Izsán sok a vállalkozó. A legtöbb embernek a „kétistvános” társulás biztosít munkát, keresetet. A VZ Kft. két tulajdonosa két egyidős unokatestvér: Vass István és Zámbó István.
A társaságot, nem sokkal a rendszerváltás után, Vass István alapította. A
kft. a hírnevét zoknigyártással alapozta meg. A cég viszont tulajdonképp a
véletlennek köszönheti születését… Egy magyarországi vállalkozó Csehországban, a
kötőgépgyártás (egyik) fellegvárában akart munkagépet vásárolni. Megkérte Vass
Istvánt, hogy tolmácsként segítsen be az üzlet lebonyolításába. Az alkalmi
tolmács azonban a tanácskozás után vérszemet kapott. „Ha a magyarországi
ismerősnek megéri kötőgépet venni, biztos érdemes ,zokniban utazni’, akkor
viszont én is belevágok, határozta el némi töprengés után.” És kisvártatva hozzá
is látott a cégalapításhoz.
A gyártás beindításánál az unokatestvére, Zámbó István is bábáskodott. Eleinte
csak „rokoni alapon”, a gépek beszerelésével, működtetésével törődött, egy idő
után azonban már a termékértékesítést is felvállalta. Kilencvenegyben aztán,
mivel együttműködésük egyre gyümölcsözőbbnek bizonyult, összedugták a fejüket és
megállapodtak, hogy társulnak, s a továbbiakban közösen vezetik majd a
vállalkozást.
A termelés akkoriban, egészen kilencvennégyig, a Zámbó portán, a családi ház
alagsorában zajlott. A munka tíz, „(h)őskorból” származó, matuzsálemi, ám
remekül működő, Baťa fénykorában használt géppel folyt. Ma már mindegyik masina
muzeális érték. Mindegyik gép ma is üzemképes, de már mind raktárban pihen, s
élvezi jól megérdemelt nyugdíját, az édes semmittevést.
Kilencvennégyben megárvult a községi iskola 1856-ban készült épülete. A két
társtulajdonos fokozatosan az egész házat bérbe vette.
– Végre elköltözhettünk otthonról – magyarázta Zámbó István –, és
hozzáláthattunk saját minigyárunk berendezéséhez.
A zoknigyártás nagyüzemi munkamódszert kíván, azaz egy személy 10-12 kötőgépet
is ki tud szolgálni. A munka ma már a legmodernebb, számítógép vezérelte
gépekkel történik. Egy időben ötven embert is alkalmaztak. Jelenleg a létszám,
mivel a kereslet ingadozó, huszonháromra apadt.
Megkérdeztem:
– Nem azért nincs keletje az árunak, mert silány minőséget gyártanak?
Zámbó István nem sértődött meg. Sőt magyarázatba fogott:
– Kétezer és kétezernégy között Nyugat-Európában a textilgyártók hatvan
százaléka padlóra került. Az ok? Az idén az unióba Kínából, mivel
felszabadították a kvótákat, ezer százalékkal több textiláru érkezett, mint
tavaly. Egyesek azzal magyarázzák a rossz bizonyítványt, hogy a távol-keleten
nagyon olcsó a munkaerő. Hm. Kínában talán igen. De másutt? Mi malajziai céggel
állunk üzleti kapcsolatban. Nos, Malajziában egy textilipari alkalmazott,
konkrétan egy kötőnő 200-250 dollárt keres, ez pedig majdnem annyi, mint
minálunk. Ugyanakkor Malajziában egy kilowatt villanyáram 1 korona 50 fillérbe
kerül, az üzemanyag litere pedig 6-7 korona között mozog. Öszszefoglalva: a
távol-kelet számunkra versenyt jelent.
