Most, hogy hírét vettem Németh István halálának, emlékeimben felidéztem
találkozásainkat. Először Prágában beszélgettünk, valamikor 1969 decemberében
vagy 1970 januárjában (de lehet, hogy egy évvel később?); az Új Ifjúság
riportereként faggatott bennünket – a fővárosban tanuló magyar diákokat.
Őszintén megvallva, amikor később elolvastam a cikket, kissé csalódott voltam,
hiszen úgy tűnt, talán lényeges dolgok kimaradtak belőle a kevésbé fontos
részletek miatt. Ma már tudom, hogy az újságírónak nem könnyű a dolga, amikor az
információkupacból ki kell válogatnia azt az anyagot, amelyet végül az olvasók
elé tár. De ugyanez a költőre is igaz lehet, és éppen ezért a versek hasonlóan
felemás érzéseket kelthetnek az emberben. Németh Istvánt újságíróként főleg a
festők foglalkoztatták: Kassák Lajos, Jakoby Gyula, Rákosi Ernő, Csemiczky
László és mindenekelőtt Csontváry Kosztka Tivadar, akiről tavaly egy könyvet is
kiadott (sajnos visszhangja még nemigen volt). Németh Istvánt, a költőt már
jóval kevésbé ismertem–ismerhettük. Annak idején az Egyszemű éjszaka c.
antológiában szerepelt néhány verse, ezek közül csak egyre emlékszem ma is, a
címe: Fel, a pápuák közé, amelyet a korabeli kritika is említésre méltónak
tartott. Aztán a költőről sokáig nem hallottam, s ha meg is jelent olykor
egy-egy verse, az jobbára visszhangtalan maradt. A rendszerváltást követően
saját lapot jelentetett meg, sajnos a címére már nem emlékszem (talán Glóbusz
volt?), egyébként is kérészéletűnek bizonyult és tetemes anyagi veszteséget
hozott a kiadónak. Időnként találkoztam vele Vereknyén, ahol születése óta élt,
s egyszer szóba került az is, hogy egy hosszabb rádióinterjúban közösen
feleleveníthetnénk Csontváry alakját, aki egész életében szívügye volt. Sajnos
ez a beszélgetés elmaradt, s most már nem is lesz rá alkalom. Első és egyetlen
verseskötete 68 éves korában látott napvilágot az idei Ünnepi Könyvhétre a
Madách-Posonium gondozásában. A kötet hátsó borítóján ezt írja a szerkesztő,
Tőzsér Árpád: „valószínűleg ő a szlovákiai magyar költészet legidősebb debutánsa
(...) Pedig már az Egyszemű éjszakának is egyik legeredetibb hangú költője volt.
Mit csinált ez a tehetséges lírikus 34 évig? Egyéb ismert (publicisztikai)
írásai mellett a jelen kötet is azt bizonyítja: írt. Verset is. S nem is
rosszakat”. A Dőrejárás c. kötet legjelentősebb „verse” a címadó szövegfolyam,
amelyet a legfontosabb szlovákiai magyar versek közé sorolhatnánk, még ha
itt-ott megdöccennek is a sorok. Egy nagy ívű látomás- és gondolatörvénylés a
vers, amely időnként Dantét, József Attilát idézi, vagy név szerint említi Arany
Jánost, Petőfit, de közben a szlovákiai magyar történelem eseménysorai gördülnek
szemünk előtt szavakba, költői képekbe öntve. A vers legmegrázóbb része az apa
és fia párbeszéde, amely egy élet summázata, s a halál megsejtése: „Az ősök
szétszórt csontjai közt nem matatok, / a holnaptól és tőled sem várok már
többet, / csak a hantot, s ha majd koppan a rög, pereg, / mint a dob, beléd már
nem kapaszkodom, / menj csak, menj, neked mindent szabad, / te átlépheted a
földet, megfürdetheted gyönyörű halántékodat / az ég kék vizében, forgathatod a
csillagok közt gyönyörű üstököd. / Hát te mire vitted? – Arra, hogy legalább te
ezt most itt / tőlem, fiam megkérdezhetted, s hogy én mindezt / még
elmotyoghattam neked.” A vers még 1980–1983 között keletkezett, de nyomtatásban
– ha nem tévedek – ebben az első és (majdnem hogy) posztumusz kötetben jelent
meg. A kötet másik nagy verse az Őszi kék, amely Németh István talán
legkedvesebb költőjére, Arany Jánosra utal. Ezzel vesz búcsút az olvasóktól és
most már visszavonhatatlanul – a világtól is.
(latimer)
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. augusztus 17 – augusztus 24-i (33-34.) szám