Beszélgetés a 75 éves Szeberényi Zoltán irodalomtörténésszel

Egy irodalom szolgálatában

– Kedves Szeberényi Zoltán, hogyan éli meg az ember az ilyen évfordulót, amelyhez bizony nem mindig egyszerű elérkezni ?!
– Az öregedés egyik jellemző vonása, hogy visszafelé tekintget az ember. Bizony én is sokszor elgondolkodom azon, hogy az út, amit eddig megtettem, vajon milyen is volt? Van egy nagyszerű paradoxon, amely egy kissé humorosan hangzik, ám sok benne a bölcsesség. Az élet a tervszerű véletlenek sorozata, mondhatnánk. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az én életemben minden jelentősebb változás ilyen „tervszerű véletlen” műve volt. Talán ez befolyásolta a pályaválasztásomat is, pontosabban azt, hogy a kacskaringós út végén mégiscsak a főiskola, a magyar nyelv és irodalom szak, a pedagógia állt, s ez vezetett végül ahhoz, hogy belőlem főiskolai, majd egyetemi oktató, docens lett. Ezeknek a „tervszerű véletleneknek” megvan a maguk története, de idő híján most eltekintenék a részletezésüktől.

– Ha jól tudom, egy másik kerek évforduló is közeleg, szeptemberben lesz negyven éve, hogy oktatóként Nyitrára, a pedagógiai karra került.
– 1960 szeptemberétől tanítottam a főiskolán, a későbbi egyetemen. Ott töltöttem életem nagy részét, hisz egy híján negyven évet töltöttem ott. Ebből sajnos tizenegy évet tanszékvezetőként.

– Miért sajnos?
– Azért sajnos, mert ez alatt az idő alatt az irodalomban nem tudtam igazán kiteljesedni, hisz az adminisztráció meg a többi munkahelyi probléma elvonta a figyelmemet, az időmet, erőmet az írástól.

– De azért mégiscsak ott indult el irodalmi pályafutása, ez talán törvényszerű is volt.
– Valóban ott indult el. Dobos László az Irodalmi Szemle akkori főszerkesztője küldött nekem egy könyvet, hogy írjak róla recenziót. Így kezdődött. Aztán jött a többi írás. Hogy hány kritikát, recenziót írtam meg életemben, meg sem tudom mondani, össze sem tudnám számolni, de jó néhány kötet kitelne belőlük. Viszont könyvet csak úgy sikerült összehoznom, hogy mint főiskolai oktató tudományos fejlődést kellett felmutatnom, bölcsészdoktori, kandidátusi, docensi habilitációs munkát kellett írnom, és ezek általában a csehszlovákiai magyar irodalomról szóltak. Én nem röstellem azt, amit most nem nagyon becsülnek, hogy kisebbségi irodalommal foglalkozom, mert úgy érzem, hogy ennek az irodalomnak megvan a maga feladata, a kisebbségi írónak megvan a maga küldetése. Ezt mással helyettesíteni nem lehet. Nevetséges, hogy most azon vitatkoznak, van-e szlovákiai magyar irodalom vagy nincs. Ezek olyan mondvacsinált problémák. Egy biztos, hogy az író nem független a társadalomtól, amelyben él, és ez visszahat, visszatükröződik az írásban, a műben. Hiszen a kisebbségi helyzet, sors áthangolja a fogalmakat. Nálunk egészen mást jelent a haza, mást jelent a szülőföld, és más jelent az úgynevezett tájélmény. Mindez egészen másként jelenítődik meg a szlovákiai magyar írónál, mint annál, aki a többségi nemzet tagjaként saját országában él.

– Persze, mostanában úgy veszem észre, hogy ez azért életkor-függő is, hiszen nyilván másként éli meg ezt a problémát az az ember, író, aki a háború után indult, s élete nagy részét a múlt rendszerben élte át szűk, behatárolt keretek között. Itt természetesen az államhatárokra is gondolok, hiszen volt olyan időszak, amikor még Magyarországra is nagyon ritkán mehetett az ember. Egészen másként éli meg ezt az a fiatal irodalmár, aki már ugye az unióban él, itt kezdi el pályafutását.
– Ez valóban így van, mert mi még amolyan nemzetmentő elgondolásból próbáltunk irodalmat teremteni, létrehozni, olvasókat nevelni, miközben tudatosítottuk, hogy a gyakran ránktelepedő nacionalizmusnak valójában nincsen ideológiai tartalma, minden társadalomban felütheti a fejét, s legjobban úgy lehet ellene küzdeni, ha az ember az indentitását, nemzettudatát erősíti. Ennek legfontosabb eszköze az anyanyelv őrzése, tudása, a kultúra megismerése és ápolása.

