Néhány hónappal ezelőtt Dobos László barátommal ebben a lapban közreadtunk egy felhívást, amely arra szólította fel az anyaországban, a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, a Délvidéken élő neves magyar értelmiségieket, hogy nyilvánítsanak véleményt arról, vajon a tavaly decemberben oly kínos eredménnyel végződött magyarországi népszavazás után, amely az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdésében kívánt döntésre jutni, miként látják a magyar nemzetegyesítés soron következő feladatait. Vagy félszáz közismert értelmiségit (mindenekelőtt magukat a nemzet mindenkori lelkiismeretének tartó írókat) kértünk véleményalkotásra, mind ez ideig, tudomásom szerint, egyetlen reagálás érkezett, mégpedig Pozsgay Imrétől, amelyet azóta megismerhettek a Szabad Újság olvasói is.
El kellett tűnődnöm ezen a nyilvánvaló közönyön, amely éppen a népszavazást
kísérő, időnként igen szenvedélyes véleményformálás után mintha azt üzente
volna, hogy a „mértékadónak” és „véleményformálónak” tartott magyar értelmiség
kifulladt a népszavazás körüli csatározásokban, és mára mondanivalója is alig
akad. Véleményem szerint a tapasztalt közömbösség nem sok jót ígér, minthogy a
magyar alkotó értelmiség korábban minden fenntartás és minden késlekedés nélkül
volt hajlandó közügyekben, nemzeti ügyekben megfontolt véleményt nyilvánítani.
Mintha a magyar civil társadalom elutasítaná azt a hagyományos és
nélkülözhetetlen szerepet, amelyet a legnehezebben elviselhető történelmi
korszakok (például az ötvenes évek, a Rákosi-korszak) kivételével mindig is
magára vállalt. Tudniillik azt, hogy a mindenkori politika, a mindenkori
politikai erők vitapartnere és a politikusi döntések kritikusa legyen.
A tizenöt esztendeje bekövetkezett rendszerváltozás idején, mi több (legalábbis
Magyarországon) már a kései Kádár-korszakban, tehát az úgynevezett „puha
diktatúra” időszakában, nagy remények fűződtek ahhoz, hogy előbb-utóbb
(határokon belül és határokon kívül) a magyar társadalomban is kiépülnek és
erőre kapnak a civil társadalom intézményei, és ezek az intézmények bizonyos
korrekciós rendszert fognak kifejleszteni a politikai erőtérrel szemben. A
politika ugyanis, ennek már csak ilyen a természete, nem képes képviselni és
szerephez juttatni a társadalom minden megnyilvánulását és szükségletét. Például
a kulturális és erkölcsi értékeket, a napi politikánál jóval hosszabb távlatokra
szóló gondolkodást, mondjuk így, a nemzet lelki stratégiájának szükségleteit. (A
legjobb példa minderre ama ominózus decemberi népszavazás, amelyet stratégiai
megfontolások és erkölcsi stratégiák nélkül a pártérdekek befolyása irányított!)
Az erős és hatékony civil intézmények arra valók, hogy éppen azokat az értékeket és érdekeket képviseljék és érvényesítsék, amelyek a pártpolitika érdeklődési körén és hatókörén kívül találhatók.
A civil társadalom intézményei – és ez létezésük, működésük legfontosabb
indoka – nem lehetnek kiszolgáltatva a pártpolitikának, ellenkezőleg, mindig is
a politikától függetlenül kell(ene) működniök és véleményt, adott esetben
kritikus véleményt kinyilvánítaniok. Ez a független és autonóm magyar
(magyarországi) civil társadalom indult rohamos fejlődésnek a rendszerváltozás
után, ez a fejlődés vagy tíz esztendővel ezelőtt mindazonáltal elakadt.
Nevezetesen a létrejövő civil intézmények (kulturális műhelyek, társadalmi és
szakmai egyesületek, értelmiségi csoportosulások) lassanként a politikai erők
befolyása alá kerültek vagy éppen kényszerültek.
