Mérhetetlenül utálom az olyan vitákat, amelyeket nem az igazságkeresés
szenvedélye motivál. Ez a vita ilyen.
Az érintettség okán mégis hozzászólok. Többször idézik húsz évvel ezelőtt Sütő
Andrásról készített kismonográfiámat. Azért írtam Sütő Andrásról monográfiát a
nyolcvanas évek elején, mert mélyen megfogott az a szellemi, esztétikai és
erkölcsi minőség, amely az ő hetvenes évekbeli munkásságában megnyilatkozott.
A Rigó és apostol, az Anyám könynyű álmot ígér, az Istenek és falovacskák, az
Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel, az
Engedjétek hozzám jönni a szavakat, a A szuzai menyegző nagy élményem volt. Ma
is az. Személyesen is tapasztaltam író-olvasó találkozókon és a Sütő-drámák
bemutatóin, hogy ezekben a művekben az erdélyi magyarság állt föl térdre
kényszerített állapotából.
Sütő András mélyen élte meg a maga és az erdélyi magyar értelmiség jelentős
részének a katarzisát, erkölcsi-szellemi megtisztulását. Nem véletlen, hogy
drámái gyújtópontjában az ember és a hatalom viszonya áll – kritikus és
önkritikus megvilágításban.
Hetvenes évekbeli művészete az erdélyi magyarság legnagyobb tette volt a
kisebbségi jogok védelmében, az emberi méltóság óvásában. Művei – esztétikai
értékük természetes és szerves részeként – fölemelő, emberi öntudatra ébresztő,
ösztönző szellemi és erkölcsi tettek is.
Az erdélyi magyarság égető sorskérdéseit Sütő András könyvei vitték be a
magyarországi köztudatba. Az Anyám könnyű álmot ígér volt az első irodalmi mű az
újabb erdélyi magyar irodalomból, amelyik óriási érdeklődést, figyelmet váltott
ki. Ez a könyv tudatosította először a magyarországi olvasókban, hogy Erdélyben
újra értékes irodalom születik s azt is, hogy ennek az irodalomnak a tápláló
forrása az az erdélyi magyarság, amelyik tele van gondokkal, problémákkal, s
amelyről a magyarországi magyarság a nemzetellenes kommunista diktatúra
következtében szinte semmit nem tud. Ennek a kötetnek a sikere csinált szállást
a magyarországi olvasók tudatában a többi kiváló írónak is a hetvenes évek
elején.
Számomra nagy élmény volt annak a szellemi-erkölcsi küzdelemnek a
megismerése, amelynek révén Sütő András tehetsége közel két évtizedes keresés,
botladozás után a hatvanas évek végére kibontakozott, művészete az egyetemes
magyar irodalom élvonalába emelkedett.
Sütő András immár harmincöt esztendeje szálegyenesen helytáll azon a nehezen
kiküzdött magaslaton, ahová az Anyám könnyű álmot ígér fölemelte őt.
A hetvenes évek volt az ő nagy évtizede, de életműve – a körülményei ellenére is
– mindmáig gazdagodik. Emberi magatartásával és műveivel egyaránt. A legutóbbi
időben is. Újabb drámái, az Advent a Hargitán, az Álomkommandó, a Balkáni gerle,
az Ugató madár megannyi új dramaturgiai kísérlet is az erdélyi magyar sors
kifejezésére. A Heródes napjai, a Szemet szóért és az Erdélyi változatlanságok
pedig az erdélyi magyar sors ábrázolásában olyan értékű művek, hogy – osztom
Csoóri Sándor véleményét – Szolzsenyicin Gulag-beszámolói mellé helyezhetők.
Mindez közismert azok számára, akik értékkereső tekintettel követik
irodalmunk alakulástörténetét. Említenem mégis azért kell, mert a mostani vita
néhány résztvevőjét a tájékozatlansággal társult zsigeri gyűlölet motiválja.
Minden törekvésük arra irányul, hogy Sütő András életművét kiiktassák az erdélyi
magyar irodalomból. Gyűlöletük lépten-nyomon átcsap a tényeken. Önálló életre
kel.
Hihetetlenül mélyre süllyedt az erdélyi magyar szellemi élet, ha eltűri ezt a
hitványságot.
Sütő András életműve ugyanis az erdélyi és az egyetemes magyar irodalomnak is
egyik legértékesebb fejezete.
„Lenullázni“ akkor sem kellene, ha nála értékesebb életművek tucatja állna sorba
a „helyéért“ az erdélyi magyar irodalomban. Erről azonban szó sincs. Az igazi
értékek egyébként sem ellenségei, hanem kiegészítői egymásnak.
Úgy látszik, a nekivadult igazságtevők azzal szeretnék nevüket beírni az erdélyi
magyar művelődéstörténetbe, hogy ők azok, akik Sütő Andrást ki akarták iktatni a
magyar irodalomból. Fölöttébb dicstelen dicsőség ez.
