A szlovákiai magyar politizálás a hamu és a parázs szélén táncol. Sajnos, a demokrácia békebeli körülményei között sem tud kiteljesedni a szlovák–magyar viszony. Képtelen az egyenrangúság szélére jutni. Ellenkezőleg alakulnak a folyamatok, nehéz volt a közelmúlt és nehéz a jelen.
Már nyakunkon az elszámolás ideje, s előttünk teljes nagyságában a politikai visszapillantó tükör. Talpig láthatjuk magunkat benne. Jól kivehetők a ’98-as és 2002-es parlamenti választások ígéretei, sikerei és csalódásai. A ’98-as választás kínos helyzetet teremtett: az MKP eleve lemondott a Beneš- dekrétumok érvénytelenné nyilvánításáról, valamint az autonómia programra tűzéséről. E két nagy, létünket meghatározó tételünk a kormányba jutásunk nagy ára volt. Pótolhatatlan idő. Voltunk a mérleg nyelve is, de ügyetlenül bántunk a helyzetünk adta adottságokkal. Gyakran felszínre került a nagy dilemma: kihagyni, hagyni vagy maradni. A kompromisszumot választottuk s annak reményét. S voltak ígéretek, amelyekből semmi sem lett. Megtanulhattuk, ismételhettük az ismert magyar szólás-mondást, az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Illúziók és csalódások sora.
Ugyanakkor – mindennek ellenére – az MKP bebizonyította, nemcsak szekér után futó kisfiú, hanem partner is. A rendszerváltás után ez volt az első politikai nagy szeminárium. Beépülni a hatalomba, s ott alkotni; tűzközelben lenni és tanulni. Megtanulni a hatalom gyakorlását. Igen, tapasztalhattunk, láthattunk, csak éppen üres tarisznyával távoztunk.
A 2002-es parlamenti választás egyértelműen győzelem volt. Állíthattunk volna
akár parlamenti elnököt, a domb tetejére kerülhettünk volna. Ennek párhuzamában
jól sikerültek a helyhatósági választások. Ez lett és lehet a jövő ereje. A
választási időszak vége felé nyilván számos elemző értékelés készül. Tükröt kell
tartanuk magunk elé. Szám szerinti képviseletünk majd minden szinten fedi az
arányokat a törvényhozó és a végrehajtó testületben. Ennek az időszaknak a
legnagyobb eredménye a komáromi egyetem.
Az előző választási időszak vége felé az volt a benyomásom, hogy sok esetben a
mérleg nyelve voltunk, igyekeztünk tartani az egyensúlyt, hogy fel ne boruljon a
szekér. Igen, komolyan vettük a vállalt kötelezettségeinket a kormánykoalícióban
s a parlamentben egyaránt. Tisztességes, becsületes jó fiúk voltunk és vagyunk.
S hittük, hogy a tisztességes magyar politizálás erkölcsi értéket jelent. Nem
ugrabugráltunk egyik pitvarból a másikba, nem csapongtunk össze-vissza.
Jelentős szerepünk volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban. Itt is mondhatnánk a mérleg nyelvét.
Túlzás nélkül igaz, a magyar politikai képviselet megtartó ereje, egyensúlyozó tényezője volt a választási időszaknak. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, különösen központi szinten, többször szavaztunk, mint beszéltünk. Igen, az elmúlt esztendőkben okfejtő, magyarázó, elemző megnyilvánulást szóban és írásban keveset hallottunk a politika pódiumain. Legtöbbször mindig ugyanazoknak a tisztségviselőknek a hangját hallottuk. Keveset szerepeltek a nyilvánosság előtt a végrehajtó hatalom tisztségviselői. A politika erejéhez tartozik a szóban és írásban való közlés, az állandó emberi kapcsolat, az állandó tájékoztatás. Különösen érvényes ez a társadalmi kis közösségekre. Ne feledjük, a közéleti ember politikai szónok is. Ez bizonyítja cselekvő gondolkodását. Érdekes lenne kimutatni és nyilvánosságra hozni a megyei és a parlamenti képviselőink társadalmi értékű hozzászólásainak számát, a miniszterek, államtitkárok, parlamenti képviselők megnyilvánulásait.
