Életének 86. évében csöndesen átment az öröklétbe Szanyi József (1919–2005),
okleveles erdőmérnök. Kassán – a magyarok körében – szinte mindenki ismerte,
hiszen évtizedeken át hűségesen részt vett a Csemadok munkájában. Példátlan
akaraterővel mindenütt ott volt, ahol valamilyen magyar rendezvény megvalósult.
A Kassához közeli Szepsiben született 1919. szeptember 5-én. Itt kezdte meg
tanulmányait, majd a gimnáziumot Kassán járta. 1940-ben iratkozott be a soproni
József Nádor Műegyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karára. A soproni főiskolát
1934-ben szervezték át egyetemmé, ahol mezőgazdákat, állatorvosokat és
szaktanárokat is képeztek. Sopronban egy életre szóló barátságot kötött Vargha
Domokossal, a későbbi Kossuth-díjas íróval és Hábel György vasúti mérnökkel, aki
a rendszerváltás óta aktívan tevékenykedik a Rákóczi Szövetségben.
Ebben a határszéli városban jelentkezett első novelláival, melyeket a Bástyánk
c. lap hozott le. Az élet úgy hozta, hogy később írói vénája elapadt és többé
nem tért vissza a szépirodalom területére, inkább a publicisztika vonzotta.
Régebben a Hét, újabban az Új Szó hasábjain számos rövidebb hozzászólása jelent
meg közéleti ügyeinkről.
Sopronban már nem tudta befejezni tanulmányait, mert még mielőtt a történelem
ismételten beleszólt volna a sorsába, megbetegedett. 1944-ben egyik tanára,
Modrovich Ferenc kifaggatta. Orvoshoz küldte tanítványát, mivel állandóan lázas
volt. Kiderült, tbc-je van. Így a háború végét Mátraházán töltötte. Professzora
mentette meg az életét. Amikor a neves szakembernek szobrot állítottak
Magyarországon, megírta hozzá fűződő emlékeit. „Mikor 1945 szeptemberében
hazakerültem, Szepsiben már folyt a magyarüldözés. Családomat, még halott Eszti
húgomat is áttelepítésre ítélték. Ezt meg is írtam dr. Beneš köztársasági
elnöknek Prágába azzal a kérdéssel együtt, hogy mit tegyünk a húgommal, aki már
két éve halott, ássuk ki a sírból?” – jegyezte le Szanyi, akinek áttelepítési
igazolványát 1946. október 8-án állították ki. Valami csoda folytán – vagy a
levélnek köszönhetően? – mégsem kellett elhagyniuk szülőföldjüket.
Felsőfokú tanulmányait a kassai erdészeti főiskolán fejezte be, bár alig tudott
szlovákul. „Ezt annak a szlovák egyetemi tanárnak köszönhettem, aki tudott
magyarul és még a diploma megvédésénél is mellém ült, hogy segítsen szlovákul
felelni az adott témakörben.” – emlékezett később. A háború után összesen majd 5
évet töltött tátrai szanatóriumokban. Emlegették is, hogy ott megalapította a
Csemadok alapszervezetét.
Majd Losoncra került. Duray Miklós egy alkalommal elmondta, úgy emlékezik rá
gyermekkorából, mint aki fáradhatatlanul szervezte a Csemadok életét.
Erdőmérnökként helyezkedett el az erdőgazdaságban, de az 56-os forradalom után
az utcára került hivatalvezetőjével, Kirner Károllyal együtt. Egyik barátja
viszont elintézte, hogy a Losonci Járási Nemzeti Bizottság erdészeti osztályára
juthasson. 1958-ban ismét kitették az utcára. Vele együtt még további három
magyart is kirúgtak a jnb-ről. Többek között Géczi Miklóst, az ipari osztály
vezetőjét, a kereskedelmi osztály vezetőjét és a jnb alelnökét, Koncz Bélát, aki
pedig jó munkáskáder volt. Bűnük az volt – Szanyi meggyőződése szerint –, hogy
magyarok voltak és mindig úgy vélte, ez összefüggött az akkori magyarországi
eseményekkel. De még mielőtt ez a rendelkezés hatályba lépett volna, Koncz
megtudta, hogy Szanyit elbocsátják, leüzent neki, menjen föl hozzá az emeletre.
Közölte vele, tudomása van róla, hogy tbc-je volt, így elintézi, részleges
rokkantnak ismerjék el. Mint részleges rokkantnyugdíjas ezután ajánlatot kapott,
hogy felveszik a RaJ (Éttermek és Étkezdék) vállalathoz, ahol öt járásban –
Kékkőtől Rimaszombatig – dolgozott ellenőrként. A sok utazgatás azonban nem tett
jót az egészségének, újra szanatóriumba került, majd családjával Kassára jött.
