Igazgató úr, a dunaszerdahelyi kórháznak bizony elég rossz híre van a
környéken. Azok közül, akik itt betegként megfordultak, sokan voltak
elégedetlenek az ellátással, a személyzet hozzáállásával.
– Ez ellen tiltakoznék. Bármelyik egészségügyi intézmény környezete, az ott
megfordulók általában szidják a saját egészségügyi intézményüket. Az
egészségügyhöz meg a focihoz mindenki próbál érteni, de aki belelát a dolgokba,
annak más a véleménye. Persze nem azt akarom mondani, hogy nem követünk el
hibákat, problémás dolgok is akadnak. A hibavétés itt azonban egészen más
dimenziójú, hiszen egy rosszul megválasztott vagy végzett orvosi beavatkozás
könnyen a beteg életébe kerülhet. Teljesen kiküszöbölni ezeket sosem lehet, de
mindenesetre minimalizálnunk kell a hibalehetőségeket. Nekem egyébként nem kell
elmondani, mit érez az ember, ha valakijét orvosi műhiba folytán elveszíti. A
sors fintora folytán ugyanis éppen itt, ebben a kórházban született meg 13 éve a
kisfiam, akit egy műhiba miatt pár hét múlva elveszítettünk. Állandó
fel-felfakadó sebként hordozom ezt a tragédiát.
De tudni kell, hogy aki dolgozik, az hibázik, és az orvos is csak ember, nem
pedig Isten. Csodát tenni mi sem tudunk. Nagyon sok jó dolog történik ebben a
kórházban, de az emberek már csak olyanok, hogy ami jó, azt természetesnek
veszik.
Milyen állapotban, anyagi helyzetben vette át a kórházat kinevezése után?
– Anyagi helyzetünk már jó pár éve labilis, nem igazán megnyugtató. A
múlttal nem nagyon érdemes foglalkozni, hogy a régi döntéseket felülvizsgáljuk,
annak nem látom értelmét. A múltból ránk maradt örökséget, amely boszszant,
amellyel nem tudok egyetérteni, cipelnünk kell magunkkal, vagy, ha egy mód van
rá, meg kell szabadulnunk tőle.
Egy éve vagyok igazgató, ami nem elegendő idő ahhoz, hogy komolyabb gazdasági
eredményeket tudjak felmutatni. De az biztos, keményen dolgozunk azon, hogy a
költségvetés kiegyensúlyozott legyen. Ehhez változtatni kell a kórház
gazdaságpolitikáján, a perszonális beidegződésein, az anyagiakkal való
bánásmódon, és természetesen a jutalmazási rendszeren. Július 1-től áttértünk a
munkatörvénykönyv szerinti bérezésre. Úgy érzem, megteremtődtek annak a
feltételei, hogy differenciáltan tudjunk jutalmazni, tehát azok, akik tényleg
jól teljesítenek, többet kereshessenek. Most éppen egy átmenti időszakban
vagyunk, egy saját magunk által kialakított bértáblázat van érvényben. A
garantált alapbér mellé teljesítmény szerinti mozgóbért fizetünk. Tudjuk, hogy
ez nem lesz fájdalommentes, hiszen lesznek, akiknek ezáltal csökkenhet a
fizetésük, de a szakszervezettel sikerült egyezségre jutnunk.
A kórházban amúgy is nagy a bizonytalanság a dolgozók körében, hiszen a
körülöttünk lévő megyékben zajlanak a kórház-transzformációk, a kórházak
bérbeadása és megszüntetése, és mindenki arra vár, milyen lesz a Nagyszombati
megye döntése bennünket illetően. Létjogosultságunk van, az biztos, hiszen 110
ezer ember egészségügyi ellátásáról gondoskodunk. Ilyen bizonytalan, zavaros
időszakban kellett megértetnünk az alkalmazottakkal, hogy függetlenül attól, mi
vár ránk, nekünk szolgáltatnunk, teljesítenünk kell, és maximális erőbedobással
kell dolgoznunk. Már csak azért is, hogy elérjük az ún. 0-állapotot, a
kiegyenlített költségvetést. Ugye, az nem titok, hogy a finanszírozási rendszer
sem kórházbarát. A mi általunk felmutatott bevételek nem biztos, hogy egyenes
arányban vannak azokkal a költségekkel, amelyeket egy betegre szánni kell. A
betegség nem tanul gazdaságtant. De magunk alatt vágjuk a fát, ha nem teszünk
meg mindent a jobb betegellátásért, a kórház jó híréért, hiszen akkor az emberek
elfordulnak tőlünk, és máshol fogják keresni a gyógyulást. Meg kell találnunk
valahol azt az egészséges határt, ahol a spórolásban még elmehetünk, hiszen van,
amin már nem lehet takarékoskodni. Legkésőbb 2006. június 30-ra szeretnénk
elérni a veszteségmentességet.
