Bár légvonalban mindössze 20 km-re lakom a szlovák-ukrán határtól, ennek
ellenére korábban mégsem ismertem az odaát lakók életét. Kelet felé mindössze
egyszer vitt az utam, épp negyedszázada, amikor egyetemistaként részképzés
keretében fél évet a Szovjetunióban töltöttem.
Három évvel ezelőtt viszont a debreceni Ady Akadémián barátságot kötöttem egy
tanárnővel, aki történetesen a beregszászi főiskola oktatója, s aki idén
meghívott intézményük és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szervezésében
megrendezett nyári egyetemre, ahogyan ők kissé nyakatekerten megfogalmazták: a
Kárpátaljai Nyári Kölcsey Pedagógusakadémiára. Úgy határoztam, saját bőrömön
tapasztalom meg, vajon mennyit változott 25 év alatt az élet a határ túloldalán.
Már a hogyan utazzak kérdés megoldása sem bizonyult problémamentesnek. Nem lévén gépkocsivezető, kézenfekvőnek látszott, hogy a Tiszacsernyő–Csap között közlekedő vonatot vegyem igénybe, de arról vasutas ismerősöm lebeszélt, hiszen odaát a Csap–Beregszász útvonalon naponta csak 3 vonat közlekedik, mégpedig úgy, hogy a 40 km-es távolságot csupán átszállással tudtam volna megoldani, ha a heti rendszerességgel ismétlődő vágányzárat épp megúszom.
Végül az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha elvonatozom Nyíregyházára, barátnőm pedig megkér egy benzinnel naponta kereskedő beregszászi sofőrt, hogy vigyen át a magyar–ukrán határon.
Útra keltem hát, ám Nyíregyházán senki sem várt. Sofőröm nemcsak
„megfeledkezett” rólam, még a mobilját is kikapcsolta. Ekkor még nem ismertem az
aranyszabályt: Kárpátalján minden, amiben a felek előző nap megegyeznek,
másnapra érvényét veszítheti.
Kétségbeesésemben végül barátnémat tárcsáztam, aki a pályaudvar
tőszomszédságában levő parkolóba navigált azzal: keressek egy ukrán rendszámú
autót, és vezetőjét kérjem meg, vigyen át a túloldalra. Bár nem lelkesedtem az
ötletért, ám a szükség nagy úr, s utólag az is kiderült: mindenki, aki
Kárpátaljára siet, ezt csinálja.
Tudniillik a magas munkanélküliség mellett a helybeli autótulajdonosok legtöbbje úgy biztosítja megélhetését, hogy naponta Nyíregyházára utazik teli tankkal. Magyarországon azután vagy a piacon, vagy egy viszonteladónál eladja a fölös benzint. Oda-vissza menet 1000-1000 Ft-ért még alkalmi utasokat is szállítanak, így pótolván a hiányzó tömegközlekedést.
Nos, Csaba nevű sofőrömnek ezen a napon rajtam kívül még 3 utasa volt. Egy órányi autózás után érkeztünk meg a Barabás–Kaszony határátkelőhöz.
Ott a vámőr megcsodálta szlovák útlevelemet, majd miután bevallottam, hogy még nem jártam az önálló Ukrajnában, beszélgetésre invitált. A mintegy félórás eszmecseréről jegyzőkönyv is készült. „Kihallgatóm” elsősorban arra volt kíváncsi, miért épp itt keltem át a határon, kihez és milyen céllal utazom, kik fognak majd a nyári egyetemen előadni, de azt sem átallotta megérdeklődni, Szlovákiában milyen idegen nyelveket oktatunk.
Ez alatt a miattam várakozásra ítéltetett alkalmi útitársak valószínűleg a
pokolba kívántak.
Kárpátalja 12,8 ezer km2-nyi területű közigazgatási egység, amelyet az első
világháborút követő békekötéssel alakítottak ki Magyarország 6 vármegyéje, Ung,
Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szabolcs és Szatmár részeiből. Ma 609 települését 1
millió 260 ezer ember lakja.
Trianon a területet önkényesen Csehszlovákiához csatolta, ám az 1939-44 közötti
időszakban újra magyar fennhatóság alá került, hogy a reménykeltő évek után
minden addiginál sötétebb önkény vehesse itt kezdetét. A Szovjetunió összeomlása
után a súlyos gazdasági és társadalmi gondokkal küzdő Ukrajna részévé vált. Itt
jegyezném meg, hogy manapság már a Juscsenko elnök elleni tüntetések is
rendszeressé váltak, mert igaz ugyan, hogy felemelte a nyugdíjakat és a
pedagógusbéreket, de elsősorban a struktúra átalakításával foglalkozik,
eltávolítván sok magas pozícióban lévő embert, és a lakosság jó része úgy ítéli
meg: ezzel nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Egykor a mai Kárpátalja területén a magyar történelem legdicsőbb lapjait
írták, hiszen a krónikák szerint Árpád itt vonult be a Vereckei-hágón, s bár az
ukrán nacionalizmus kicsinyessége megakadályozta a vereckei emlékmű befejezését,
a torzó maga is zarándokhelylyé vált.
