A
Kalligram kiadó tavaly jelentette meg Csehy Zoltán fordításkötetét Orpheusz
lantja, Dávid hárfája címmel, amely a hétszáz éve született Francesco Petrarca
latinul írt költeményeinek magyar nyelvű válogatása. A könyv a szakmai bizottság
döntése alapján az év legjobb műfordításkötete lett Magyarországon.
Beszélgetésünk a kötet megjelenése előtt készült a fordítóval.
– Rögtön az elején tisztázni kell azt, hogy a latin Petrarcáról van szó, tehát a költő latin nyelven írt verseiről, amelyek több csoportba oszthatók. A legjelesebb köztük az Africa c. eposz. Ez egy klasszicizáló, az antikvitás toposzival „dolgozó” eposz Scipio Africanusról, Hannibállal folytatott küzdelmeiről, gyönyörű szerelmi szállal, megidézve egy egészen érdekes kort, a vergiliusi eposz előtti eposz korát. Hihetetlenül izgalmas kompozíció, számos allúzióval. Tehát van egy eposz, ebből részleteket fordítok, kivált a szerelmi részeket, a legaktualizálhatóbb, legizgalmasabb, legfordulatosabb szakaszokat, idilleket, pásztorkölteményeket, amelyek rétegesen épülnek föl. Egyrészt van egy primer síkjuk, amely pásztori környezetben játszódó szokásos, az antik toposzokkal dolgozó vergiliusi allűrökkel teli szöveget képvisel, s van egy allegorikus szintjük, amelyben különféle jelentéstartalmak kapcsolódnak ezekhez (pl. kiderül, hogy a hegy tulajdonképpen az erény magaslata, hogy a csomós kötéllel kikötött ökrök a ferences szerzetesek jelképei). Petrarca nagyon érdekesen vegyíti a keresztény és az antik elemeket. A szöveg az antik struktúrákkal él, az antik istenekről beszél, de igazából sok az áttételes jelentés és ez a harmadik sík, amely tulajdonképpen aktualizálja az egész művet, amely biográf jellegű. Van egy olyan ecloga, amelyben egy nő sírját megy megkeresni három asszony. Ez a három nő három lelki alapállást képvisel a halálhoz való viszonyban, és ez a három lelki alapállás tulajdonképpen Petrarca lelkében egyesül, ez az ő vívódásának három kivetülése. Ugye kiderül – persze nem a szövegből, hanem az áttételes értelmezésből –, hogy ez a Galatea nem más, mint Laura, és Laura sírját mennek felkeresni. Ezek eléggé nehezen érthető passzusok, tehát amikor elkészül a fordítás, sok jegyzettel kell ellátni ahhoz, hogy ezek az egészen különleges szintek a felszínre kerülhessenek. Tehát ez az eclogák szakasza, ebből tizenkettőt írt. Hihetetlenül szép alkotásokról van szó. Vannak metrikus levelei is, vagyis verses episztolák, amelyek különféle alkalmi versek. Ezek is működtetik ezt a „szintezős” technikát, tehát hogy sokszor nem primer értelemben kell olvasni őket, hanem áttételesen. Ez egy monumentális alkotása, rendkívül sok „anyaggal”, ebből is egy szelekciót képzelek el. Ami pedig a latin dolgaiból a legismertebb, a Bűnbánati zsoltárok, a prózában, a zsoltárok ritmusában megírt latin szövegek. Ezeknek van ugyan egy régi magyar fordítása a Festetics-kódexben, amely egy korai „fegyverténye” hogy úgy mondjam, az olasz–magyar irodalmi kapcsolatoknak, de modern fordítása ezeknek a szövegeknek nincs.
– Említettél néhány ókori latin szerzőt, közöttük Vergiliust. Petrarca egy olyan korban élt, amikor ezt a latin nyelvet már nem beszélték, legalábbis a széles néptömegek, tehát nem anyanyelvi szinten beszélt ő latinul, hanem egy tanult nyelven. Ugye azért egy ilyen helyzet mindig felvet olyan kérdéseket, hogy tulajdonképpen egy tanult nyelven hogyan lehet igazán magas szintű költészetet művelni? Te, aki ismered az ókori szerzőket is, és természetesen most, hogy Petrarcával foglalkozol, az ő latin verseit, alkotásait is behatóan ismered, miként látod, milyen Petrarca tanult latinja?