A gazdasági átalakítás természetesen nem valósulhat meg elbocsátások nélkül.
Eddig kb. 70-el vagyunk kevesebben. Igyekeztünk diplomatikusak lenni, és nem
felrúgni egyszeriben mindent. Az elbocsátottak zömének egy másik beosztást
ajánlottunk fel a kórházon belül. Aki elfogadta, maradt, aki nem, az elment.
Nemrégiben jártam az új szülészetükön. Amit ott láttam, az igazán
dicséretre méltó dolog, hiszen standard feletti, vagyis fizetett
szolgáltatásokat is kínálnak. Nem gondolkoznak azon, hogy hasonló standard
feletti szobákat, osztályokat létesítsenek?
– Erre büszkék is vagyunk. Második olyan kórház vagyunk az országban, ahol
bevezették az alternatív szülési módokat. A maximális biztonságra törekedtünk,
ezért a szülészet részeként kialakítottunk egy új műtőt is, ahol azonnal el
lehet végezni a császármetszést, ha a helyzet megkívánja. Örömmel mondhatom,
azóta megugrott a szülések száma, és ami kissé meglepő, a járás határain túlról
– Pozsonyból, Galántáról – is sok kismama nálunk hozza világra gyermekét.
Ami pedig az átlagon felüli betegszobák kialakítását illeti, az a véleményem, ha
egyes osztályokon belül alakítjuk ki ezeket, nem biztos, hogy azzá is válnak.
Ennek prózai oka van. Ha tegyük fel, ugyanazon a folyosón van öt átlagos
komfortot nyújtó szoba és a hatodik átlagon felüli, nem biztos, hogy ezt a
szobát függetleníteni tudjuk attól, ami ezen az osztályon történik. Pl. ha a
sebészeti osztályra behoznak egy súlyos állapotban lévő beteget, aki körül
állandó mozgás lesz, szinte biztos, hogy a standard feletti szoba lakójának is
oda lesz a komfortja, zavarni fogja az állandó sürgés-forgás.
Ezért jobbnak látnék kialakítani egy olyan standard feletti osztályt, ahol
függetlenül a diagnózistól helyeznénk el a betegeket. Tehát itt lehetnének pl. a
belgyógyászat, a sebészet, a neurológia fizető betegei, akikhez az osztályos
orvosok naponta többször átmennének és biztosítanák ellátásukat. Természetesen a
nővérek legjobbjai teljesítenének szolgálatot itt. Így tudnánk a betegeket
teljesen függetleníteni, elzárni a kórházban zajló eseményektől.
Manapság egy magára valamit is adó kórház nem lehet meg szponzorok nélkül,
akik főleg a műszaki berendezések megvásárlásába szoktak besegíteni. Mi a
helyzet ezen a téren?
– Tavaly kb. 150-180 vállalatot, önkormányzatot, magánszemélyt szólítottunk
meg azzal a kéréssel, segítsenek bennünket adományokkal. Nem is rossz
eredménnyel. Hathatós támogatást kaptunk elsősorban az önkormányzatoktól a CT
újraindításához, mely pénzszűke hiányában három hónapig nem üzemelt. Azóta is
akár elvégzett munkával, akár terménnyel segítenek bennünket. Egy év leforgása
alatt 1,2 millió korona szponzori támogatást kaptunk. Ezen kívül reklámhordozóvá
is váltunk, mivel a kórház falain cégek, magánvállalatok hirdetik
szolgáltatásaikat. Évi 400 ezer korona bevételre teszünk szert ezáltal.
Zajac miniszter úr egyik vesszőparipája a mentőszolgálat és a
betegszállítás. Hogy működik ez önöknél?
– A betegszállítás tulajdonképpen afféle taxiszolgálat, mely
megválasztásomig a város területére terjedt ki, de utána megnyertünk egy
pályázatot, melynek köszönhetően az egész járásban mi szállítjuk a betegeket. A
betegszállítást vállalkozói tevékenységként végezzük, és kis odafigyeléssel meg
is vannak az első pozitív eredményeink. Az első két negyedév mérlege nagyon
jónak mutatkozott, és ha ez a trend megmarad, akkor nem tartom kizártnak, hogy
az év végén egy új mentőautót is tudunk vásárolni.