Legismertebb műemléke Munkács vára, amelyet egy
68 m magas, vulkanikus eredetű hegyre emeltek. Hossza 250, szélessége 110 m,
8 bástyája 4 teraszon 26 m szintkülönbséggel épült.
A vár legjelentősebb átalakítására I. Rákóczi György idején került sor. Ezt az
építményt védte két éven át hősiesen (1688. január 17-ig) Zrínyi Ilona, egy éven
át itt raboskodott Kazinczy Ferenc, 1805-ben pedig 88 napra itt rejtették el a
Szent Koronát. Petőfi 1847-es látogatásával együtt valamennyi nevezetes esemény
emlékét tábla őrzi. Csak halkan jegyzem meg, hogy bár a várat nemrégiben
felújították, tetőzetén a cserepek most is meglehetősen hiányosak. Rengeteg
munkát igényelne ahhoz, hogy utódaink is teljes pompájában megcsodálhassák.
A Felső-Tisza-vidék a Kárpát-medence műemlékekben egyik leggazdagabb területe,
ahol majd minden faluban áll a romantika vagy a gótika korából származó templom,
a ruszinok pedig csodálatos fatemplomok sorát építették a tájon.
Kárpátalja ma közigazgatásilag 13 járásból és 4 területi jogú városból áll.
Legfontosabb központja Ungvár.
A lakosság 39%-a városlakó. Nemzetiségi összetételét tekintve – az 1989-es
népszámlálás adatai szerint – 78,4% ukrán-ruszin, 12,5%-a magyar, 4%-a orosz,
2,4%-a román, 1%-a cigány, 0,6%-a szlovák...
Kárpátalján a történelmi és politikai változások ellenére a magyarság 97%-a megőrizte anyanyelvét, noha érdekeit sokáig semmilyen intézményesített formában sem képviseltethette.
Végül 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége, máig az itt élő magyarság legfontosabb szócsöve. Elsődleges törekvésük a nemzettudat ápolása, hiszen az utóbbi időben – főleg az anyaország irányában és a képzett szakemberek részéről – erős az elvándorlás. Márpedig ha elveszítik elitjüket, felgyorsulhat az asszimilálódás.
Kárpátalján ma mindenki viszonylag szabadon használhatja anyanyelvét, sőt a
nemzeti jelképek használata is engedélyezett. A magyar többségű településeken
mintegy 128 könyvtár, 115 művelődési ház, több mint 100 magyar vagy két
tannyelvű iskola, 6 gimnázium működik.
Az Ungvári Állami Egyetemen 1963 óta van magyar tanszék, 1988 óta Hungarológiai
Központ. Beregszászon az Ilylyés Gyula Magyar Nemzeti Színház 1992-ben alakult,
két évvel később indult a képzés a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolán. Ez
az oktatási intézmény ma már II. Rákóczi Ferenc nevét viseli.
1967 óta Kárpáti Igaz Szó néven önálló magyar napilap jelenik meg, a
Kárpátaljai Megyei Rádió- és Tévétársaság Magyar Főszerkesztősége naponta
sugároz rádióadást, hetente többször tévéadást.
Beregszászon a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség által szervezett nyári akadémia 2002 nyarán kezdte el a magyar nyelven oktató tanárok posztgraduális képzését elsősorban azzal a céllal, hogy megerősítse a magyar nyelv- közoktatást, ill. bővítse a hazai magyar pedagógusok szaktudását.
Idén 3 turnusban folyt a szakképzés, jómagam – egyedüli külföldiként – a befejező turnus hallgatója voltam. Július utolsó hetében a történelem, a matematika, a fizika és az informatika, valamint a magyar nyelv és irodalom szakos tanárok találkoztak, ill. a szórványvidékeken oktatók, csoportonként mintegy 25-en.
A napi foglalkozásoknak a főiskola épülete és a szakkollégium filmklubja adott otthont.
A nyári egyetem legnevesebb előadói Magyarországról érkeztek, az ő előadásaikat több szakcsoport tagjai is meghallgatták. Szeretném kiemelni a Pécsi Egyetem tanszékvezető tanárának, dr. Fi-scher Ferencnek az előadását, de emlékezetesek maradnak számomra az ELTE tanárának, Cserhalmi Zsuzsának a József Attila-életművel kapcsolatos gondolatai is.
A hétfőtől péntekig napi 6-8 órában elhangzó előadásokat, szemináriumokat esténként még kulturális programok is kiegészítették. A Krisz együttes bemutatkozásán, ill. Berki Antal József Attila-estjén túl olyan jeles filmeket láthatott az érdeklődő közönség, mint a Koltay Gábor rendezte Trianon, Koltay Lajos alkotása, a Sorstalanság vagy a Gulyás testvérek által készített Málenkij robot.