A magyar – és most már nem csupán a magyarországi, hanem a Kárpát-medencében élő
kisebbségi magyar civil társadalmi szerveződésekre is gondolok – mára szinte
teljes mértékben a politikai pártok holdudvarában, közelében vagy éppen
irányítása alatt helyezkednek el, és részesei annak a kétosztatú (időnként
polgárháborús jellegzetességeket mutató) rendszernek, amelyet a két nagy
politikai erőközpont vetélkedése, küzdelme, háborúja létrehozott. Ilyen módon
van mára két egymással vetélkedő írószövetség, két egyetemi oktatói
csoportosulás, két újságírótársadalom, végül is: két magyar értelmiség, amely
mind nagyobb bizalmatlansággal, mind fokozódó ellenszenvvel, esetenként
valósággal gyűlölettel figyeli és ítéli meg egymás gondolkodását, tevékenységét,
értelmiségi (írói, művészeti, tudományos) eredményeit. Hogy ez az értelmiségi
”polgárháború” hová vezet, azt nem tudom, talán jobb is, ha el sem képzelem. A
polgárháború jeleneteit és fordulatait, gondolom, mindenki ismeri, most már
nemcsak a magyarországi, hanem a szlovákiai, az erdélyi, a kárpátaljai, a
vajdasági, a horvátországi magyar értelmiségnek az utóbbi esztendőkben drámai
módon kiélezett ideológiai, politikai, szellemi – egyéni és közösségi –
küzdelmei révén is.
Ezért figyelem szorgosan és reménykedve mostanában azoknak a törekvéseit, akik az értelmiségi polgárháborúk indulatait próbálják enyhíteni, azon igyekezve, hogy a civil társadalmi szerveződések valóban megfeleljenek a nem-politikai státus követelményeinek, és ne szegődjenek a kezdet kezdetén valamelyik politikai erő szolgálatába. A civil társadalom függetlenségi harca során jelenleg talán nics is fontosabb, mint azoknak az értelmiségieknek az igyekezete, akik a magyar társadalom európai jellegű fejlődésére mondanak igent (a magyar határokon belül és kívül) és fel szeretnének építeni egy olyan intézményrendszert, amely autonóm módon, a politikai befolyásolástól és a mindenkori párthatározatoktól függetlenül működik. Akkor is, ha az értelmiségi intézményekben tevékenykedők máskülönben nem rejtik véka alá saját politikai nézeteiket, pártszimpátiáikat, sőt pártkötődésüket, mindazonáltal képesek közösen gondolkodni és tevékenykedni anélkül, hogy a tőlük eltérő nézetek híveiben nyomban ellenségeket lássanak és ezeket a „másként” gondolkodókat ellenségekként stigmatizálják.
Magam jól eső érzésekkel találkozom az ilyen – pártok fölött kialakuló, a pártkülönbségeket áthidalni képes – civil magatartásnak a példáival. Találtam ilyen példákat a felvidéki magyar értelmiség körében is, legutóbb éppen Nagykaposon, ahol a kelet-szlovákiai magyar kisvárosban egykor tevékenykedő nevezetes pap-költő: Mécs László emlékének szentelt konferencián vettem részt, vagy az erdélyi Besztercén, ahol nemrégiben volt módomban találkozni az ottani magyar értelmiség képviselőivel. Az egyik legfontosabb és legnagyobb reményre jogosító kezdeményezést a nemrégiben megalakult Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége kezdeményezésében látom, amely kilencvenegy tagszervezetet tömörít, és az erdélyi civil társadalom véleményének és törekvéseinek kíván hangot adni. A civil szervezetek közgyűlése, mint olvasom, erőteljes bírálatot mondott a küszöbön álló romániai kisebbségi törvénnyel kapcsolatosan, mindenekelőtt azt is hangsúlyozva, hogy elmaradt az ilyenkor szükséges társadalmi konzultáció. (Más kérdés, hogy annak a helyzetnek a következtében, amelyet a bukaresti kormányválság a minap okozott, egyáltalán sor kerül-e a kisebbségi törvény meghozatalára.)
Igen, a magyar értelmiségnek ismét fel kellene nőnie azokhoz a feladatokhoz, amelyeket a történelem kihívásai megjelölnek, amelyeket a politikai elit, a politikai intézményrendszer, miként ezt számos igen friss példa is igazolja, úgy látszik, képtelen megoldani. A nemzet alighanem nem a politikai pártok viszálykodására, a hatalom és a vagyon megszerzésére vagy megtartására törekvő politikai erők küzdelmére építheti fel a maga jövőjét, hanem (mint annyiszor a viszontagságos magyar történelem során) az értelmes értelmiségi diskurzusra. A magyar közéleti hagyományok jórésze is ebben a diskurzusban kereste a nemzet jövőjének felelős gondolkodást. A józan, megfontolt, méltányos és eredményes értelmiségi párbeszéd teheti lehetővé ma is az igazi „nemzeti konzultációt”.
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. július 27 – augusztus 10-i (30-32.) szám