Beszélgetés Mészáros Tibor irodalomtörténésszel

Helyzetjelentés Márairól

A Magyar Kultúra Múzeumában Pozsonyban a közelmúltban látható volt a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak az a kiállítása, amely Márai Sándor életét és művét hozta közelebb az érdeklődőkhöz. Ez a kiállítás minden bizonnyal ősszel Kassán is megtekinthető lesz. A tárlatról és egyebekről Mészáros Tibort, a múzeum munkatársát, a Márai Sándor-hagyaték gondnokát és az író életművének kutatóját kérdeztük.

– Márai Sándor emigrálását követően eléggé következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy Magyarországon ne írjanak róla és műveit se adják ki. 1989 februárjában bekövetkezett haláláig többé már nem is járt Magyarországon. Mégis úgy tűnik, ez a kiállítás meglepően gazdag. Hogyan kerültek a kiállított dokumentumok a múzeum birtokába?

– A múzeum – funkciójánál fogva –- a magyar irodalmat, az írók kéziratait, relikviáit gyűjti. Így természetesen a Máraival kapcsolatos dokumentumokat is gyűjtöttük már korábban is. Az igazi áttörést azonban az jelentette, amikor 1997 szeptemberében letétként múzeumunkba került a Márai-hagyaték. Tehát Kanadából hazakerült és ennek feldolgozása, feltárása során nagyon sok érdekes dokumentum, fotó és tárgy került napvilágra. Múzeum lévén úgy gondoltuk, kötelességünk ezeket bemutatni. 2000-ben, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum az újjáépítés és felújítás után megnyílt, s az egyik nyitó tárlat éppen ez a száznegyven egységből álló Márai-kiállítás volt.

Amerikából Európába

– Említette, hogy Kanadában volt egy Márai-hagyaték. Ki gondozta a gyűjteményt?
– Az író halála után a személyes tárgyai, kéziratai, gyakorlatilag az író teljes hagyatéka a Vörösváry Kiadó birtokába került, Vörösváry István volt az író utolsó könyvkiadója és közeli kapcsolatban is állt az íróval. A végrendelkezés szerint ő lett a hagyaték kezelője. Később meghalt ugyan, de az örökösei úgy rendelkeztek, hogy nem tulajdonjogilag, hanem csak letétként, de hazaküldik Budapestre éppen azért, hogy az a huszonkét doboznyi hagyaték, ami ott volt náluk, ne egy holt anyag legyen, hanem hasznosítsuk és mutassuk be.

– A hagyaték 1997-ben került haza Magyarországra, ekkor indult el az intenzívebb kutatása, feldolgozása. Mielőtt erről beszélnénk, hadd kérdezzem meg, hogy Mészáros Tibor hogyan került kapcsolatba Márai Sándor életművével, mikor ismerkedett meg vele?
– Magyar szakos tanárként végeztem a szombathelyi tanárképző főiskolán még abban az időszakban, amikor Márai műveit nem adhatták ki, de a személye sem volt kívánatos odahaza. Ennek következtében a magyar szakon a nevét sem említették meg. A másik szakom, a könyvtár szak révén egyszer egy feladatot kaptam éppen Márai Sándorral kapcsolatban. A főiskola elvégzése után a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültem és ott kutatási területként vagy egy író személyét vagy egy korszakot lehetett választani. Márait választottam és egy olyan munkába fogtam, amelyről akkor még nem tudtam, milyen nagymérvű lesz. A Márai-bibliográfia elkészítését kezdtem el még 1988-ban, tehát még az író életében. Tizenöt évnyi munka van a bibliográfiában, amely végül 2003-ban jelent meg, 900 oldalon. A tizenöt év során az író személyének, életművének rengeteg vonatkozásával találkoztam, hiszen sikerült például fölfedezni nagynénjének egy visszaemlékezését, amelyet éppen Márai ihletésére írt Zsüli néni, de a múzeum birtokába került például harminc családi fotó is Máraiékról. Ezek a fényképek addig teljesen ismeretlenek voltak. Most, hogy túl vagyok a Márai-bibliográfián, ezt a kiállítást viszem azokra a helyszínekre, amelyekre elhívják, ahol igénylik a megtekintését. Emellett pedig a Helikon Kiadónál a Márai életmű-sorozatot is szerkesztem, úgyhogy nem ért véget a Máraival való kapcsolat.

– Aki ennyi mindent tud Márai Sándorról, talán nyugodtan belevághatna egy monográfia megírásába is. Nem gondolkodott még ezen?
– Azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb hiányt a Márai-kutatásban éppen egy korszerű, alapos, és az életmű terjedelmessége okán is egy lehetőleg mindenre kiterjedő monográfia jelenti. Néha-néha eszembe jut, hogy meg kellene írnom, de mindig elhessegetem magamtól a gondolatot, részben azért, mert óriási feladatnak látom, hisz ahogyan tizenöt évbe tellett a bibliográfia megírása, azt hiszem, ezt sem lehetne néhány év alatt elintézni. Úgy érzem, nem fogok bele. Amivel viszont foglalkozom, és amit folyamatosan készítgetek, az inkább egy életrajz, amelybe nem túl hosszú és bő elemzésekkel igyekszem elhelyezni a műveket is. Ugyanis a másik nagy hiányt éppen egy objektív életrajz jelenti.

