Beszélgetés a 60 éves Duray Miklóssal Helyzetünk

Trianon óta változatlan

1945. július 18-án született Losoncon. Ifjú korától a közélet szereplője, ám a kommunista rendszer egy ideig igyekezett eltitkolni a nyilvánosság előtt „államfelforgató” tevékenységét. Még csak a húszas éveiben járt (1965. táján), amikor az államrendőrség már folyamatosan figyelte, 1968 után korlátozta mozgásterét, majd 1978-tól házkutatásokat tartottak nála. 1982-ben lázítás vádjával büntetőjogi eljárást indítottak ellene. Kétszer letartóztatták, és csaknem félezer napot töltött börtönben, bírósági ítélet nélkül. Ekkor már közismert volt a neve. Az életrajzi ihletésű első könyve, a Kutyaszorító 1983-ban jelent meg New Yorkban. Duray Miklós megdöbbentő képet tárt az olvasó elé a csehszlovákiai magyarság elnyomatásáról és a szocialistának nevezett kommunista rendszer embertelenségeiről. Sorrendben a tizedik könyve, a Ne félj, csak higgy! az ez évi ünnepi könyvhéten kerülhetett az olvasó kezébe.

A Kutyaszorító megjelenése óta több mint két évtized telt el. Ha a mostani életéről írna könyvet, annak is adhatná ezt a címet?

– Először talán értelmezzük, mit jelent a kutyaszorító, mert a könyv címe különböző fordításokban nyakörvként jelent meg, noha mást jelent. A kutyaszorító egy kiúttalan helyzet. Ha sarokba szorítják a kutyát, akkor ott vagy megfogják, vagy visszatámad. Nem csak a kutya tesz így, hanem több más állat is, és sok esetben az ember is. A felvidéki magyarság évtizedekkel ezelőtt szintén ilyen helyzetbe került, ezért adtam a könyvemnek ezt a címet. Eredetileg a kéziratot nem szántam könyvnek, hanem olyan tanúságtételnek, amit fel lehet használni abban az esetben, ha bajba kerülök. Az azóta eltelt évek tapasztalatai azonban nem változtatták meg látásmódomat, de mindenképpen gazdagították. Tudatosítanunk kell, hogy Trianon óta a mai napig alapjában véve nem változott a Kárpát-medencei magyarság helyzete. Ehhez elég csak azt néznünk, hogy most is milyen vívódásaink vannak, milyen küzdelmeket folytatunk egymás között és másokkal. Az életkörülményeink természetesen változtak, ám elvi szempontból tekintve a helyzetünk változatlan maradt. Továbbra is kiszolgáltatottak vagyunk. Továbbra is idegen érdekek állnak szemben velünk, melyek belülről osztják meg a magyarságot. A kilátásaink sem olyanok, melyekből olyan következtetéseket vonhatnánk le, hogy rövidesen kedvezően oldódik meg a helyzetünk. Az elmúlt 85 év alatt egyetlen lényeges változás történt, mégpedig 2004. május elsején, amikor a magyarságnak a nagyobbik része az Európai Unió tagjává vált. Életünknek azóta új időszakát éljük, új lehetőségekkel kell számolnunk. Ám ez önmagában nem változtatja meg a kisebbségi helyzetbe jutott magyarok jogállását, és Magyarország mozgásterét is csak annyiban tágítja, amenynyiben kihasználja a lehetőségeket.

Trianon óta még mindig vannak elhallgatott „fehér foltok” történelmünkben?

– Így van. A mai napig nem ismeri a széles nyilvánosság, hogy milyen nemzetközi okok vezettek Trianonhoz. A saját hibáinkról a valóságnál is többet tudunk, de a valódi okokról a történészek nem beszél(het)nek. Írtam erről nemrég egy történelmi esszét, amelyet még a Magyar Nemzet sem közölt. Miről van szó? Nem merjük felfedni a múltat? Miért félünk a múltunkkal kapcsolatos igazságok kimondásától? Ezek a lényegi kérdések. Vagy éppenséggel a jelenünktől félünk? Mert valamitől biztosan félünk, és így – ahogy azt már Bibó István is kimondta – saját magunk urai sem lehetünk. Mert aki fél, az nem lehet szabad ember, így nem lehet demokrata sem. Érdekes, ha mégis megjelentek helyzetünk okait boncolgató írásaim a sajtóban – például többször a Szabad Újságban is –, a lakossági fórumok után hozzám jövő emberek suttogva(!) mondták, hogy olvasták. Még ma is félelem uralkodik rajtunk, mintha belénk rögződött volna a belénk sulykolt bűnösség tudata!

