Beszélgetés Kondor Katalinnal, a Magyar Rádió elnökével

„Valahogyan mégis talpon maradtam”

Kondor Katalin harminchárom éve dolgozik a Magyar Rádióban. Közgazdászként végzett Budapesten, de nem sok kedve volt elmenni vállalati közgazdásznak, amikor 1971 végén befejezte az egyetemet. Így hát jelentkezett az akkor még egy cégként működő Magyar Rádió és Televízió riporteri pályázatára. Beküldött életrajzára elfelejtettek válaszolni, ezért a Cooptouristnál helyezkedett el mint nemzetközi szerződéseket kötő gyakornok. Később találkozott az utcán egy ismerős egyetemi nyelvtanárral, akiről kiderült, hogy a rádió nemzetközi osztályán dolgozik. Ő ajánlotta be Kondor Katalint, aki három hónap múlva már belső munkatársként dolgozott.

A Magyar Rádió elnöknője nemrégen a Pozsonyi Casino vendége volt. A középkorú nőként is fiatalos, csinos, a közelmúltban a becsülete védelmében folytatott sikeres harcai után is kiegyensúlyozott rádióssal a nagy múltú épület falai között beszélgettem.

– Milyen munkákat kapott először?
– Egy, az ipari rovatnak nevezett, később gazdaságpolitikai rovat címet kapott kis szerkesztőségben kezdtem. Riporterként rohangáltam. Nagyon sokat lehetett és kellett dolgozni, s előbb-utóbb egyszerűen belejöttünk. Több fiatal is kezdett ott velem egy időben, és a legtöbbjük meg is maradt a pályán. Onnantól már elvileg – amennyiben lehet ilyet mondani – „sima” volt a dolog, de valójában nem volt az, ami az egész életünkről elmondható. Magyarországon ma nagyon elszaporodtak a médiaiskolák, minden egyetemnek, egy csomó magánembernek van ilyen intézménye. Meggyőződésem, hogy a szakmát csak szerkesztőségben, élesben lehet megtanulni. Emellett természetesen vannak tanítható elméleti kérdések is, ezek technikai dolgok, mint a rádióban a vágás.

– Széles látókör is kell hozzá...
– Sokan kérdik: „Hogy tudjátok ezt a ,cigány’ szakmát csinálni?” Az országban, a világban vándorol az ember, vagy egy városban van, mindig úton. Biztos cigányvér van bennünk, mert ez nekünk természetes. Az első pillanattól tudja az ember, hogy nem anziksz riporternek megy el, díszpintynek, hanem igenis olyannak, akinek rengeteget kell ide-oda mennie. Az én helyzetemet „súlyosbította” az is, hogy Debrecenből származom, ott is érettségiztem, és utána mentem fel Pestre. Mániám volt már ifjúkoromban is az ország megismerése. Akkor eldöntöttem, hogy sohasem leszek olyan, mint sokan, akik semmi áron nem mozdulnának ki a Bródy Sándor út 5–7-ből, legfeljebb a szomszédos kerületbe. Ezt olyan felháborítónak találtam, hogy megfogadtam, soha nem hagyom abba a vidékre járást, és egyáltalán a személyes kapcsolattartást az ország népével.

Ez az egy fogadalmam az, amit szinte maradéktalanul sikerült betartanom. Csak olvasógép az, aki nem tudja, hogy mit konferál fel, és nem ismeri a szövegében szereplők gondjait. Mostanra üressé váltak ezek a dolgok. A mi nemzedékünknek még az volt az előnye, hogy a szamárlétrát mindenkinek végig kellett járnia, és az első perctől kezdve tudtuk, hogy ez egyfajta előnyt jelent. Lehetett lépcsőfokot átugorni, de azt csak a nagyon nagy tehetségek csinálták, akik már azonnal „készen” voltak. Közülük is jó néhány olyan embert ismerek, aki aztán időközben „elromlott”. Tehát nem járta végig azokat az igazi lépcsőfokokat, amelyek az elmélyüléshez szükségeltetnek.

– Elmondhatjuk, hogy ön végigjárta, és szakmájában eljutott a csúcsig. Mivel szeretne még foglalkozni?
– Szakmai értelemben tényleg minden lépcsőfokot végigjártam. Mi, rádiósok nagyon szerencsések vagyunk, mivel a Magyar Rádióban mind a mai napig jó a légkör. Hiába dolgozik valaki egy rovatban, egy szerkesztőségben, attól még tevékenykedhet bárhol a Magyar Rádióban, amennyiben elhiteti magáról, hogy ő más területen is ugyanolyan jó. Bizonyos értelemben „felületes” az újságírói szakma, a szakmánk, mert nem lehet regénnyi terjedelmű interjúkat készíteni... De ezzel a „felületességgel“ azt is eléri az ember, hogy ha széles az érdeklődése, minden területen képes mozogni. Ami az elnöki pozíciót illeti, hogy az most csúcs vagy nem csúcs, arról nagyon sokat lehetne vitatkozni. Az is csúcsra tud jutni, aki az életében nem kap felsőbb vezetői tisztséget. Ezeknél nagyon sok minden a véletlenen múlik. Éppen ezért szerintem a szakmai csúcs az, amikor valakiből megfellebbezhetetlenül jó riporter válik.

