasokkal. De idővel a
vonal rendszeres karbantartását megszüntették, és a pálya olyan rossz állapotba
került, hogy nap mint nap siklottak ki a szerelvények. A gőzmozdonyt Budapestre
szállították, a vonatokat leállították. A vasút felújítása elkezdődött, ennek
köszönhető, hogy Somogyszentpál felé már járnak a vonatok. Sajnos a táskai vonal
felújítását jelenleg nem is tervezik, ez a szakasz valószínűleg már örökre az
enyészeté lesz. Állítólag a Csisztapusztai gyógyfürdőbe elvonatozhatunk még majd
egyszer, de hogy mikor, azt még nem tudni. Ám aki Balatonfenyvesen jár, annak
azért érdemes elmenni egy somogyszentpáli fordulóra.
A Magyarország és a környező országok más tájain működő kisvasutakról, így a
szlovákiai Feketebalog vasútjáról is részletes információt talál az érdeklődő a
Kisvasutak Baráti Körének honlapjáról kiindulva: www.kisvasut.hu.
Koniorczyk Mátyás
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 17 – augusztus 24-i (33-34.) szám