A Magyar Koalíció Pártja alelnökeként kérdezem: nem várható el az MKP-tól, hogy politizálásával oldja ezeket a félelmeket?

– A politikai pártoknak a helyzete bonyolult, mert eredményes működésükhöz különböző politikai szövetségeket kell kötniük. Jó ha tudjuk, egy politikai párt programja és taktikája nem elsősorban az igazmondásra épül. A stratégiája már igen, persze csak akkor, ha egyáltalán van ilyen. Nézzük meg, hogy van-e olyan párthoz köthető magyar nemzetstratégia, amely kimondja a nemzet célját? Itt most nem csak az MKP-ra gondolok, hanem a Kárpát-medence valamennyi magyar pártjára, a magyarországi politikai pártokra is. Egyik programja sem meri kimondani, noha az elmúlt évek alatt egymás között sokat beszéltünk róla, hogy az első számú stratégiai cél – a létező államhatárok kétségbevonása nélkül – a magyar nemzet újraegyesítése. Vagyis egy olyan helyzet teremtése, melyben az egész nemzet együtt, közösen tervezheti a jövőjét. És itt rögtön közbevetem, hogy ez egyáltalán nem feltételezi azt, hogy például a felvidéki vagy az erdélyi magyarság nem tervezheti a jövőjét a szlovákokkal, illetve a románokkal is, hiszen az államhatárok közötti jövőt is együtt kell építeni, ám az egységes nemzet sorsát valamennyi magyar nemzetrésznek közösen kell alakítania.

Ennek a célnak a kinyilvánítására az elmúlt tizenöt évben mégis adódott néhány alkalom.

– Valóban nyílt erre néhány lehetőség, de nem pártprogramként, nem tervezetten, hanem alkalomszerűen. Az első magyar-magyar csúcsértekezlet idején 1996-ban célként fogalmaztuk meg a határokon átívelő nemzetegyesítést, ami 1998-tól a Magyar Állandó Értekezlet keretében egy közösen megvalósítandó programnak tekinthető. De ez is csak egy mondat, egy kijelentés, aminek a folytatása tétova. Az igaz, hogy a nemzetegyesítés irányába tett első gyakorlati lépés a státustörvény volt. De alig lépett életbe, a magyarországi kormányváltás után hivatalba lépett posztkommunista politikai erők a törvény legnemesebb ágait elkezdték fűrészelni. Ezzel az egész nemzetet visszakozásra kényszerítették. A visszakozás azonban nemzetünk sorsában sarokkőként jelenik meg. Főleg azért, mert ha a nemzeten belül ütközünk akadályokba a nemzeti célok megvalósításában, akkor a célok megvalósítása helyett ezeket az akadályokat kell először elhárítani, mint az úton a tengelytörő kátyúkat.

Mi a sikeres nemzeti jövőépítés pártpolitikai feltétele?

– Egy dolgot tisztáznunk kell: a szellem uralkodik-e az anyag fölött, vagy fordítva? A kommunista időszakból és a vele kapcsolatos materialista szemléletből sajnos azt örököltük, hogy mindennek a gazdaság a mozgatója. Tény, hogy pénz nélkül nem él meg az ember, de azt is fontos leszögeznünk, mit tartunk szükségesnek a pénzszerzéshez? Koldulást, lopást, robotolást vagy az anyagi javak fölött való szellemi uralkodást. Ott, ahol a szellemet alárendelték az anyagi érdekeknek, a pártprogramok is aszerint fogalmazódnak meg, hogy egy-egy gazdasági kapcsolatból milyen anyagi haszonhoz tudunk jutni. Nem pedig fordítva, hogy úgy határozzuk meg a programot, hogy az gazdasági kapcsolatokat hozzon létre. Rendkívül fontos e kettő közötti különbség, mert ha például egy párt az egész tevékenységét arra állítja be, hogy banktanácsi tagokat tudjon kinevezni vagy különböző gazdasági intézmények igazgatósági és ellenőrző tanácsaiba tudjon emberei által bekerülni, akkor a stratégiai célkitűzéseket elhanyagolja, illetve feláldozza a gazdasági pozíciószerzés érdekében. Ezzel pedig nem a jövőt tervezi, hanem csak a jelenre gondol.

Mi a helyzet a felvidéki magyar pártpolitikában, amely jelenleg a Magyar Koalíció Pártja tevékenységében nyilvánul meg?