– Hogy érzi, ez mikor történt meg az életében?
– Ezt nem az én dolgom eldönteni, nem tudom, hogy megtörtént-e velem vagy sem. Én másokról beszéltem, az én mércém szerint. A társainál szerintem mindenki érzi, hogy ki hiteles és tehetséges, és ki mögött van munka.

– Mikor volt nehezebb a pályája, az elején, a közepén vagy ebben a négyéves elnöki időszakban?
– Egyrészt az ember könnyen felejt, én a rosszat megpróbálom kitörölni magamból, de a lenyomatok természetesen megmaradnak. Valakinek szinte az egész pályája nem túl távolról nézve egy nagyon sima vonal. Az én életem nem volt túl könnyű, eddig elég sok nehézség volt benne. Ami a pályát illeti, az eleje nagyon nehéz volt, mert nagyon nagy gátlásokkal kellett megküzdenem. Érdekes módon ezek előjöttek, mikor beszélnem kellett, később, amikor a televízióban kezdtem, és látszottam a képernyőn, rettenetesen zavart. Az élet talán feladatul adta, hogy ezt a típusú gátlást le kell küzdenem magamban, és azt hiszem, sikerült. Egészen más minőségű az elnöki munka. Sohasem gondoltam volna, hogy politikai kereszttűzbe kerülök azzal a puszta ténnyel, hogy megválasztottak a Magyar Rádió elnökének. Hihetetlen volt, főként kezdetben, amíg majdnem azt mondtam, hogy megszoktam. De igazából sohasem lehetett megszokni azt a napi, emberhez teljesen méltatlan, velejéig hazug és gonosz darálót, amibe ezáltal belekerültem. Az elmúlt évekből látnivaló, hogy nagyon sokan nem is bírták. Engem, úgy látszik, olyan fából faragtak, hogy valahogyan mégis talpon maradtam, de nehézségi szempontból mégsem tudnám összehasonlítani a két pályát. Egyik sem volt túl könnyű, de talán így volt a jó.

– Magának a rádiónak a szellemisége hogyan változott az elmúlt harminchárom év alatt?
– Nagyon sokat változott. Valami állandó mag van benne, amitől természetesen ez olyan, mint amikor egy ember öregszik, változik, de mégis ő az. A Magyar Rádió nyolcvanéves lesz az idén, egész évben ünnepeljük ezt az évfordulónkat. Valahol megmaradt egy olyan etalon kultúrintézménynek, ami állítólag az első pillanattól kezdve jellemzi. A változások részben természetesek, másrészt pedig nem azok. 1996-tól végképp megteremtődött a duális médiavilág Magyarországon: beléptek a kereskedelmi rádiók és a kereskedelmi televíziók. Mindez hatott a közszolgálati intézményekre, és az addig meghonosított közszolgálati stílus is hatott a magyar rádiózás kereskedelmi részének a kialakulására. Szabadabbá vált egy kicsit a nyelvezet, lezserebb lett a kapcsolattartás a riportalanyokkal. Kedvezőtlen változás például, hogy mivel diktatúrában éltünk, át voltak politizálva a napjaink. De azzal, hogy ez az egész rendszerváltásnak nevezett valami úgy sikerült, ahogy, hihetetlen mértékben rátelepedett a nagypolitika az egész magyar sajtóra. A társadalomban kialakult egy egészségtelen rivalizálás, árokásás, és hihetetlen nagy balliberális túlsúly kezdettől fogva. Nem csoda, hiszen ebből a rendszerből nőttünk ki, és a gazdái akkoriban gondoskodtak arról, hogy ami anyagiakon múlik, az minden náluk maradjon. A sajtóhoz ugyanis rengeteg pénz kell.