Sokszor idézzük az ötvenes évek minősítésére Illyés Gyulát: „hol zsarnokság van,
/ mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy“.
Ezzel az idézettel nem Sütő András ötvenes évekbeli cselekedeteit akarom
felmenteni, hanem arra hívom fel a figyelmet, hogy ennek a szomorú kornak a
tényeit rendkívül körültekintően kell számba venni, mielőtt bárki is ítéletet
mond az akkori szereplőkről.
Engem ebben a vitában az döbbent meg leginkább, hogy Sütő András támadói annak
örülnek legjobban, ha valami rosszat ki tudnak mutatni vagy ki tudnak találni
róla. Örömükben aztán elvesztik a mértéket.
Ennek a vitának egy haszna mégis van. A Sütő Andrásnak (is) tulajdonított
feljelentő levélről egyértelműen kiderült, hogy azt nem ő írta. Támadói azonban
ettől a ténytől nem rendülnek meg. Nem is gondolnak arra, hogy mekkora
aljasságot, minden jogállamban súlyos következményekkel járó bűntettet követtek
el a rágalmazással.
Azt mindenki tudta Romániában, akit érdekelt, hogy Sütő András 1984-ig a
Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja volt. Ezt most
számtalanszor szemére vetik. Ezzel bizonyítják, hogy együttműködött a
hatalommal. Az föl sem merül bennük, hogy ebben a funkcióban milyen súlyos
kiállás volt a Nagyenyedi fügevirág vagy az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a
többi Sütő-mű megjelentetése, melyekben egyértelműen felemelte szavát az emberi
méltóság védelmében, leleplezte a kisebbségi magyarság anyanyelvének üldözését,
a törvény nevében elkövetett törvénytelenségeket.
Kuszálik Péter hosszan idéz a húszéves Sütő András újságcikkéből, melyben mint a
Magyar Népi Szövetség ifjúsági sajtófelelőse dicséri meg az első népi szellemű
erdélyi ábécés könyvet. Majd leleplezi Kuszálik azt, hogy miképpen módosult 1990
után Sütő András véleménye. Akkor már azt írta, hogy kétmillió magyart
fosztottak meg az iskoláitól már 1948 augusztusában. Kuszálik Péter azt sem
veszi észre, hogy az 1947-es Sütő-cikk még nem panaszolhatta föl az egy évvel
későbbi törvénytelenségeket...
Ugyancsak lejárató szándékkal idézi Sütő Gheorghiu-Dej halálakor, 1965-ben írt
magasztaló szövegét, majd felrója neki, hogy egy 2000-ben készített
emlékiratában e sokat dicsért államférfinak egyetlen jelző jut, ő a
„machiavellista Gheorghiu-Dej“. Megsemmisítőnek szánt iróniával jegyzi meg:
„Változnak az idők, változnak a jelzők. Normális dolog – mondhatnánk. Csak akkor
válik roppant hiteltelenné az ügy, amikor »a magyar irodalom legnagyobb
vigaszának« (Illyés Gyula jellemzése Sütőről) jelzői az uralkodó széljárás
szerint változnak…“ A nyilvánvaló rosszindulat itt is kitűnik, hiszen Sütő
András nem az uralkodó széljárással változott, hanem éppen azzal fordult szembe
már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Idézhetett volna Kuszálik Péter Sütő
1970-es írásából is, melyben a nemzetiségek egyenjogúságát szolgáló törvények
folyamatos megsértése ellen tiltakozott.
Kuszálik Péter azt is leírja Sütő Andrásról, hogy nem a művei alapján lett nagy
író, hanem pártos magatartása miatt csináltak belőle azt. Hát ez nem szokott
menni. Herder-díjat sem szoktak így adni. Magyarországon is a Román Kommunista
Párt tette nagy íróvá? Drámáit is azért játszották és játsszák százas
szériákban? Az olvasóit is a Párt szervezte és szervezi? A Magyar Írók
Szövetségét is a Párt bírta rá arra a kilencvenes évek elején, hogy Sütő Andrást
Nobel-díjra jelöljék?
Amikor engedékenyebb Kuszálik, akkor Sütő összes bűneinek felsorolása után
azt írja, hogy az olvasó nép nem azokért szereti őt, „hanem azért a néhány
(nagyon kevés!) írásáért, amit az utókor remekműnek fog ítélni“.
Bár az utókor ítéletéhez is fűz kétkedő megjegyzést, ez a minősítése sokkal
megbecsülőbb annál, mint ő maga gondolja. Néhány remekmű ugyanis nagyon nagy
dolog. Ha Kuszálik Péter is úgy látja, hogy van néhány olyan műve Sütő
Andrásnak, melyeket az utókor is remekműnek fog ítélni, akkor a lényegben egyet
is érthetünk. Mert remekművek ritkán születnek.
