Szerző: Pomogáts Béla
A tolerancia fogalma egyidejű azzal a társadalmi tapasztalattal, miszerint az emberek vagy az embercsoportok (vallási, etnikai, kulturális közösségek) identitása különbözik (vagy különbözhet) egymástól, és nem ésszerű, mert az emberi társadalom működőképességét veszélyezteti, ha valaki ezeket a különbségeket, kivált erőszakos módon, megpróbálja eltüntetni. A tolerancia eszméje valójában a szabadság eszméjéből következik, ez okozta azt is, hogy a „türelmesség” ideológiájának kidolgozása tulajdonképpen a liberális eszmék felbukkanásával volt egyidejű.
Igaz, a vallási és etnikai tolerancia bizonyos mértékig és módon jelen volt a liberális eszmerendszer fellépését megelőző társadalmakban is, például a középkori Magyarországon (erre utalnak Szent István Intelmeinek sokat idézett sorai is, amelyek az „egynyelvű és egyszokású ország” gyönge voltára hivatkozva kívánják meg a betelepülők megbecsülését). A vallási tolerancia egyetemesen is kiemelkedő példái voltak az erdélyi országgyűlések határozatai, amelyek még a vallási háborúk korában ismerték el a keresztény hitfelekezetek egyforma jogait. A tolerancia gyakorlata, ha nem elvi síkon deklarálva is, jelen volt a nem-európai és nem-keresztény társadalmakban is, a török birodalomban például csak ritkán háborgatták az ortodox egyházat, történetesen a konstantinápolyi pátriárka híveit, és csak háborús időkben került sor erőszakos kilengésekre a nem-muzulmánokkal szemben.
A „türelmesség” gyakorlata mindazonáltal, mint mondottam, a liberalizmus fellépéséhez fűződik, és ennyiben a polgári társadalmak, a polgárosulás kísérőjelensége. A vallási tolerancia gyakorlatának elméleti megalapozását Locke Levél a vallási türelemről című, 1689-ben megjelent munkájának szokás tulajdonítani, mellette olyan gondolkodók hirdették a vallási türelem eszméjét, mint Bodin, Althusius, Spinoza és Milton, azaz a polgárosulás eszméinek más létrehozói. A társadalmi és politikai tolerancia elméletének kidolgozása pedig John Stuart Mill A szabadságról című, 1859-es röpiratához fűződik, ezt a művet a liberalizmus klasszikus alapvetései között szokás számon tartani. „Az emberiség – írta itt az angol gondolkodó – többet nyer, ha eltűri, hogy mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, mint ha arra kényszerítik egymást, hogy úgy éljenek, ahogy a többieknek tetszik.”
A tolerancia eszméje ilyen módon a felvilágosodás, a liberális ideológia és a polgárosulás gyümölcse, és általában azokban a társadalmakban vert gyökeret, amelyek elfogadták a józan értelem útmutatását, tisztelték a személyes és közösségi szabadságot, és értékeknek fogadták el a polgári társadalom eszményeit. A régió, amelyben élünk, jól tudjuk, általában nélkülözte ezt a türelmességet, illetve csak kivételes történelmi pillanatokban volt képes belátni ennek társadalmi előnyeit. Ilyen kivételes pillanata volt a magyar történelemnek a fejedelmi Erdély időszaka, amelyben az uralkodó hatalom, tulajdonképpen a saját jól felfogott érdekei következtében hajlott a vallási, sőt etnikai toleranciára (az első esetben a mindinkább radikális protestáns felekezetek befogadásával, a második esetben a szász nemzet egyenjogú státusának elismerésével, mi több, a románok iránt gyakorolt toleranciával!).
De valójában a liberális tolerancia jellemezte az 1867-es kiegyezés és az
1918-as bukás közötti osztrák-magyar államot is, amely inkább csak retorikai
hadjáratokban és többnyire nem elnyomó intézkedések révén mutatkozott időnként
türelmetlennek.
Máskülönben a közép-európai történelem a nemzeti és vallási intolerancia
története, és kivált a huszadik században, midőn ez a türelmetlenség
mindenekelőtt az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a kárpátaljai magyarokat
sújtotta. Nyomban a trianoni átalakulások után ezeknek a magyar közösségeknek
meg kellett ismerniök az intoleráns nacionalizmus embertelenségét és
elvakultságát, és egészen más dimenzióban, egészen más hatásfokkal történt ez az
ismerkedés, mint amilyent a dualista magyar állam nem-magyar polgárainak:
románoknak, szlovákoknak, szerbeknek, ruszinoknak, németeknek és zsidóknak annak
idején el kellett viselniök. Gondolok az erdélyi Maniu-gárdák rémtetteire, a
szlovákiai magyarok elűzésére (és „reszlovakizációjára”), a délvidéki és
kárpátaljai magyarság egy részének elhurcolására és legyilkolására.