A szlovák társadalom, ahogy én érzékelem, időközi népszerűségi szavazataival minősítette a magyar politikusok pozitív jelenlétét és értékeit... A hivatalos politika ugyanakkor másként viselkedik a magyar nemzetiségűek helyzetével, gondjaival szemben. A megyék s a megyehatárok újraértelmezésekor nem vették figyelembe a történelmi, közigazgatási, gazdasági, nyelvi, nemzetiségi határokat. Szándékosan olyan megyéket „teremtett” a politika, ahol a magyarok kisebbségben vannak. Azaz a lakosság nem formálhatta újjá a valamikori gazdasági-közigazgatási egymásra utaltság termékenyítő formáit.
Győzött a demokratikus erőszak. A Dzurinda kormány különös eréllyel utasította el a magyar kedvezménytörvény alkalmazását. Győzött a hatalmi erőszak. A magyar-szlovák gondok megoldásánál inkább a Mečiar-kormány által összegyúrt szerződéshez hátrálnak a rendszerváltás óta. A rendszerváltás óta mindmáig megoldatlan nemzetiségi kultúránk támogatása. Sokszorosan elmaradott a magyarok lakta területek iparosítása, minden beruházó tőkét a szlovákok lakta területekre irányítanak. – Megoldatlanok a magyarlakta területek útviszonyai.– Elmaradt a megoldatlan magyar lakosság műveltsége, művelődési szintje. A magyar nemzetiségű egyetemet végzett és végző fiatalok arányszáma csak fele a szlováknak. Nagymértékű a műveltségi lemaradás. – A második világháború a zsidó lakosságot szinte lemészárolta. Holokauszt. Az erőszakra és a fajelméletre épülő emberpusztítás páratlan történelmi szégyene. A háború után (1945-47) tudatos magyarpusztítás folyt, kitelepítés, Csehországba hurcolás, gulagok, reszlovakizáció.
A KÖZELMÚLTBAN DÖBBENETES FELMÉRÉS került a közvélemény elé (Új Szó) „a szlovákiai lakosság 25,9 százaléka ma is egyetért a második világháború után a magyar nemzetiséget ért kollektív büntetéssel”. Hihetetlen. Gyűlölet még 60 év után is. S a pártok: a kommunista párt tagjainak 32,7 százaléka helyesli a magyarok elűzését, megalázását is, a Szlovák Nemzeti Párt szavazóinak 22,6 százaléka, a Smer választóinak 13,9 százaléka ért ma is egyet a magyarüldözéssel.
Sajnos, a kimutatásban a szlovákiai magyarságnak csak a fele, 58,8 százaléka utasítja el a magyarságot pusztító beneši dekrétumokat. S a többi? Félelem? Gyávaság? Tudatlanság? Közöny? Igen, van történelmünk, s mintha nem volna emlékezetünk. Ennyire erőtlen a közéletünk? Még ma is ennyire gúzsba kötött a történelmünk, az iskolai történelemtanítás? Netán restelljük, szégyelljük múltunkat? Hisz a hatalommal való visszaélés, a privatizálás éveiben való zsiványkodás okán magyart nem láttam bíróság előtt állni. Erősségünk a munka és a ragaszkodás szülőföldünkhöz, ugyanakkor súlyos ezrekre rúg a magyarok munkanélkülisége... ez a magyarságtükör Szlovákiában.