– Még mindig nem tudatosítjuk az önkormányzatiság jelentőségét a felvidéki magyarság által lakott területen. A fontosságát ugyan már régen emlegetjük, de az önkormányzatiság valódi célját mintha nem látnánk. Ennek következtében olyan a helyzet amilyen: az önkormányzatainknak nincs pénzük, jogköreik pedig szembefordíthatók az alapvető érdekeinkkel. Ma már attól félünk, hogy saját önkormányzataink fogják bezárni a magyar iskolákat, holott az iskoláink felvirágoztatása lett volna az egyik küldetésük. E helyzet láttán valójában el kéne gondolkodnunk, hogy volt-e stratégiánk, vagy csupán taktikai elemek sorozatával éltünk? A válasz egyértelmű: nem volt stratégia, mert ha lett volna, akkor a Szlovákiában lezajlott önkormányzati reform folyamata már a felében derékba tört volna, mert meg kellett volna buktatnunk. Ezt nem tettük meg, és most ennek látjuk a kárát.

Ez már megváltoztathatatlan helyzet, vagy még jóvátehető a mulasztás?

– Már most látszik, hogy a megvalósult önkormányzati reform, illetve az eredménye, nem csak a magyaroknak nem tetszik. Kérdéses, tudunk-e a jövőben olyan erővel fellépni, hogy befolyásolhassuk a közigazgatás újbóli átalakítását. Korábban – 2001-ben – még lett volna erre lehetőségünk, csak nem tettük meg. Emlékezzünk arra az időszakra, amikor 2001-ben a Magyar Koalíció Pártja a közigazgatási reform miatt fontolgatta, hogy kilép a kormányból. Nem lépett ki, ami azt is jelentette, hogy elfogadta a rossz irányt. A parlamentben ugyan az MKP képviselői mind ellene szavaztak a közigazgatási-területi felosztásról szóló törvénynek, de a szavazás végeredményét nem tudták már befolyásolni. Mulasztásunk a reform előkészítő folyamatában történt, amikor még sok minden megakadályozható lett volna. Voltak, akik ugyan reménykedtek közülünk, hogy mégsem kerülnek rossz helyzetbe az önkormányzatok, és ez akkor elképzelhető is volt, ám történelmi tapasztalatok figyelmeztettek: reményeink az elmúlt 80 évben mindig zsákutcában kötöttek ki. Mondhatnám úgyis, hogy újabb kutyaszorítóba kerültünk.

Ebből az újabb kutyaszorítóból – lélekszámunkat tekintve – csak jóval kisebb eséllyel kerülhetünk ki, hiszen ma már mintegy ötvenezerrel vagyunk kevesebben mint 15 évvel ezelőtt…

– Ez, ha így folytatódik, gyakorlatilag azt jelenti, hogy két emberöltő leforgása alatt megszűnik a felvidéki magyarság – a maradék ugyanis már nem lesz életképes. Ha végignézünk történelmünkön, megállapíthatjuk, hogy a korábbi népességfogyásoknak számos objektív okai voltak. Trianon után több mint százezres tömeg tűnt el a felvidéki magyarságból, egyszerűen azért, mert elmenekült. A második világháború után az erőszakos (háború miatti) elhalálozás, majd a szülőföldről való elűzetésünk, a magyarok kollektív bűnösként való megbélyegzése miatt csökkent a létszámunk. És most? Hová tűntek a magyarok? A demográfusok mind a mai napig nem adtak erre elfogadható választ. Elvándoroltak, aszszimilálódtak? Az 1991 és 2001 közötti több mint 8%-kos lélekszámcsökkenésünk csupán ezekkel nem magyarázható. A magyar öntudat sem csökkent, a magyar iskolákba való beiratkozások száma ezt tanúsítja. Sőt, ma már a társadalmi érvényesülés sem függ attól, hogy valaki magyarnak vallja magát, vagy sem. Viszont tudnunk kell, a népességfogyás mindig valaminek a következménye, sohasem az ok. Legfeljebb arra lehet ok, hogy az ember felkapja a fejét, hogy ideje felébrednünk! Mindenhonnan azt a jelzést kapjuk, hogy a felvidéki magyarok célt vesztettek, tengnek-lengnek. Ki ezért a felelős? Furcsa lenne elhárítani a felelősséget azokról, akik megnyilvánulásaikkal és tevékenységükkel leginkább befolyásolják a közösségi létet, – vagyis a politikusokról.

Ön politikusként, pontosabban az egykori Együttélés politikai mozgalom elnökeként még 1994-ben kidolgozott egy programértékű dokumentumot Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet! címmel. Megítélése szerint a mai szlovákiai magyarság hol tart most ezen az úton, vagy egyáltalán halad-e rajta?