A tolerancia európai eszméje, az az eszme, amely a felvilágosodás és a liberalizmus szellemi, politikai és erkölcsi gyökereiből táplálkozik, egészen mást jelent, mint amit a közép-európai és a magyar történelmi tapasztalat mutat. Ugyanakkor természetesen a tolerancia sem jelentheti a tökéletes megoldást, minthogy magának a toleranciának a fogalma valamiféle „közbülső” és „közvetítő” mentalitásforma az emberi társadalmakon belül létező sokféleség felismerése és ennek a sokféleségnek a törvényes rendbe illesztett elismerése között. Tolerancia csak ott képzelhető el, ahol valóban léteznek különféle vallási, etnikai és kulturális változatok egymás mellett, a tolerancia kiindulása ennyiben a pluralitás felismerése. Monolitikus társadalmakban, ahol a „másság” meg sem jelenik, nincs szükség toleranciára, ilyen volt például a régi japán társadalom, amely vallási, etnikai és kulturális tekintetben teljes mértékben egynemű közegnek volt tekinthető. A tolerancia a felismert pluralitás világában jöhetett létre, például az angolszász országokban, különösen az Egyesült Államokban, amely különféle etnikai, vallási, tradicionális, kulturális csoportok és identitások gyűjtőmedencéje volt, és a tolerancia eszméje, valamint gyakorlata éppen azt szolgálta, hogy ezek a különféle identitású csoportok hatékony módon együtt tudjanak működni a közös állam fenntartásában, a közös gazdaság és társadalom fejlesztésében.
Ugyancsak a társadalmi, politikai és kulturális tolerancia valamiféle „mintája” volt a kései, soknemzetiségű Habsburg-monarchia, amely heves (cseh vagy román) bírálóinak nézeteivel ellentétben nem a „népek börtöne” volt, hanem inkább az etnikai, vallási és kulturális sokféleség érvényesülését tette lehetővé, és ezzel a kelet-közép-európai együttélés „műhelye” lett. Nagy kár, hogy ennek a „műhelynek” a teljes kifejlődésére nem adott időt a történelem.
A tolerancia azonban nem pusztán arra való, hogy valamiféle – a türelem gyakorlatára épülő – együttműködés jöjjön létre a különféle csoportok és identitások között, hanem arra, hogy előkészítse ezeknek a csoportoknak és identitásoknak a teljes mértékű törvényes elismerését, hogy a társadalom plurális voltát a jogrend is méltányolja, következésképp olyan törvények szülessenek, amelyek a társadalmat plurális képződménynek ismerik el, és a különböző, főként a kisebbségi csoportok és identitások fennmaradását, fejlődését ne pusztán mások: a többség türelme tegye lehetővé, hanem maga a jogrend, amely minden csoportot és identitást egymással egyenrangúnak tételez.
A vallási, etnikai és kulturális tolerancia ezért olyan mentalitás vagy
politikai stratégia, amely a felismert pluralitásra épül, és az elismert
pluralitást készíti elő. Ezért nevezném „közvetítő” vagy „közbülső” fogalomnak a
társadalomban létező sokféleség és a jogrendben érvényesülő sokféleség fogalmi
képletei között. Ha a létező sokféleségből a tolerancia közvetítésével jogilag
elismert és szabályozott sokféleség lesz, a tolerancia mint mentalitás és
stratégia elérte célját. Ha ez a cél nem valósul meg, maga a tolerancia is
elhal, és az uralkodó állami ideológia visszaszorítja a létező sokféleséget,
vagyis az állam arra fog törekedni, hogy manipulatív politikával vagy éppen
erőszakkal, ideológiai vagy éppen rendőri módszerekkel elnyomja a létező más
identitásokat: a kisebbségi etnikai, vallási és kulturális csoportokat.
A tolerancia eszméjének ezt a kétes helyzetét igen szemléletesen példázza a
közép- és kelet-európai társadalmak története. Ha ugyanis egy uralkodó
kormányzat pusztán a tolerancia keretében próbálta megoldani az állami
identitástól eltérő csoportok, mindenekelőtt a nemzeti kisebbségek kérdését, és
nem törekedett arra, hogy ezek a csoportok és identitások a jogrenden belül is
elnyerjék a helyüket, akkor előbb-utóbb a tolerancia eszméje is háttérbe
szorult, és a liberálisnak látszó elveket a nyílt erőszak: a kisebbségek
kendőzetlen elnyomása váltotta fel.
A tolerancia eszméje éppen ezért aligha elegendő azoknak a huszadik századi történelem során felhalmozott visszásságoknak a megoldására, amelyeket a Kárpát-medencében élő magyarságnak (és valójában minden más nemzeti és etnikai kisebbségnek, a cigányságot is ideértve!) el kellett szenvednie. A tolerancia belső logikája ugyanis azt diktálja, hogy a „türelem” fogalmát és stratégiáját előbb-utóbb az „egyenjogúság” fogalmának és stratégiájának kell felváltania, máskülönben maga a tolerancia is veszélybe kerül. Az etnikai, kulturális, vallási türelmesség csak akkor érvényesül igazán, ha ezt az egyenjogúságot készíti elő, és a romániai, a szlovákiai, a délvidéki, a kárpátaljai magyarok teljes nemzeti egyenjogúságát, közületi autonómiájának kialakítását készíti elő. A jelen Európája természetesen toleráns (minden „másság” iránt), ennek a toleranciának a történelmi távlatában azonban az etnikai, kulturális, vallási pluralizmus elvének és gyakorlatának kell elhelyezkednie. Ezt maga az európai politikai kultúra, az európai integráció követeli meg.
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. július 27 – augusztus 10-i (30-32.) szám