– Ez egy elsőrangú, erősen klasszicizáló latin, ugyanakkor furcsa módon barokkos és játékosan homályos vergiliusi latinság ez, tehát jó, ha az emberben valamiképpen ott kering az Aeneis, amikor az Africát fordítja, mert folyton-folyvást megfelelő toposzokra, fordulatokra bukkan, és ez alapvetően segíti a szöveg értelmezését is ebből kifolyólag. Nyilvánvalóan ez egy tanult latin, de ez nem látszik rajta. Olyasmi, mintha ókori szerzőt olvasnánk. Mint a humanistákban általában, benne van Petrarcában is valamiféle integratív szándék olyan szöveget létrehozni, hogy úgy hasson, mintha az ókorból „rántottuk” volna elő. Ugyanakkor azt is el lehet Petrarcáról mondani, hogy képes a jelen, a saját maga jelenének a valóságvonatkozásait belepréselni egy antik „kódba”, amely ezekben a szövegekben megjelenik. Persze fontos megjegyezni azt is, hogy ő az Africát tartotta életműve csúcsának, a hálátlan utókor természetesen a vulgáris nyelven, vagyis az olaszul írt műveit emelte piedesztálra. Ugye most tapasztalható e téren némi „kiegyenlítődés”, tehát kezdjük úgy érezni, hogy a humanizmusnak igenis hihetetlenül fontos fegyvertényei vannak, és egészen magas szintű költészetet produkált. Ráadásul egy olyan egységes nyelvű költészetről van szó, amely egész Európa számára érthetővé és „behozhatóvá” tett egy beszédmódot, egy világlátást, egy szemléletet. Még talán fontos megjegyezni, hogy neki a költészet jogaiért szabályosan küzdenie kellett. Érdekesek a levelei, latin nyelvű leveleinek egész gyűjteménysorozatai vannak, ahogy egyéb esszéisztikus, esszéjellegű műveinek is. Érdekes, hogy folytonos apológiára kényszerül a teológiával szemben, és ezt úgy hidalja át, hogy a teológiában, jobban mondva a teológia alapanyagaiban, elsősorban a Bibliában, a bibliamagyarázatokban fölmutatja a költészetet, és ezzel sikerül valamiféle áttörést hozni abban a korban, amikor nem éppen ez a típusú antik humanista költészet a mérvadó. Tehát amikor latin nyelven elsősorban a himnuszok, szekvenciák, reszponzóriumok, antifónák korát éljük, akkor nem éppen egy ilyen pogány mitológiával teletűzdelt „hangnem” a mérvadó vagy divatos.
– Hétszáz éve született Petrarca. Tudjuk, hogy ő egy időben a politikával is elég közeli kapcsolatba került, hiszen Cola di Rienzo rövid római uralkodása idején valamilyen politikai szerepet is vállalt. Mindezek tükrében és fényében mit üzen nekünk Petrarca hétszáz év távlatából?
– Mi az, ami Petrarcában máig érdekes? Szerintem az a módszer, ahogyan megkomponálja ezeket a műveket, egyrészt kísértetiesen emlékeztet a posztmodern irodalmi eljárások gesztusaira, tehát irodalmilag ilyen szempontból is egészen friss szövegeket alkot meg, amelyek minduntalan nagyon érdekes módon elkülönítik és kisiklatják a szövegvalóságot és a referencialitást, de ugyanakkor „egymásra olvashatóvá” teszik. Nagyon érdekes részint az emberi magatartás is, tehát ha a valós Petrarcát próbáljuk meg valamilyen fokon megragadni. Ennek a Cola di Rienzo ügynek egész dokumentációja van a levelekben. Petrarca tanúja Avignonban, amikor megalázzák Cola di Rienzo követét, és ezt idillekbe is belekódolja. Érdekes módon van nála jelen az Itália-rajongás, a honvágy is. Az apját kétszer száműzték Firenzéből, mert Dante párttársa volt, és ugyanarra a sorsa jutott, mint Dante. Ugye ő már Arezzóban született és a Colonna kardinálisok szolgálatába áll. Kivált Giovanni Colonnához írt rengeteg verset. Eclogába foglalja hazavágyását Itáliába. Nem gondolná az ember, hogy milyen áttételesen tudja kifejezni, pásztori képekbe „kódolni” az avignoni udvar iránti utálatát, gyűlöletét, és Itália-rajongását. Van egy olasz nyelvű csodálatos Itália-ódája, de latin nyelven is megszületett majdnem ugyanez a gondolati konstrukció, amely elevenné teszi az ő művészetét. Petrarca szórakoztató még akkor is, ha általában úgy szokták őt definiálni, mint örök lírai költőt az epika keretein belül is. Gyönyörű életbölcsességek, elmélkedések, eszmefuttatások a szerencséről, az emberi élet múlékonyságáról, különféle halálesetek leírásai, útleírások, hajóútleírások tarkítják a művet, amely csodás részekkel van tele, s a kaland is ott van, elevenen, frissen, szórakoztatásra készen, és ez sem elhanyagolandó talán.
Lacza Tihamér
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap címlapja: 2005. június 29 – július 26-i (26-27.) szám