Az ismeretlen Márai

– Különösen az emigrációban eltöltött évek azok, amelyek meglehetősen ismeretlenek számunkra, bár némi támpontot nyújtanak naplói, de azt hiszem, hogy sok olyan, még eddig tisztázatlan momentum is van az életében, amely feltárásra vár. Ezzel kapcsolatban kérdezem, sikerült-e találkozni olyan személyekkel, akik őt közelebbről is ismerték és olyan információkkal tudtak szolgálni, amelyek hasznosak lehetnének a Márai-kutatás számára?
– Igen, sikerült ilyen személyekkel találkozni. Kettőt említenék közülük azért, mert kapcsolatuk Máraival azóta publikusabb lett. Az egyik Szőnyi Zsuzsa, aki az olaszországi években került az íróval közelebbi kapcsolatba, aztán egy hosszú levelezés következett. Ő inkább az író személyével kapcsolatban tudott érdekes dolgokat elmondani, hogy milyen volt Márai, milyen szokásai voltak, tehát inkább az író habitusáról adott egyfajta képet. A másik az a Simányi Tibor, aki Bécsben élő történész, és akinek a Máraival való levelezése szintén megjelent kötetben. Ő egy másfajta személyiséget mutatott be nekem, hisz kiderült, hogy a kezdetben „kedves uram” megszólítású levelekből a végén „kedves Tibor” lett. Tehát arra is fény derült, hogy miképpen tudott azokhoz kötődni, akikkel kapcsolatot akart keresni és teremteni. Tudjuk, hogy a legkülönbözőbb témákban otthon volt és olvasottsága révén hogyan tudott kapcsolataiban is előrelépni. Ez történt Simányi Tibor esetében is.

– Talán sokkal több ismerőse lehetett volna, talán többen tudtak volna róla érdekes dolgokat mondani, ha nem lett volna annyira zárkózott. Vannak, akik azt mondják róla, hogy egy kicsit kellemetlen ember is volt. Mennyire támasztja alá ezt a véleményt, ezt a róla kialakított képet az a számos dokumentum, amelyet sikerült összegyűjteni?
– Amit mondott, azt hiszem ténykérdés. Az író személyiségében egy olyan befeléforduló, zárkózott valaki volt, aki ráadásul – nyilván nem véletlenül, hanem összefüggésben ezzel – sok esetben megfellebbezhetetlen ítéleteket hozó valaki is volt. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy azért ő is ugyanolyan ember volt, mint mi. Tehát nemcsak ez volt rá jellemző. Jó példa erre az imént említett kapcsolata Simányi Tiborral. Én azt hiszem, hogy a „titok” abban van, hogy azokat engedte magához közel, akikben egyrészt hasonló szellemiséget tapasztalt, tehát akikkel beszélgetni tudott egy témáról, egy adott történelmi korszakról. A lényeg az volt, hogy ha nem is tudományos szintű, de mindenképpen emelkedett, a szellemet megmozgató beszélgetésekre lehetőséget adó kapcsolat legyen. A másik dolog pedig az, hogy olyanoktól fogadta el a közeledést, akik tiszteletben tartották az ő, talán különc szokásait vagy hozzáállását bizonyos dolgokhoz, adott esetben például azt, hogy hiába csöngetnek a kapun, esetleg nem nyit nekik ajtót. Tehát nagy kitartás, mondhatnám egy igazi barát kellett ahhoz, hogy elfogadja azt, hogy egy adott pillanatban éppen nem nyitnak neki ajtót. De az is igaz, hogy aki ezt vállalta, gazdagabbá lehetett az íróval való kapcsolatában, amely kétségtelen, hogy nagyon nehéz lehetett.

– Márai Sándornak a könyveit Pozsonyban a rendszerváltás előtt azért sűrűn látni lehetett az antikváriumokban, tehát a magyarok azért imitt-amott hallhattak róla valamit, bár túl sokat azért itt sem lehetett róla, tőle olvasni. Emlékszem, a hetvenes években megjelent egy tanulmány Márairól Rákos Péter prágai professzor tollából és ebből bizony ribillió is támadt hirtelen. Ez is egy példa arra, hogy sokan miért nem akartak róla tudni. 1989 után megváltozott a helyzet, már lehetett róla beszélni, de az ezt megelőző hosszú csend Márai körül nem tett jót az író népszerűségének és ismertségének sem. Mi a helyzet ma? Milyen a fogadtatása?
– Egy olvasói és egy szakmai fogadtatásról beszélhetünk. Azt gondolom, hogy az olvasói fogadtatás az 1990 óta megjelenő életműsorozatnak köszönhetően egyre jobb. Ez nemcsak az eladott példányok számával mérhető. Van néhány könyve, amely rendkívül népszerű és állandóan újra kell nyomni, ilyen például A gyertyák csonkig égnek, a Füveskönyv.