Barátaival együtt megalapított egy rokkantakat foglalkoztató iparvállalatot, az
OBZORt, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott.
A kommunista hatalomátvétel után hozzáfogott a magyar kulturális élet
megszervezéséhez. Így alakulhatott meg a Csemadok kassai szervezete 1950 elején.
Szanyi Józsefet választották a szervezet első titkárává, amit társadalmi
munkában végzett.
Losonci évei alatt irodalmi kört hoztak létre és kiadták az Indulás c. irodalmi
lapot. A kör tagjai a következők voltak: Csák István, Csemadok-titkár, Ferenc
Ferdinánd, a kör vezetője, dr. Lóska Lajos, füleki gimnáziumi tanár, Gálik
János, Ocsovay Imre tanár, Sólyom László és Szabó Gyula festőművész, költő.
A 60-as évek közepén került vissza Kassára. Részese volt a Batsányi Kör
megalakításának. Első nyilvános műsorukat 1965. május 27-én tartották meg a
Művészetek Házában Batsányi János halálának 120. évfordulója alkalmából. De
emlékezetes maradt a két év múlva megtartott Rákóczi-emlékest is. 1968 után a
kör működését lehetetlenné tették. Bábáskodott a Fábry- és Kazinczy-napok
alakulásánál. Kassán szervezte az amatőr színjátszó mozgalmat. Aktív résztvevője
volt a komáromi Jókai Napoknak és élete végén a Csemadok mellett működő
Márai-csoportot vezette. Az ő javaslatára szerepelt először erdélyi csoport
Révkomáromban. Gazda László jött el színjátszóival Sepsiszentgyörgyről.
Még a rendszerváltozás előtt kezdeményezte a Csemadok mellett működő Kassai
Környezetvédők Körének megalapítását, ami alatt szellemi környezetvédelmet is
értett. Ilyen minőségben tiltakoztunk a prágai román nagykövetségen 1988-ban a
tervezett falurombolás ellen. Ebből botrány lett. A titkosrendőrség ismételten
kihallgatott. A Csemadokban többen nekem támadtak, hogy mertünk ilyet írni!
Mulatságos lenne név szerint megemlíteni az illetőket és akkori érveiket is,
mert ma néhányan jól fizetett pozícióban ülnek és a demokrácia bajnokainak
tartják magukat.
Jött 89 novembere és a Kassai Környezetvédők Köre most már önálló szervezetként,
a Kassai Magyarok Baráti Társaságaként (KMBT) folytatta munkáját. Ez egy
kérészéletű lapot is kiadott, a Kassai Figyelőt, melybe Szanyi is írt. Alapító
tagja lett az Együttélésnek és éveken át a helyi elnökség tagjaként szolgált.
Mindig felszólalt és vitatkozott.
Évtizedeken át fáradhatatlanul levelezett a világba szétszóródott
osztálytársakkal. 1940-ben Kassán összesen 136-an érettségiztek és ő mindenkit
számontartott. Az USA-ból írta egyik gimnáziumi társa: „Itt egyedül vagyok,
senki sincs itt a vidékünkről. Nagyon megváltozott a világ, vagy mi változtunk
meg? Mintha egy késői vendég lennék ebben a világban.” De egykori tanáraival,
mint Dobossy Lászlóval és Kéry Kálmán tábornokkal is sűrűn váltott levelet.
Tartotta a kapcsolatot Boross Zoltánnal, aki Debrecenben létrehozta a
Sarló-mozgalom dokumentációs központját. A leveleket rendszerezte, beköttette és
rozoga írógépén rendületlenül írta a beszámolókat, hozzászólásokat, cikkeket,
leveleket, jegyzőkönyveket… és írta a Csemadok krónikáját.
Időtlen nyugodt konoksággal, mely nem volt mentes néha a komoly indulatoktól
sem, úgy tűnt, Szanyi József mindörökké köztünk marad úgy, ahogy évtizedeken át
ismertük. Közéleti szerepléseivel, tervekkel, elképzelésekkel… Azután egy napon
a református templomban rosszul lett, kórházba került, de talpraállították. Ezt
követően már alig mozdult ki otthonról.
Június 17-én megfürdött, megette a levest, leült a hintaszékbe és csöndesen
elszunnyadt… Két napra rá Gábor Lajos lelkész Szepsiben temette szülei és nővére
mellé. A sírnál Gál Sándor író búcsúztatta a Csemadok és a barátok nevében.
Amint illik a nemzetéhez ragaszkodó és azt szolgáló embertől elköszönni, a
jelenlévők a Himnusszal búcsúztak el tőle.
Balassa Zoltán
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. július 27 – augusztus 10-i (30-32.) szám