– Az imént említette, hogy sok recenziót és kritikát írt. Lehet, hogy a kérdés kissé abszurd, mégis érdekelne a válasza. Jó-e kritikát írni?
– Nem jó. Nem jó azért, mert a kritika az írón tulajdonképpen nem változtat semmit. Az íróról, mint a falra hányt borsó, lepereg a kritika. Az olvasó meg már későn olvassa el, ha elolvassa egyáltalán. Egyébként, ha az ember szigorú az íróval szemben, akkor az olvasó nem veszi meg a könyvet. Ha meg vállveregetéssé degradálja a kritikát, akkor semmit nem ért el vele.

– Ráadásul milyen „jól” fizették a kritikust!
– Erről aztán nem is érdemes beszélni.

– Térjünk vissza a pedagógiai munkásságához, mint mondtuk egy híján negyven évet töltött el Nyitrán, a mostani egyetemen. Milyen volt ez a mérhetetlen hosszú idő?
– Ez az idő bizony éppen olyan tarka és hányatott volt, mint az én évjáratomban születettek élete. Mikor 1960-ban odakerültem, institútnak, magyarul institútumnak hívták az intézményt. Aztán fakultás lett belőle, ami világszenzáció, mert ugye ez – úgy tudjuk –, hogy valamely egyetemnek a kara, pedig az intézmény önmagában volt pedagógiai kar, fakultás. Aztán Pedagógiai Főiskola lett belőle, ezt követően pedig Nyitrai Egyetem, és most legújabban, magyarítva Konstantin Egyetem, vagy Konstantin Filozófus Egyeteme, ám ez így nagyon nehézkes magyar megnevezés. Érdekes, hogy az institútumban adjunktus voltam, kandidátus lettem a Pedagógiai Főiskolán, a Nyitrai Egyetemen docens, s közben ki sem mozdultam a tanszékről.

– Nem hiányzik az egyetem, a tanítás?
– Én nagyon jól éreztem magam a diákok között, és ha valami nagyon hiányzik, akkor az, hogy nem lehetek velük, köztük.

– Szó volt arról, hogy a munkahelye, a tanszékvezetői feladatok mennyire lekötötték, s emiatt is viszonylag későn jelentek meg könyvei annak ellenére, hogy sok írást publikált. Persze később napvilágot látott több könyve is, például a Győry Dezsőről írt monográfiája, az Arcok és művek, s az a kétkötetes munka, amely nagyon sok idejét, energiáját lekötötte. A magyar irodalom Szlovákiában 1945-1999 portréesszékből tevődik össze, tehát nem irodalomtörténetről van szó, ám egészében talán egy kissé így is „funkcionál”.
– Azt hiszem, fölöslegesen szerénykedtem akkor, amikor az előszóban meg az összekötő fejezetekben hangsúlyoztam, hogy nem irodalomtörténetet akarok írni, mint ahogy valóban nem is ezt akartam. De végül is a portrésorozat folyamatában tekinti át egész irodalmunkat, annak változásait, legnagyobb eredményeit, úgyhogy tulajdonképpen összefüggő képet rajzol az 1945 és 1999 közötti szlovákiai magyar irodalomról. A lexikon ezt nem pótolhatja, mert több van benne, mint a lexikonban, értékeléseket tartalmaz. Nyilván egyoldalúakat is, mert egy ember véleménye szublimálódik benne, nem is lehet ez másként. Igyekeztem a saját véleményemet prezentálni. A munka megírása azért is volt rendkívül nehéz, mert egy óriási kásahegyen, könyvhalmazon kellett átrágni magamat és a gondot az jelentette, hogy nyugdíjasként csak a saját és az ismerőseim könyvtárára hagyatkozhattam. Rendkívül nehéz volt minden fontos könyvet beszerezni. Mindenesetre örülök, hogy megírtam ezt a könyvet, bár a hoszszantartó munka bizony fizikailag is nagyon megviselt.

– Hogyan tölti a napjait mostanában?
– Fiatal koromban egy hatvan-, hetven- éves embert aggastyánnak láttam. Most meg itt vagyok a magam 75 évével, és nem szeretném ennyinek hinni vagy tudni magam, pedig egyre több jele van a beköszöntött idős kornak, mert sajnos az öregedés, ahogy Babits mondja, lopakodó valami, egyszercsak előugrik, és itt van. Jönnek az öregkori nyavalyák, és az idő rettenetesen rohan. Fölgyorsult az idő, de azért remélem, hogy még meg tudom írni azt, amit szeretnék. Nem sokat persze, hisz arra már nincs idő. A fejemben már megvan a terv, de nem szeretnék beszélni róla, mert attól félek, akkor már nem tudom megírni.

Lacza Éva

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap: Szabad Újság - 2005. július 27 – augusztus 10-i (30-32.) szám