– Ha verekedni akar az ember, hamar talál botot…
– Látom, magát nem lehet egykönnyen lerázni. Hát írja: három évig az osztrák
hadsereg számára gyártottunk zoknikat. Évente 100-300 ezer pár lábmelegítőt
készítettünk. A megrendelést azonban már sem tavaly, sem az idén nem tudtuk
felvállalni, mert a termelési költségek rendkívül megemelkedtek: megnőttek a
minimálbérek, az energia ára megugrott… és így tovább és így tovább. Magyarán:
már nem tudjuk az árut a kínált összegért a kívánt minőségben előállítani. Már
tavaly a törökök kapták a szerződést. De hasonló lett a helyzet az amerikai és a
franciaországi megrendelésekkel is. A korábbi megrendelőink most Romániában,
Bulgáriában meg Ukrajnában portyáznak, a fizetőképesebbek pedig a távol-keletre
mennek.
Még szerencse, hogy a hazai piacot sikerült „megfogniuk”. Jelenleg 15-18
üzletkötőjük járja az országot, s keresi a felvevőpiacot. Termékeik a
nagyáruházakban és a kiskereskedők árukínálatában egyaránt megtalálhatók.
A cég „fénykorában” három-négy műszakban, s nap mint nap, még vasárnapokon is
termelt.
Jelenleg a gépek csak egy műszakban üzemelnek. Pedig egyetlen kötőgép 20-22 ezer
euróba kerül!
– A hipermodern s méregdrága termelőeszközök mindössze „negyedgőzzel működnek –
árulta el a társtulajdonos –, ez pedig nem nagy üzlet. A kft. korábban szinte
kizárólag zoknigyártással foglalkozott, két esztendeje viszont, hogy talpon
maradhassunk, kénytelen-kelletlen sok minden másba is belefogunk. A
harisnya-nagykereskedelem mellett többek között fonal-, gép- és gépalkatrész
kereskedéssel is foglalkozunk.
A zoknigyártásban pedig szakosodtak. A minőségről továbbra sem mondtak le,
azonban már csak bizonyos fizetőképes csoportok, rétegek számára készítenek
termékeket.
– Tehát a cég nem megy csődbe semmiképp?
– Nem hiszem, hisz ismerjük a szakmát, ismerjük a gyártás csínját-bínját. Előre
kell menekülni. És mindig olyasmivel kell előrukkolni, amire még a konkurencia
nem harapott rá. Naprakész képünk van a piaci helyzetről. Éppen ezért mindegyik
jelentősebb szakvásáron, szakkiállításon részt veszünk.
– Érdemes szakkiállításra menni, amikor pang a piac?
– Mindenképp érdemes. Fontos, hogy bent maradjunk a köztudatban, lényeges, hogy
ne essen ki a nevünk a szórásban. A világháló, az internetes rendelés remek
dolog, a közvetlen kapcsoltteremtés előnyeit azonban soha semmi sem pótolja.
– Mi jelenthet a jelenlegi cseppet sem rózsás helyzetben megoldást?
– Vén kontinensünkön alaposan el kellene gondolkodni azon, miképp lehetne a
rendszereket hatékonyabban, a jelenleginél kevesebb pénzből működtetni. Egyelőre
ugyanis nincs az a pénz, ami Közép-Európánkban elég volna, s ne folyna el.
– Versenytárgyalásokon is részt vesznek?
– Sok forrást, sok lehetőséget megpályázunk. Bizonyos helyeken azonban szinte
lehetetlen labdába rúgni. Dolgozhatnánk például a belügyminisztériumnak is, de a
belügyben sok minden belügy, sokszor ki sem írnak versenytárgyalást, s pályázat
meghirdetése nélkül vásárolják meg a különféle dolgokat.
– Uniós pályázatokra nem fenik a fogukat?
– Az uniós pályázatra rengetegen pályáznak. S rengeteg az ember és túl kevés a
fóka. Marad hát a kölcsön. Egy ötmilliós Phare-kölcsönhöz hozzá is jutottunk.
Igen ám, csakhogy a kamata több mint tíz százalék. Mit mondjak még?
Semmit. Csak reménykedjünk, hogy határainkon innen és túl a mostaninál hamarosan
„barátságosabbá” válik a helyzet.
ZOLCZER LÁSZLÓ
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 17 – augusztus 24-i (33-34.) szám