A gyorsmentőszolgálat területén is igyekeztünk lépni. Jelenleg a járás területén
2 mentőállomás üzemel, a dunaszerdahelyi és a somorjai, mindkettő a kórház
szervezésében, szerintem közmegelégedésre. Az év elején jóváhagyott
reformtörvények értelmében járásunk területén 4 állomásnak kellene üzemelnie.
Napjainkban zajlik a pályázat a jövőbeli üzemeltetésről, mi is pályázzuk a
dunaszerdahelyi és nagymegyeri gyorsmentő-állomást. Nagyon csalódott lennék ha
ez a tevékenység a jövőben kikerülne szervezésünk alól. A közelmúltban úgy
alakítottuk át a dunaszerdahelyi gyorsmentő-állomást, hogy a mentőautó
lényegében a főút mellett parkol. Ahogy jön a riasztás, egy-két percen beül a
kocsiba vágódik a személyzet, és már szirénázva indulhatnak is. Tehát nem kell a
kórház parkolójából a sorompón keresztül kijönnie a mentőnek, hanem szabad az út
előtte. Ezzel időt nyerünk, ami, tudjuk, életet menthet. A tapasztalt sofőrök
szerint jó időben, száraz úton 1 perc alatt tesznek meg 1 kilométert. Páros
riasztás esetén, tehát, ha a gyorsmentő éppen kint van, akkor is mindig van
tartalékszemélyzet, akik ki tudnak menni a beteghez életmentő kofferrel,
felszereléssel. Természetesen nem 1-2 percen belül, de mennek.
Dunaszerdahely és járásának lakossága döntő többségében magyar. Mégis igen
sok szlovák orvos dolgozik a kórházban. Nem okozhat ez gondot az orvos-beteg
kapcsolatban, hiszen sokszor még anyanyelven is nehezen mondja el a beteg
gondját-baját az orvosnak, nemhogy más nyelven?
– Ebben nem látok sem problémát, sem kivetnivalót. Azok a szlovák kollégák,
akik az egyetem elvégzése után ide kerültek, az első naptól fogva tanultak
magyarul. Nem egy olyan konkrét példát tudnék mondani, amikor szinte rekordidőn
belül megtanulták nyelvünket. Pontosan azért, hogy kommunikálni tudjanak a
beteggel. Le a kalappal előttük. Ha egy-egy kifejezést, szót nem értenek, mindig
van a környezetükben valaki, aki lefordítja nekik.
Egyébként egy ideje szempont kórházunkban, hogy a régióból származó orvosokat
részesítsük előnyben. Ez lehet, hogy egyfajta lokálpatriotizmus, de biztos, hogy
jobban átérzik a kórház és a betegek sorsát azok, akik itt születtek, itt nőttek
fel stb. Ugyanakkor sosem tudjuk, milyen szakember válik abból, aki az egyetemi
előadótermet elhagyva friss diplomásként hozzánk kerül. Orvossá ugyanis hosszú
évek után válik az ember. Ezért törekszünk arra, hogy azokat az orvosokat,
akiket kinevelünk, itt tartsuk. Nagyon vonzó ugyanis a magánszféra, ahol az
itteni fizetések többszöröse kereshető, és aki teheti, külföldre is kimegy.
Egyfajta elhivatottság, megszállottság kell ahhoz, hogy valaki azt mondja, ő egy
kórházi ágynál érzi igazán orvoslásnak az orvoslást, nem pedig egy
magánrendelőben. Ezzel nem akarom leértékelni az ambuláns munkát. Annak is
megvan a szépsége.
A fiatal, kezdő orvosokkal, akik nálunk készülnek szakvizsgáikra, kötünk egy
szerződést, hogy ha a mi segedelmünkkel szerzik meg a szakvizsgát, akkor
bizonyos évig ezt a megszerzett szaktudást nálunk kamatoztatják. A gyakorlatban
egy szakvizsga megszerzése nagyjából öt évbe kerül, amibe, ha besegítünk (tk.
befektetők vagyunk), azt kérjük cserébe, hogy az illető még öt évig dolgozzon
nálunk. Ha pedig ezt nem akarja, akkor a rá fordított anyagiak megtérítésére
kötelezzük.
Az elvándorlást különben a nővérek esetében sem tudjuk megakadályozni. Ha tehetik, Magyarországon vállalnak munkát. Nem csoda, ott magasabb a fizetésük.