Van persze egy más tükör is, amit Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt vezetője és más, hozzá hasonlók tartanak a nyilvánosság elé. Tüzet szító nacionalizmussal nyilvánosan gyűlöli a magyarokat. Igen, Ján Slota évek óta magyargyűlöletet áraszt magából. Ján Slota nacionalista uszításai helyet kapnak a Markíza Televízióban. Látja, hallgatja Szlovákia, s nem szólal ellene senki. Slota és a hozzá hasonlók gondolkodásában, megnyilvánulásaiban felháborító a magyarellenség! És hol van ilyenkor a kormány, a parlament, a Magyar Koalíció Pártja? A magyarok kontójára mindent szabad. A második világháború éveiben a zsidókat pecsételték, mocskolták, a zsidók voltak a bűn, minden rossz ördöge. Majd a gázkamrák. A háború végeztével mi magyarok lettünk a társadalom zsidajai. S most, 60 év múltán ismét kell az ellenség, az ellenségkép, ez esetben is a magyar. A fasizmus és a kommunizmus ártatlan emberek millióit pusztította el. A történelem elsöpörte mind a két izmust, de micsoda ára volt! A fasizmus és a kommunizmus bukása után számtalan szónok harsogta és ismételte: a fasizmusnak és a kommunizmusnak még a porszemeit is el kell pusztítani. Úgy látszik, valami hasonló újra csirázik. Ján Slota magatartásában és gondolataiban mindenképpen. Oktalan magyarellenesség, magyarellenes gyűlölet – öröklött betegség, jelenkori hisztéria. Az elmúlt tíz évben 50 ezerrel lett kevesebb a magyar Szlovákiában. Hová lettek?
ÉS EGY MÁSIK DÖBBENET. Rozsnyón, majd később Komáromban a fasiszta szlovák állam egyenruhájára hasonlító öltözetben megjelent egy osztag. Ez mivel magyarázható? A politika „természete”, hogy mindig a gyengébbet ütik, a hátrányos helyzetben lévőre kenik a bűnt, a mocskot...
A fasizmus színeiben ne ékeskedjünk, vonatkozik ez mindenkire, ne játsszunk a tűzzel! Ne játsszuk az erőset, a ki vagyok én-t. Ne adjanak nekünk leckét a fasizmus, a kommunizmus tankönyveiből.
Mikuláš Dzurinda miniszterelnök a minap nyilatkozott a Beneš-dekrétumokról: „Szlovákiának nem érdeke a II. világháborút lezáró szerződések bolygatása, beleértve a Beneš dekrétumokat is” – jelentette ki, annak kapcsán, hogy Jiří Paroubek cseh miniszterelnök megbékélési gesztust kíván tenni a szudétanémetek felé. Paroubek a témát meg szeretné vitatni a visegrádi négyek budapesti találkozóján. Szlovákia miniszterelnökének csak azt tudom üzenni, jó lenne, ha elolvasná a Beneš-dekrétumok magyarokra vonatkozó részeit, mert a nyilatkozataiból ítélve nem ismeri azokat. Csak azt veszi ki belőlük, ami neki szól! A Beneš-dekrétumok minden pontja a brutális erőszakot hirdeti.
S HOGYAN TOVÁBB? Az elmúlt évben a szerencsétlen decemberi magyarországi népszavazás zavart keltő, megdöbbentő volt. Elképesztő nemzeti röntgenfelvétel. De sok minden ellenére nem kezdtünk egyhelyben járni. Továbbra is a léthelyzetünkről van szó. Sajátos regionális közösségekben élünk, amelyeket 90 esztendő során építgettünk: a szülőföld-hazát. Magyarország határain kívül élünk, és természetes részei kívánunk lenni a magyar nemzetnek. Kettős állapot. Javítani kell az otthon maradás életlehetőséget, felerősíteni a szülőföldön való boldogulást. Kialakítani a kisebbségi intézményrendszert: ehhez nagymértékben hozzájárulhatnak a helyi és területi önkormányzatok. Igyekezzünk függetlenek lenni az államhatalom hivatalnok hadától. S kezdjük építeni a kultúra, a közélet, a közoktatás, a társadalmi szervezetek autonómiáját és anyanyelvi nyilvánosságát.
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap címlapja: 2005. július 13 – július 20-i (28-29.) szám