A hét közepén került sor arra a tanulmányi kirándulásra, amelynek egyik útvonala Nagyszőlőst, Husztot, Szeklencét, Técsőt, Aknaszlatinát és Rahót érintette, míg a másik Munkácsot, Beregvárt, a Vereckei-hágót, a Sipot-vízesést és Szolyvát. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a 38 fokos melegben ezeket az utakat – már aki vállalta – olyan rossz állapotban lévő autóbuszokban kellett abszolválni, amelyekben már reggel 8 órakor legalább 40 fok volt, az ablakok túlnyomó része nem volt nyitható, ráadásul az egész napra kapott úticsomagban egy darab szalonna, néhány szelet kenyér, egy főtt tojás és egy kockányi sajt kapott helyet.
Sajnos, a nyári akadémia szervezői más szempontból sem álltak a helyzet
magaslatán, hiszen a magyarországi előadók és a hallgatók is abban a Kölcsey
Szakkollégiumban nyertek elhelyezést, ahol víz nem mindig folyt, a WC-k jó része
nem működött, sőt finoman szólva a berendezés tisztasága is hagyott kívánnivalót
maga után. A Namény étteremben pedig az örökké dohogó személyzet által
felszolgált ételek a magyar konyha ízeihez szokott gyomor számára nem ígértek
semmi jót. A vendégek azt is nehezményezték, hogy a főiskola vezetői nem
társultak sem a vendégtanárokkal, sem a hallgatókkal, számukra az étteremben is
egy külön terem volt fenntartva, feltételezhetően egészen más minőségű étkek
felszolgálásával. Ugyancsak furcsálltam, hogy e vendéglátó vezetők egyetlen
előadást sem tisztelték meg jelenlétükkel.
Ukrajnában is érezhetően megnövekedtek a vagyoni különbségek. Van, aki elegáns személyautón közlekedik, házát hatalmas betonfallal veszi körül. A többség életszínvonala azonban hihetetlenül alacsony. Fillérekből tengődnek, alacsony komfortfokozatú lakásokban élnek. Sajnos, gyakori eset, hogy szurtos gyerekek könyörögnek alamizsnáért.
Amíg a tehetősek a házuk előtti járdát is díszburkolattal borítják be, addig
a kevésbé módos szomszéd előtt kitaposott ösvény húzódik. Így hol kényelmesen
sétálgathatunk, hol meg ajánlatos a lábunk elé nézni, ha nem akarjuk a nyakunkat
törni.
Jelentős pozitív változást tapasztaltam az élelmiszerboltokban. Valaha csak
egy-két árucikk árválkodott a polcokon, most viszonylag nagy választék várja a
vásárlót ebben a 30 ezer lelket számláló városban. Újonnan épített piacán a
hazai piacokhoz hasonló minőségű cipők, ruhák kínálják magukat. Azt ugyan nem
sikerült kiderítenem, hogy a benzinen kívül mi vonzza ide a magyarországi
látogatót, viszont tény, hogy minden harmadik autó magyar rendszámot visel.
Amíg a saját tulajdonban lévő boltok tisztasága dicséretes, addig a
közterületek állapota egyenesen siralmas. Itt minden az utcán hever.
A város főtere is gyászos képet mutat. Sok, eredetileg szép homlokzatú, 50-100
éves ház várja, hogy felújítsák. A füvet senki sem nyírja, a dudvát senki sem
irtja, a teret senki sem tisztítja, állagát senki sem óvja. Barátnőm ezt így
fogalmazta meg: „A szocializmus után a közösnek itt még ma sincs becsülete. Több
generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy ez alapjaiban megváltozzék”.
Beregszászban nincsenek színek, itt mindent több centiméternyi porréteg fed.
Sajnos, ottlétem idején csak reménykedtem egy mindent felüdítő esőben, de az Úr
nem hallgatta meg könyörgésemet.
A bérházak bejáratai félelmetesek, amit csak lehet, azt egyes lakók sikerrel
össze is törnek. De a lakások belseje is furcsa összképet mutat. A csövek nem a
falban, hanem a belső térben futnak. A vízmelegítő tartály a konyhát díszíti, a
csapokból este 10 és reggel 5 óra között semmilyen víz sem folyik. Mindenütt
látszik: a pontos, precíz munka, a szép környezet iránti igény itt még nem
honosodott meg.
Ha egyszer a Kárpátalján élők is kaphatnak világútlevelet, és saját szemükkel
láthatják, hogyan élnek másutt az emberek, talán kedvet kapnak ahhoz, hogy
otthonossá tegyék életterüket. A szegénység nem szégyen, de a rendetlenséget, az
igénytelenséget nem lehet megbocsátani.
Zsebik Ildikó
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 17 – augusztus 24-i (33-34.) szám