Az Európai Parlament a napokban hagyta jóvá a kisebbségek védelméről és a
hátrányos megkülönböztetés elleni politikákról szóló jelentést. Ki készítette
ezt a jelentést és milyen indítékkal?
– A jelentéstevő Claude Moraes brit képviselő, maga is kisebbséghez
tartozik. Eddig már több jelentést is készített az antidiszkrimináció témájában.
A jelentés maga az Európai Bizottság ún. Zöld Könyvére reagál, amely a bővített
unió antidiszkriminációs politikájáról szól. Az ok, ami miatt a Bizottság ismét
elővette a témát, a Nizzában elfogadott Emberjogi Charta életbelépésétől eltelt
idő, az Emberjogi Központ megalakítása, a Hágai Program, melynek szerves része
az emberi jogok és szabadság kiterjesztése, valamint az európai alkotmányos
szerződés előkészítése. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert az
alkotmány sorsa nem befolyásolja közvetlenül az antidiszkriminációs politika
további alakítását.
A jelentés milyen kisebbségek helyzetével foglalkozik? Mit mond a
nemzeti kisebbségekről?
– A meghatározott téma nem túl szerencsésen ötvözte az antidiszkriminációs
politikát és a kisebbségek védelmét, miközben nem volt világos, milyen
kisebbségekről kellene szólnia a jelentésnek. Ennek az lett az eredménye, hogy
mindenki a saját elképzelése szerint alakította a jelentés szövegét. Az európai
antidiszkriminációs politika, mely az amszterdami szerződésen alapul, nyolc
területen tiltja a diszkriminációt: nemek szerint, faji vagy etnikai alapon,
vallás vagy hit következtében, egészségkárosodottság, kor és szexuális
orientáció miatt. Így gyakorlatilag az összes probléma megjelent a jelentés
készítése során. Mivel a parlamentnek nincs tapasztalata a nemzeti kisebbségek
témájában, végig ádáz küzdelmet kellett vívni, hogy ne kerüljenek a nemzeti
kisebbségek „egy zsákba“ a bevándorlókkal. Az első szöveg arról szólt, hogy a
kisebbségeket mielőbb integrálni és naturalizálni kell. Azt hiszem, érzékelhető
az a távolság, amit le kellett küzdeni addig, hogy a jelentés világosan
különbséget tegyen az új, a betelepedett bevándorlók, a nyelvi és a hagyományos
nemzeti kisebbségek között, és kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek speciális
problémáit a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elve alapján lehet és kell
megoldani.
Az unió hogyan határozza meg a nemzeti kisebbségeket, és hogyan tesz különbséget a hagyományos, a határmozgatások miatt keletkezett és a bevándorlókból alakult kisebbségek között?
– Európában ma egyre inkább a bevándorlók jelentik a megoldandó problémát.
Úgy tűnik, ez a leginkább kulturális különbségeken alapuló gond háttérbe
szorítja a nemzeti kisebbségek gondjait. Az új tagállamokon kívül, melyek
magukkal hozták ezt a problémát, a régi tagállamokban is van megoldandó feladat.
Ez érvényes akkor is, ha látjuk, hogy a régi tagállamokban sokkal több a pozitív
példa, és sok jó tapasztalat gyűlt össze az autonómiákkal kapcsolatosan is.
Említést érdemel két különleges példa. Az egyik a belgiumi, ahol nemzeti
közösségek élnek együtt, saját döntéshozási jogkörrel. Az egyik flamand
képviselő mégis azzal utasította el a jelentést, hogy azokat a vallonokat, akik
a flamand közösség által lakott területen telepednek le, támogatná abban, hogy
kisebbségként határozzák meg magukat, és kisebbségi jogokra tartsanak igényt. A
jelentés másik nagy ellenzői a lett képviselők voltak. Lettország a nagyszámú
orosz kisebbségnek csak állampolgári vizsga alapján adja meg az
állampolgárságot, így ők többek közt csak hontalanok útlevelével utazhatnak,
vízumkényszer vonatkozik rájuk az unión belül is. Anyanyelvi oktatásuk is
korlátozott, valamiféle „alternatív oktatásban“ részesülnek.
Mi szavatolhatná azt, hogy az unió magas szinten is jelentőségüknek
megfelelően foglalkozzék a nemzeti kisebbségek problémáival?
– Azt hiszem, az alkotmányos szerződés ilyen szempontból rendkívül fontos
lenne, hisz elsődleges jogforrásnak számítana.
Milyen lehetne a kisebbségpolitikai standard, avagy minimum, amely az
egész unió területén kötelező lenne?
– Az a minimum, amely már létezik, az Európa Tanács által megfogalmazott
keretegyezmény. Ez alá, szerintem, nem lehet menni, csak fölé.