Érettségizők ajándéka

Az utóbbi nem egy középiskolában a ballagó diákoknak adott életreszóló ajándék. Talán ez is jelzi, hogy Márai valamiképpen kezd beépülni a köztudatba. Ugyanakkor a kutatás egy kicsit nehezebb kérdés. Ahogy említettük már, nincs egy olyan életrajz, amely az egész életműre kiterjedő lenne és konkrét elemzésekkel számbavenné azt a hetvenegynéhány kötetet, amely az író életében megjelent. Egyébként nagyon sok jó tanulmánykötet van, amelyben vannak műelemzések, de a monográfia még nem született meg. Szintén „gyermekcipőben járnak” a Márai szövegkiadások, hiszen sok anyag van még kiadatlan. Az írónak életében mintegy 4000-4500 írása jelent meg napilapokban, folyóiratokban, s ennek körülbelül a hatvan százaléka kötetbe gyűjtve még nem látott napvilágot. Aztán ott van a Szabad Európa Rádióban tizenhat éven át felolvasott beszédeinek, előadásainak a szövege. Ennek az anyagnak csupán egy-két százalékát jelentették meg. S nem utolsósorban itt a napló, amelyet még életében kiadtak, de amikor hazakerült a hagyaték, a kéziratból kiderült, hogy a Márai életében megjelent napló a kézirattal összevetve körülbelül tizede annak, amit leírt. Bár megjelent Kanadában – ha jól emlékszem 1992-től – Ami a naplóból kimaradt címen egy sorozat, de ez sem teljes kiegészítése az eredeti naplónak. Mindezzel csak azt akarom illusztrálni, hogy messze van még az, amikor elmondhatjuk, hogy Márai véglegesen, ténylegesen és mindenestül hazaérkezett, hiszen ezek a kiadatlan dolgok még nagyon sok mindent feltárhatnak az író életéből és van olyan terület, amelyhez még hozzá sem nyúlt szinte senki, például a párizsi évekhez. Hogy ott, akkor mit írt, mi jelent meg tőle, merre járt, hol időzött, erről nagyon kevés adatunk van. Ennek az időszaknak a feltárása biztosan kiegészítené, gazdagítaná a Márai-képet.

– A Márai, pontosabban a Grosschmid család, tudjuk, Kassán élt és ott a polgári közösségekben, körökben azt hiszem fontos szerepet is játszott. A múzeum munkatársai nem kerestek-e ilyen Máraihoz vezető szálakat?
– A múzeum még 2000-ben, az író születésének évfordulóján vállalta, hogy a most már Márai-emlékszobának nevezett helyen elkészíti a kiállítást és ez a kiállítás azóta is megvan, időnként kiegészül, változik is és ennek során természetesen kapcsolatba kerültünk olyanokkal, akik valamiképpen kötődtek Máraihoz, hiszen éppen a Márai-szoba gondnoka, kezelője az, aki szintén valamennyire kapcsolatban volt a Márai családdal. Például tőle meg lehetett tudni dolgokat. Ám hogy egy egészen más szempontból is megközelítsem a kérdést, el kell mondanom, hogy megkeresett Svájcból egy valamikor Kassán élt férfi, aki ugyanabban a házban élt, mint Máraiék. Azt mondta, hogy pesti útja alkalmával felkeresne és hozna fotókat, amelyek ott a házban, a ház környékén készültek, s amelyeken sok esetben ő van rajta, de olyan helyszínen, amely például az Egy polgár vallomásai-ban kulcsszerepet játszik. Ezeket a fotókat elhozta, és a rendelkezésünkre bocsátotta. Ilyen adatokhoz, dokumentumokhoz hozzájutottunk éppen az író kassai kapcsolatai, ismeretségei folytán, azonban biztos vagyok abban is, hogy amennyiben mélyebb levéltári kutatásokra lenne lehetőség, illetve kiderülne, hogy van mi után kutatni, sok minden előkerülhetne.

– A Márai-kiállítás vándorol. Hová, merre?
A következő állomás Kassa lesz, de csak ősszel. Ha jók az információim, egy olyan kiállítási teret kapunk, ahol valamennyi szöveggel és dokumentummal sikerül majd a teljes kiállítást bemutatni. Ha minden igaz, akkor erre az alkalomra valamilyen emlékkötet is megjelenne. Úgy gondolom, hogy ez egy méltó megemlékezés attól a várostól, ahol az író született, és amely neki egy nagyon kedves hely volt, ezt jól tudjuk az írásaiból. Ha mindezt „odatesszük” a decemberben leleplezett szobor mellé, akkor ez így egy méltó emlék lesz az író számára.

Lacza Tihamér

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 17 – augusztus 24-i (33-34.) szám