Kuszálik Péter egy másik cikkében azon gúnyolódik, hogy Sütő „idejekorán
begyűjtötte a Kor Klasszikusainak dicséretét is“. Fáj neki, hogy Sütő
tehetségére korán felfigyeltek írók és irodalomtörténészek egyaránt. Meg is rója
Illyés Gyulát a korai dicséretért: „ – A jelek szerint Illyés Gyula nem ismerte
Assisi Szent Ferenc figyelmeztetését – »amíg bizonytalan a vége, nem lehet
senkit sem dicsérni« – mert ha igen, akkor talán visszafogottabb lett volna. De
ez csak föltevés, nem bizonyított tény.“ A rosszindulat megint megzavarta
Kuszálik Pétert, hiszen köztudott, hogy Illyés huszonegy évvel később a
jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigaszának nevezte az ötvenéves Sütő
Andrást. Nem tekintette tehát elhamarkodottnak egykori véleményét. Sőt, fényesen
igazolva látta azt.
Sipos Géza írása a rosszindulatnak és a tájékozatlanságnak az elegye.
Irodalompolitikai „húzás“-nak minősíti azt, hogy Sütő „a Ceauşescu-uralom
bekeményítése idején ellenzéki-nemzetvédő identitást épített ki magának, mely a
‘80-as években nemcsak Erdélyben/Romániában, hanem Magyarországon is népszerűvé
tette“. Ezt a „kiépített“ identitást akkor sem lehetne lebecsülni, ha remélni
lehetett volna a diktatúra végét. Erre azonban gondolni sem lehetett. A vele
való szembefordulás tehát bátor tett volt.
Sütő András népszerűségét egyébként már az Anyám könnyű álmot ígér megalapozta
1970-ben.
Sütő „tézisdrámái“-t csepülve eszébe sem jut Siposnak, hogy a világirodalom
remekműveinek nagyobbik fele közvetlen társadalmi gond szorításában született,
és annak megoldását vagy megnevezését kísérelte meg.
Nagy örömömre szolgálna, ha Sipos Géza meg tudna nevezni az erdélyi magyar
irodalomból néhány jobb, esztétikailag értékesebb drámát, mint Sütő András
„tézisdrámái“. A Sütő-drámákkal együtt én csak a Vendégséget és a Caligula
helytartóját tudnám említeni, de azok is „tézisdrámák“.
Képtelenség az is, ahogyan felosztja a témákat az irodalom és a röpiratok,
pamfletek, elemzések között. Nem tudom, hallott-e Sipos Géza egy Németh László
nevű íróról. Egy mondatát legalább olvassa el: „A dolgok rendje, hogy Bánk bán
és Lúdas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak.“
Arra is bizonyára hiába emlékeztetném Sipos Gézát, hogy a fölismert igazságok
nyílt kimondása és a szamizdat szerepe a diktatúra lebontásában nem
szembeállítható eszközök, hanem egymást segítő módszerek.
Sipos Géza az új irodalmár nemzedék vívmányaként említi azt, hogy már 1992-ben
„lendületesen megkezdte lebontani a Sütő-díszletet, meglehetősen messzire jutva
a romeltakarítással“. Hol vannak az ifjú nemzedéknek azok a Sütőénél igazabb,
tökéletesebb művei, amelyek az eltakarított romok helyén állnak?
Ha a fiatalok írnak majd remekműveket, azok is talán inkább új fényben mutatják
meg, nem pedig eltakarítják Sütő András klasszikus értékű életművét.
Egy ekkora életművel szemben méltatlan dolog naponta a fiatalkori tévedéseket
emlegetni. Még azokat sem tisztességes kárörvendő kacajjal újra és újra
elmondani, amelyek megtörténtek. Azokat pedig különösen nem, amelyek meg sem
történetek.
Semmit nem kell elhallgatni, mindent számba kell venni, de az életmű arányai
szerint. Mindent a maga helyén.
Sütő András elvégezte a maga számvetését ifjú éveinek tévedéseivel.
„A lényeg: hogy magam is aláírtam valamit, aminek emberszelídítő hatásában
hittem, s ami egészében tökéletes tévedés volt, a félrevezetés tudományában
utolérhetetlen zsarnokság mesterműve.
Egy ilyen tévedést nem lehet és nem kell sem védeni, sem kimagyarázni.
Hanem egy életet kell vele szembeállítani!“
Harmincöt éve kísérem figyelemmel Sütő András munkásságát.
Fölkészültem belőle.
Toronymagasan áll támadói fölött.
Vele maradok az „időm végezetéig“.
Debrecen, 2005. május 16.
Görömbei András
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap címlapja: 2005. július 13 – július 20-i (28-29.) szám