– Hogy látja a sajtószabadság helyzetét?
– Megtanulta az ember a rendszerváltozásnak nevezett valami óta, hogy totális szabadság nem létezik. Mindig is sejtettük, hogy a teljes szabadság a földön semmivel kapcsolatban nem érhető el. Sajnos, ez egy elég fájdalmas felismerés. Azok közé tartozom, akik azt állítják, hogy nincs és nem lehet sajtószabadság, mert semmilyen diktatórikus körülmények között nem lehet szabadság. Nem csak sajtószabadság, hanem egyéb szabadság sem. Magyarországon és a világban a pénz diktatúráját éljük, méghozzá olyan egészségtelenül, hogy bizonyos területeken szinte szabadversenyes kapitalizmus van. Úgyhogy miután a pénz rettenetesen befolyásol, a kereskedelmi médiumok munkatársai nem azt írják, amit akarnak, hanem azt, amit a pénz tulajdonosa diktál. Nyilván van egy-két nonprofit rádió, lap, magánkiadvány, ahol legalább a szűk szerkesztőgárdának megvan a szabadsága, hogy azt és úgy írjon, ahogy akarja. Ezekre viszont nagyon gyakran elég szomorú sors vár, mert anyagilag „nem bírják a gyűrődést”. A sajtótermékhez nagyon sok pénz kell, ahhoz, hogy az eljusson a piacra, még több. A kereskedelmi televíziókban, rádiókban úgy kell táncolni, ahogy a tulajdonos fütyül. Ebből borzasztó dolgok származnak. A közszolgálat pedig ezer szálon függ a politikától, többek között anyagilag is.

– A Magyar Rádió műsoraira még midig sokan kíváncsiak, még a határon túl is. Hogyan tudták tartani magukat értékeikhez?
– Az első perctől fogva az a küldetéstudat vezet, hogy minden pillanatunkban értéket adjunk. Mind a három adónkon, mind a kilenc vidéki stúdiónkon és a külföldre szóló adásainkban is. Érték, ahogy próbáltuk terjeszteni a politikai kultúrát, mint ahogy a zenét, a sportot, a színházat, a társadalmi érintkezés kultúráját az élet minden területén. A rádióra a legvadabb szocialista időkben is az volt a jellemző, hogy mindenféle diktatórikus elvárás mellett vagy ellenére azért mindig megtalálta azokat a csatornákat, ahol magasrendű értéket tudott adni.

– Július végén jár le vezetői mandátuma. Milyen állapotában hagyja ott a rádiót?
– Rettenetesen szegényen, de adósságok nélkül, és olyanban, ahol a digitalizálás már elindult mind az archívumot, mind pedig a műsorok készítését és a gazdasági rendszerünket illetően is. A rádió készen áll arra, hogy új székházba költözhessen, elkezdődhessen az építkezés. A rádiózás egy folyamat, tehát karbantartani való mindig van. Nem lehet négy év alatt befejezettet alkotni. A rádiónak van három világhírű művészeti együttese a komoly műfajban, egy pedig a könnyűben. Most a rádió zenekarára, énekkarára és gyerekkórusára, valamint a Stúdió 11-re gondoltam, és ezeket sikerült úgy fenntartani, hogy közben hihetetlen nagy értékeket hoztak létre az elmúlt négy évben. A műsoroknál pedig megpróbáltuk megtartani az arányt a nagypolitika sokszor teljesen lehetetlen elvárásai és embertelen marakodásai közepette azok mellett a dolgok mellett, amelyek az emberek szívéhez sokszor közelebb állnak: a mindennapjaik, a gondolataik, a vágyaik, hogy egy kicsit többek legyenek. Meg hát szórakoztatni is igyekszünk, amit nem szabad elfelejteni, hogy részben ez is a rádió funkciója.

– Augusztustól hogyan tovább?
– Miután a Magyar Rádió tagja vagyok, és ez nem volt igazán jellemző az eddigi teljes mandátumukat kitöltő elnökökre, mármint hogy valaki a rádióból lett volna elnök, nekem ott elvileg meg kell hogy legyen a helyem, tehát engem onnan nem olyan túl könnyű kirakni. Természetesen minden lehetséges. Visszamegyek riporternek, aztán majd meglátom, hogy hagynak-e dolgozni.

– A Kossuth Rádióban a vasárnaponként 13 órától sugárzott Névjegy című műsort szerkeszti...
– Azt csak megtartottam, rengeteg más is volt azelőtt. Úgy éreztem, hogy az a helyes út, amin én járok a Névjeggyel. Ebből a műsorból száműztük a nagypolitikát, mert akkor állandó versengés lett volna, hogy ki melyik oldalról szólal meg. Különben sem hiszem, hogy feltétlenül kiváló ember az, aki a nagypolitikában dolgozik. Itt olyan emberek szólaltak meg az elmúlt esztendőkben, akik valamilyen szempontból mindenképpen példaképek lehetnek. Többnyire emberi tartásuk miatt is, de főként azok miatt a dolgok miatt, amiket az életükben létrehoztak.

– Most megjelent könyvét is ezekből az interjúkból állította össze?
– A Névjegy című interjúkötet második kiadása a könyvhétre jelent meg. Úgy válogattunk, hogy szinte minden foglalkozási ágból legyen egy interjú. Ebben a másodikban most negyven beszélgetés van. Az 55 perces rádióműsort körülbelül az egyharmadára kellett lerövidíteni a könyv kívánalmai szerint. Elég nagy a közönségsikere.

Bodnár Emese

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap címlapja: 2005. június 29 – július 26-i (26-27.) szám