– Ez nagyon érdekes kérdés, amelynek megválaszolásánál nem mehetünk el a három magyar elődpárt egyesülése, és az általuk létrehozott Magyar Koalíció Pártja kormányzati szereplése mellett. Úgy gondolom, az MKP kormányzati szerepe a szlovákiai társadalomnak a magyarokat megítélő szempontjából pozitív volt. Érezhetően kedvezően változott a szlovákok közfelfogása a magyarokról, megszűnt a felülről lefelé ható magyarellenesség. Más kérdés, hogy vajon megszűnt-e a magyarellenesség igénye? Ezt eddig még senki sem mérte fel, ám abból, hogy a Szlovák Nemzeti Párt támogatottsága megnőtt, arra lehet következtetni, hogy létezik közigény a magyargyűlöletre. Nem kell visszamennünk messzire az időben, az elmúlt hetekben Rozsnyón és Komáromban lezajlott magyarellenes tüntetések is ezt sejtetik. És ez – bár bujtatva – ismét megjelenik a parlamenti pártok körében is. Megjelent a magyarellenesség a legnagyobb kormánypártnál, az SDKÚ-nál és a legerősebb ellenzéki pártnál, a Smer-nél is. Érdekes, most a szlovák pártok közül, legkevésbé éppen a HZDS-nél mutatkoznak a magyarellenesség jelei. Az elmúlt hét évben elértünk bizonyos sikert a türelmesség megteremtésében, kedvezőbb körülményeket teremtettünk egy társnemzeti viszony megítéléshez, de a magyarellenesség közigényét még nem tudtuk felszámolni. Résen kell lennünk, hogy ezt a hétéves alapozást esetleg a jövő kormánypártjai nehogy lesöpörjék az asztalról. A társnemzeti kapcsolat kialakítását azonban nem csak egy toleránsabb közeg feltételezi, ezt közép-, vagy távlati célként is meg kell fogalmaznunk. Ez pedig nagyban függ az itt élő magyar közösség állapotától, valamint az érdekeit megjelenítő politikai párt programjától. Ez utóbbit nézve viszont 1994-ben sokkal közelebb álltunk a megvalósításához, mint most, 2005-ben.

Mások voltak viszont a körülmények. 1994-ben ellenzéki párt volt mindhárom magyar politikai erő, ezért eszközei korlátozottabbak, de megnyilvánulási lehetőségei sokkal tágabbak voltak, mint ma. Az MKP politizálását ma nem csak a saját programja, hanem a kormányprogram is meghatározza…

– Ezek minden bizonnyal a politikai magatartást befolyásoló körülmények, ám tudatosítanunk kell, hogy 1998-ban a kormányba az MKP program nélkül lépett be. Választási programja ugyan volt, amely alkalmas lehetett egy kormányprogram megfogalmazásához, de nem lehetett elegendő ahhoz, hogy kormányba lépésünkkel elkerüljük alapvető érdekeink sérülését. Bár a nemzetközi elvárások a magyarok kormányzati szerepvállalását illetően erősek voltak, mégis azt bizonyítottuk be, hogy gyengék vagyunk. Annyira féltünk tőle, hogy nem kerülünk a kormányba, hogy sok lényeges kérdésekről megfeledkeztünk.

És a 2002-es kormánybalépés?

– Az gyakorlatilag az előző kormányzati ciklus folytatása volt, ennek viszont van egy óriási pozitívuma, mégpedig, hogy létrejött a magyar egyetem.

Ön fél életét üldöztetések, zaklatások között élte le. Majd jött az 1989-es rendszerváltozás, ma az egyik kormánypárt alelnöke. Napjainkban is felváltva részesül elismerésekben, illetve elmarasztaló bírálatokban, olykor otromba támadásokkal kell szembesülnie. Nem fordult meg a fejében a gondolat, hogy ennyi volt, elég már, és hátat fordít a közéletnek?

– Nekem könnyű a dolgom. Évtizedekkel ezelőtt megfogalmaztam a magam programját. Ettől sem a dicséretek, sem az ütlegelések nem tudnak eltéríteni. Én nem vagyok egy követő politikus, sőt, lehet, hogy politikus sem vagyok, mert ez a jelző ma már egyre kevésbé fonódik össze a közszolgálatisággal. Szeretném, hogy még legyen erőm legalább tíz évig haladni az általam kitűzött úton, valósuljon meg valami az elképzeléseimből.

Életjubileuma alkalmából ehhez kívánunk önnek erőt és egészséget.

Oriskó Norbert

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap címlapja: 2005. július 13 – július 20-i (28-29.) szám