De hogy milyen magasra van értékelve anyagilag az orvosi hivatás, arról leginkább a bértáblázatok adatai tanúskodnak. Egy kezdő orvos alapfizetése 11 500 korona, egy gyakorlott, több évtizedes tapasztalattal rendelkezőé 20-22. Ha keresni akarnak, ügyeleteket kell vállalniuk. De annyit eleve nem tudnak, mert képtelenség, hogy fizetésüket 25 ezernél többre feltornásszák. Vannak orvosaink, akik havi 8, 10 ügyeletet is vállalnak. Szinte egyhuzamban a kórházban vannak.
Ha már szóba került az orvosok fizetése, nem kerülhetjük el, hogy ne
beszéljünk a korrupcióról, mely főleg az egészségügyben burjánzott el. Mi az ön
vélemény a dologról?
– Az attól függ, mit nevezünk korrupciónak. Az biztos, hogy elítélendő, ha
valaki előre kér bizonyos összeget a méltányosabb bánásmódért. Ez korrupció, és
megengedhetetlen. Ha viszont a beteg úgy dönt, hogy elégedett az orvossal és
ezért valamilyen módon ki szeretné fejezni háláját és pénzt ad neki, azt a beteg
szuverén jogának tartom. Mint ahogy azt is, hogy az orvos elfogadja-e vagy sem.
Személy szerint nagyon meglepődnék, ha ebben a kórházban valamelyik orvosról
kiderülne, azt mondta a betegének, ennyit és ennyit fizessen neki előre.
Természetesen az ilyen doktornak nem volna tovább helye köztünk.
Sajnos azt is el kell ismerni, hogy ilyen alacsony orvosfizetések mellett sokan
rá vannak kényszerülve arra, hogy elfogadják az adományokat.
Hogyan képzeli a kórház jövőjét? Milyennek szeretné látni a
dunaszerdahelyi kórházat pár év múlva?
– Mindenképpen olyan plusz tevékenységekre lesz szükség, amelyek több
bevételhez juttatják intézményünket. Ennek a kórháznak az is hatalmas
problémája, hogy itt a privatizáció nagyon gyorsan ment végbe. A nem állami
szakrendelők gomba módra szaporodtak. A megye másik két kórházában, a
galántaiban és a szakolcaiban sokkal több szakrendelő van még a kórház
fennhatósága alatt, mint nálunk. S mivel a szakrendelők jobban vannak
finanszírozva, azok a kórházak, ahol nincs megfelelő számú szakrendelő, anyagi
gondokkal küszködnek. Több millió koronás bevételtől esünk el ezáltal.
Mostanában tehát szakrendelők megnyitásába kezdtünk. Ezen kívül minden létező és
lehetséges teret, helyiséget igyekszünk bérbe adni. Pillanatnyilag 3400
négyzetméternyi területet adtunk ki, ami havi 1 millió korona pluszbevételt
jelent az előző időszakhoz képest.
Nagy álmom, hogy betegbarát kórházunk legyen. Ez nemcsak létkérdés, de szerintem
kutya kötelességünk mindent megtenni azért, hogy a beteg elégedetten távozzon
tőlünk. Az orvosnak elég időt és energiát kellene szánnia a betegre. Azért
mondom ezt feltételes módban, mert annyira sok adminisztratív teendőt kíván meg
tőlünk a biztosító, hogy lassan az orvosnak a gyógyításra már nem marad ideje.
Ha ugyanis nem elég pontosak a kimutatások, a biztosító nem fizet az elvégzett
munkáért. Nagyon sok minden nehezíti munkánkat, nincsenek még kikristályosodva a
dolgok. Egy biztos: nekünk gyógyítani kell, de joggal várhatjuk el a betegre
fordított öszszeg megtérítését.
Amikor vállaltam a megbízatást, tudtam, hogy a járásban nagyon sok olyan
értelmes ember él, aki tudja, hogy a régiónak a kórházra szüksége van és
hathatós támogatással és összefogással ezt a kórházat talpra lehet állítani, és
közmegelégedéssel működő egészségügyi intézménnyé lehet átalakítani. Ennek egyik
első lépéseként ősszel indul új központi ügyeleti rendszerünk, mely már nagyobb
komfortot nyújt a betegnek.
Köszönöm a beszélgetést!
Brogyányi V. Júlia
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap címlapja: 2005. július 13 – július 20-i (28-29.) szám