Egyenesen megdöbbentő és egyben tiszteletre méltó Dobos László kitartása, ahogy a Szabad Újság hasábjain időről időre, újra és újra felveti közösségi dolgainkat és gondjainkat. Teszi ezt mindazok ellenére, hogy senki sem reagál írásaira. Nem is helyeslik, amit elmond, de nem is vitatkoznak vele. Amit elmond, úgy tűnik, pusztába kiáltott szó.
Hallgatnak politikusaink, hallgat kulturális elitünk, hallgat egész értelmiségünk. Így aztán mi, egyszerű emberek is velük együtt nagyokat hallgatunk.
Dobos Lászlónak az elmúlt évek során több olyan írása is megjelent, melyekhez politikusainknak, értelmiségünknek is illett volna hozzászólni. A politika csöndességét még valahogy megértjük (ha nem is lehet vele egyetérteni), hiszen nem egy esetben a bírálatok címzettje volt. De mi lesz az értelmiségiekkel?
Bizony nagy szükség lenne értelmiségünk közéletiségére! Mert ez a társadalmi réteg még a magyar politizálást is befolyásolhatná. Sajnos nem törekszik semmilyen befolyásra. Az új helyzetben a saját helyét, a saját szerepét sem igen találja, vagy nem ismeri fel. Az igazán lehangoló az, hogy a rendszerváltozás után tizenöt évvel is az írónak kell protestálni! Holott van politikai képviseletünk és vannak intézményeink.
Nem kellene már elrestellni magunkat? Bizony itt lenne az ideje. Itt lenne az ideje, hogy a politikus politizáljon. S úgy politizáljon, hogy az író meg írhasson, és az irodalomra koncentrálhasson. De úgy látszik, nálunk a politikusok írják a könyveiket, műveiket. Az író meg „nyíltlevelezhet”, aggódhat és tiltakozhat… Helyettük.
Cselényi László írja a Negyedvirágzásban Dobos Lászlóról: „… neki soha nem volt elég ideje arra, hogy sokat írjon, ma meg már egyáltalán nincs ideje írásra, hacsak matuzsálemi kort nem ér meg, s akkor írja meg mindazt, ami részéről mindeddig megíratlan maradt.”
Adja Isten, hogy írónk matuzsálemi kort érjen meg. Ahhoz, hogy a megíratlan
művek mégis megíródjanak, Dobos Lászlónak le kellene mondania a politizálásról,
a helyettünk való beszélni tudásáról. És el kellene szakítani a szálakat, azokat
az erős és konkrét szálakat, amelyekkel ehhez a közösséghez kötődik. De meg
lehet-e ezt tenni több évtizedes szolgálat után?
Addig örüljünk, míg vannak közösségi művek, mert addig van szlovákiai magyar
irodalom. Mikor az egyensúly felbomlik, és ezek a művek kisebbségbe kerülnek,
vége az irodalmunknak. Ezért szeretnénk biztatni Dobos Lászlót, hogy írjon, még
sok regényt írjon. És természetesen minden közösségi írónkat, költőnket, hogy az
a Vég minél később következzen be. Mert olvasóként valljuk: a közösségi irodalom
ma sem korszerűtlen.
Cs. J.
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap: Szabad Újság - 2005. július 27 – augusztus 10-i (30-32.) szám