Magyarországon szemmel láthatóan növekszik az érdeklődés a cseh kultúra iránt, legyen az irodalom, zene, színház vagy képzőművészet. Ezt a tényt erősíti meg Gál Jenő is, a Budapesten működő Cseh Centrum irányítója. Egyébként a központban jelenleg is megtekinthető egy, a II. világháború befejezésének 60. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás, amely a Cseh-morva Protektorátus és a világháború időszakából származó háborús plakátokat mutatja be. A kiállítás a Cseh Centrumok és a prágai Katonai Történeti Intézet együttműködésével jött létre és egész nyáron, augusztus 31-ig megtekinthető. Erről persze csak „mellékesen” elöljáróban teszek említést, hiszen a Cseh Centrum vezetőjét nemcsak az intézményről, hanem eddigi életútjáról is kérdezem.
– Talán ott kezdhetnénk fésületlen beszélgetésünket, hogy miként is lett
egy újságíróból egyetemi oktató?
– Nem újságíróként kerültem Prágába, hanem ott tanultam a magyar tanszéken,
s amikor elvégeztem az egyetemet, a magyar-cseh szakot, akkortájt volt ott az Új
Szónak egy fiókszerkesztősége, s onnan keresett meg Somogyi Mátyás, hogy legyek
a lap munkatársa, hiszen tudta, korábban írtam már jó néhány cikket. Így is
lett, három évet töltöttem el az újságnál, majd elkerültem a prágai Magyar
Kulturális Központba, onnan pedig a Károly Egyetem Bölcsészkarának magyar
tanszékére, ahol 1990-től 2003 végéig tanítottam, s később a nyugdíjba vonult
Rákos Péter professzor helyére kerültem, így a nyelvészetről „átnyergeltem” az
irodalomra.
– Kik jártak, járnak a magyar tanszékre, kik tanulnak ott?
– A rendszerváltás utáni időről beszélek, hisz azt ismerem jól. Az ország
kettéválása előtt még a megszokott mederben folyt az oktatás, ami azt jelenti,
hogy a hallgatók fele szlovákiai magyar volt, a másik fele nagyrészt csehországi
cseh, kivételes esetben csehországi magyar, vagy csehországi szlovák, hiszen
erre is volt példa. Az ország kettéválását követően volt egy rövid időszak,
amikor fizetniük kellett az oktatásért a Szlovákiából érkező hallgatóknak.
Miután a két állam, tehát Csehország és Szlovákia között létrejött a
megállapodás, amely lehetővé tette, hogy a Szlovákiából érkezők ingyenesen
tanuljanak, újra jelentősen megemelkedett a számuk, és most azt mondanám, hogy
körülbelül olyan 40-60, vagy 50-50 százalék a Szlovákiából illetve a
Csehországból érkezett hallgatók számaránya.
– Hogyan lehet az oktatást kellőképpen megszervezni, ha figyelembe kell
venni azt, hogy vannak, akik jól beszélnek magyarul vagy anyanyelvük a magyar
nyelv, és vannak olyanok, akik csak akkor kezdik el tanulni, amikor a tanszékre
kerülnek?
– Mint volt prágai diák te is jól tudod, hogy ez nagy gond volt a
rendszerváltás előtt, és utána is az maradt. Természetesen meg lehet a dolgot
szervezni, de ehhez nincs elég oktató. Úgy hidaltuk át a nehézséget, hogy az
első két évben értelemszerűen kettéválasztottuk az oktatást. Bizonyos
tantárgyakat csehül adtunk elő, például a magyar történelmet, a
művelődéstörténetet, tehát olyan diszciplínákat, amelyekhez nem okvetlenül
szükségeltetik a nyelv ismerete. Emellett a magyar nyelvben járatlan csehországi
vagy szlovákiai szlovák diákok számára magyar nyelvtanfolyamokat szerveztünk.
Mondanom sem kell, hogy ez a kettéosztottság az oktatóknak is megterhelő. Később
aztán, a harmadik évfolyamtól a két különböző csoport egyesül és attól a ponttól
már bármit elő lehet adni magyarul.
– Amikor a hallgatók befejezik a tanulmányaikat a magyar tanszéken, hol
kapnak vagy hol találnak maguknak munkát, hol tudnak elhelyezkedni? Van-e erről
áttekintés?