Szó lehet arról is, hogy az unió politikai és jogi normákat dolgozzon ki a
nemzeti kisebbségek védelmére, és meghatározza ezek teljesítésének ellenőrzési
módszereit?
– A szóban forgó jelentés világosan megfogalmazza azt az igényt, hogy a
Bizottság, mivel kizárólag neki van törvénykezdeményező joga, készítsen elő egy
ilyen jogszabályt. Ezt azzal indokoltuk, hogy a kettős mérce nem helyénvaló
ebben a fontos kérdésben. Az unió a koppenhágai kritériumok szerint határozott
igényt támaszt a csatlakozó országokkal szemben a kisebbségek jogainak
biztosítása ügyében, a tagországokat viszont semmi sem kötelezi arra, hogy
kisebbségeiket illetően az európai normákat megfelelően alkalmazzák. A Gál Kinga
által megfogalmazott jelentésben, amely az Emberi Jogok Ügynökségének
megalakítására vonatkozik, világos utalás van arra, hogy ez az ügynökség külön
főosztályt hozzon létre a kisebbségi jogok monitorozására. Csakhogy jogi norma
hiányában ez nem lesz egyszerű. Az adott helyzetben csak a hatályos
egyezményeket lehet ellenőrizni.
A szóban forgó jelentésről szóló parlamenti vitában ön figyelmeztetett rá,
előfordulhat, hogy a kisebbségpolitikájukat európaivá formáló új tagországokban
a nacionalizmus erősödésével a folyamat megtorpan, sőt felerősödnek a
kisebbségellenes megnyilvánulások. Hogyan lehetne ezt megakadályozni?
– Őszintén szólva megdöbbentett az az otthonról érkező hír, miszerint új
anyakönyvi törvény van készülőben, amely nem tartalmazza a női vezetéknevek -ová
nélküli írásának lehetőségét. Ezt nemzetközi jogi normák garantálják ugyan, de
ami nincs a belső jogrendben, az csak bírósági úton kényszeríthető ki.
Visszaemlékezve arra, mekkora csaták után értük el azt, aminek természetesnek
kell lennie, ez a visszalépés – a politikai történések összefüggésében –
meglehetősen riasztó. Rendkívül fontos tehát, hogy legyen egy monitorozó
rendszer. Már csak egy jó jogszabály kell hozzá.
A jelentés először fogalmazta meg azt a véleményt, hogy kisebbségvédelemre
az unión belül is szükség van, s hogy a kisebbségek szükségletei legjobban az
önigazgatás és a szubszidiaritás elvei alapján elégíthetők ki. Milyen gyakorlati
példák bizonyítják ezt?
– Volt az Európa Tanácsnak egy érdekes jelentése és ajánlása az európai
autonómia modellekre vonatkozóan. Az alapos elemzésből kiderült, hogy a
különböző autonómia modellek alapvetően pozitív tapasztalatokat hoztak mind a
régiók fejlődése, mind a stabilitás szempontjából. Az ajánlás arra vonatkozott,
hogy a miniszterek tanácsa készítsen egy, az autonómiák létrehozására
alkalmazható egyezményt. A Miniszterek Tanácsa visszautasította ugyan a
felkérést, de néhány évvel ezelőtt egy ilyen jelentés napirendre sem került
volna…
Tapasztalatai szerint hogyan viszonyulnak a kisebbségi problémakörhöz az
EP képviselői? Megértik gondjainkat, idegenkednek tőlünk, esetleg előítéleteik
is vannak velünk szemben? Az uniós csúcs kudarca miatt jelentkező, sokkal
súlyosabb problémák háttérbe szoríthatják a kisebbségek ügyeit?
– Míg a két sikertelen referendum után még nem volt nyílt a válság, ma már
mély válságról beszél mindenki. Sok minden háttérbe szorul egyelőre. Mivel
azonban a nizzai egyezmény érvényben van, és a hágai programot senki sem
kérdőjelezte meg, melynek szerves része az emberi jogok fejezete is, én bízom
abban, hogy előrelépés lesz ebben a témában. Hogy mikor, azt ma még nehéz
megmondani. Az első lépés azonban már megtörtént. Biztató jel az is, hogy a
Bizottság egyik legújabb közleménye, mely „A diszkrimináció tiltása és az
egyenlő esély keretstratégiája“ címet viseli, s amely alapján majd új jelentés
készül, túllép a diszkrimináció tiltásán: az egyéni jogok védelme mellett olyan
stratégiát vázol, melyben pozitív és aktív intézkedések garantálják a
diszkrimináció visszaszorítását és az egyenlő esélyek megteremtését mindenki
számára.
l Köszönöm a válaszait.
SZABÓ GÉZA
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap címlapja: 2005. július 13 – július 20-i (28-29.) szám