– Összefoglaló áttekintés nincs, de az egykori hallgatók nagy százalékáról
tudjuk, hogy hova került. Különböző területekre. Például a prágai Magyar
Kulturális Központban sok volt tanítványunk dolgozik szakreferensként,
könyvtárosként. Egy-két hallgatónk diplomáciai szolgálatba ment. Vannak, akik a
Cseh Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében dolgoznak. Az egyik volt
hallgatónkat, aki általános nyelvészetet végzett, éppen azért vették fel ide,
mert a másik szakja a magyar volt, és éppen ez volt az intézet számára érdekes
és fontos. Nagyon sokan vannak, akik tolmácsolnak, fordítanak. Ezek a
„klasszikus” területek, de ami a rendszerváltás után új, érdekes elem az az,
hogy a közép-európai térségbe érkező külföldi cégek, vállalatok, amelyek vagy
Prágába, vagy Budapestre helyezik a telephelyüket, terjeszkednek a másik
országba is, s nagy előszeretettel keresnek olyan embereket, akik ismerik
mindkét nyelvet. Persze nyilván vannak számosan olyanok is, akik egészen más
területen dolgoznak, mint amire az egyetemen képezték őket.
– Az imént szó volt róla, hogy a volt hallgatók közül sokan kerülnek
diplomáciai szolgálatba. Ezt persze Gál Jenőről is el lehet mondani, hiszen
jelenleg nem tanárként jeleskedik elsősorban, hanem egyfajta kultúrdiplomáciai
szolgálatot teljesít Budapesten Csehország színeiben. Ezt azért is hangsúlyozom,
mert elődöd is Csehországban élő magyar volt, Csémy Tamás, és most Gál Jenő az,
aki a cseh kulturális intézetet, a Cseh Centrumot vezeti Budapesten. Úgy tudom,
hogy a Cseh Centrumok Igazgatósága a Cseh Köztársaság Külügyminisztériuma által
alapíttatott, állami pénzügyi hozzájárulással tevékenykedő intézet, mely
külföldön 18 Cseh Centrumot működtet. A budapesti Cseh Centrum 1993. január 1-én
alakult, s székhelye a Cseh Köztársaság Nagykövetségének az épületében van.
Igazgatója egyben tanácsosa a Cseh Köztársaság Nagykövetségének is. Feladata
elsősorban a Cseh Köztársaságról való mindennemű információ átadása. Persze
vannak kiemelt területek, elsősorban a kultúra, a művelődés, a kereskedelem és a
turisztika. Kérdésem tehát az, hogy miként is került az intézmény élére Gál
Jenő?
– Először akkor kerestek meg ebben az ügyben, amikor a két ország
kettéválása után a cseh külügyminisztérium létrehozta ezeket az intézményeket, a
Cseh Centrum-okat. Akkor engem is megszólítottak. Viszont abban az időben
elsősorban a gazdasági élet, a turisztikai információk átadását tartották a
legfontosabbnak, s a kultúra egy kissé a háttérbe szorult, úgyhogy én akkor
nemet mondtam. Viszont az eltelt több mint tíz évben módosult a koncepció,
előtérbe került a kultúra, s ez volt az, ami arra késztetett, hogy átmeneti
időre, négy évre elvállaljam ezt a szolgálatot. Feladatunk a cseh kulturális
élet magyarországi megjelenítése, közvetítése, ami nagyon hálás tevékenység,
hiszen az érdeklődés hihetetlenül nagy.
– Sok magyarországi ismerősömtől hallottam, hogy nagyon szeretik a
magyarok a cseh irodalmat. Neveket is, műveket is soroltak, olvassák Hrabalt,
Páralt és másokat. Mennyire lehet ezt a nagy kíváncsiságot, ezt az érdeklődést
kielégíteni?
– Bizony néha nem lehet kielégíteni, mert nem győzi a költségvetésünk.
Pontosan úgy van, ahogy mondod, nemcsak Hrabalt és Páralt, hanem még a legújabb
cseh írókat is, mondjuk Patrik Ouředníket, aki ráadásul emigráns cseh író, a
nyolcvanas években távozott Párizsba. Tavaly nyert el műve fordításáért egy
műfordítói díjat G. Kovács László. A Könyvfesztiválon itt járt Hana Andrníková
fiatal, harmincéves írónő, akinek már megjelent egy regénye magyarul. Tavaly
Petra Hůlovának jött ki egy regénye. Ő huszonévesként került be Nagyanyám
emlékezete című első művével a magyar irodalmi köztudatba, nem érdemtelenül,
hiszen rendkívül jó a könyv. De ezen kívül a cseh képzőművészet, fotóművészet,
zene is hihetetlen népszerű, hogy mást ne mondjak, például a kalocsai kulturális
napokon nem kevesebb mint öt kiállítást mutattunk be egyszerre, rengeteg a zenei
produkció, úgyhogy élvezet ilyen munkát végezni.
– A színházakról még nem esett szó. A cseh színházak megfordulnak-e
gyakran Budapesten?
– Bizony megfordulnak, ugyan mi, a viszonylag kis intézmény, nem tudjuk
ennek a teljes lebonyolítását fölvállalni, de közvetítünk.
Lacza Tihamér
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. július 27 – augusztus 10-i (30-32.) szám