Villáminterjú Gál Sándorral

Számvetés a múló időben

Gál Sándor költőt, prózaírót és szerkesztőt eddigi munkásságáért a közelmúltban Posonium Életműdíjjal tüntették ki. A fésületlen interjú a díjátadáskor készült vele.

Kedves feleségeddel érkeztél Kassáról a díjátadásra. Hogyan érintett meg ez a kitüntetés?
– Ha az embernek sikerül megöregednie, viszonylag épen és egészségben elérni a hatvan, vagy hetven közeli kort, akkor – ha író és írt is valamit –, egy idő után elkerülhetetlen, hogy ne részesüljön valamilyen méltányos kitüntetésben. Én sok mindent kaptam már az életemben, de idehaza kevesebbet, és ezért ez a megbecsülés számomra a többinél is szebb és arról tesz tanúbizonyságot, hogy a szlovákiai magyar irodalomban és közéletben valamit azért mégiscsak elvégeztem. Persze számomra az lett volna az igazi, ha a szintén Életműdíjban részesített Zs. Nagy Lajossal együtt, egymás mellett állva vehettük volna át a kitüntetést. Halála, az a tény, hogy már nem lehet itt, az öröm mellett az elmúlás szomorúságát is ide vetíti, azt, hogy valaki megint elment közülünk. De azért ez a megbecsülés neki is szól, a munkájának, annak, amit életében elvégzett.

Gál Sándor amióta tollat ragadott, fáradhatatlanul mondja sorsunkat versben és prózában egyaránt. Mégis kissé szabadkozva emlegeti mindig, mintha kevesellné azt, amit eddig letett az irodalom „asztalára”, hogy lusta az írásra. Ennek ellenére ontja a könyveket szinte minden műfajban. Az AB ART kiadónál megjelenő életmű-sorozata néhány év múlva együtt mutatja majd az egész életművet, amely – már most látni – nem csekély. Mindezeken túl, mi van még az asztalfiókban, ami új, megjelenésre vár? Versek ezek, vagy próza?
– Ha igaz, akkor a Madách-Posonium kiadó gondozásában egy új verseskötetem jelenik meg Új végtelen címmel. Az AB ART kiadó folytatja életműsorozatom kiadását. Az idén még megjelenik publicisztikai írásaimnak az első kötete, és hogyha minden összejön és valósággá lesz az elképzelés, akkor a budapesti Kortárs Kiadónál majdcsak napvilágot lát az a naplóm, amellyel tavaly a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pályázatán az Örökhagyók kategóriájában díjat nyertem. Persze abban nem vagyok biztos, hogy még az idén megjelenik a munkám, de a kéziratot elfogadták kiadásra, és ha az idén nem, akkor jövőre könyv lesz belőle. Azon kívül nemrégen fejeztem be a Keleti Napló történetének írását, a kézirat szintén a Madách-Posonium kiadóban van. Elvégezendő munkaként itt van még az életműsorozat következő köteteinek az előkészítése. Az anyag lényegében megvan, csak öszsze kell állítani. Nem olyan sok munka, úgy napi öt-hat órát vesz majd igénybe. Úgyhogy ez a napi penzum, amit el kell végeznem. Nagyon szeretek olvasni, persze más műveit. A sajátjaimat már kevésbé, de most arra kényszerít az idő meg a helyzet, hogy újraolvassam ezeket a régebbi munkáimat és a kiadó számára elkészítsem az egész sorozatot. Most jelent meg az ötödik kötet, tizennégy, tizenöt lesz, ha megérem.

– Egy lusta embertől ez elég szép teljesítmény.
– Pedig tényleg lusta ember vagyok, ezt én tudom legjobban.

– Mindezeken túl mivel telnek még Gál Sándor napjai?
– Mondom, hogy szeretek olvasni, tehát sokat olvasok még most is, írok és szerkesztem a sorozatot és ott vannak az egyéb kötelezettségeim a Csemadok járási elnökeként, meg a Magyar Írószövetség választmányának tagjaként, az Anyanyelvi Konferenciáról nem is beszélve, úgyhogy van mit csinálnom, csak már nem szeretek utazni.

– Ha az ember beleolvas Gál Sándor korábbi munkáiba, könyveibe, akkor meglepődik, hogy milyen kemény dolgokat írt le és ezek megjelenhettek egy bizonyos időszakban, mert nem mindegy, hogy mikor.
– Valóban furcsának tűnhet, mert a hetvenes években írtam ezeket. A megjelenés magyarázata roppant egyszerű. Akkor a hatalom mással volt elfoglalva, nem velünk. A husáki hatalom hetven után a saját pozíciójának a megszilárdításán munkálkodott, nem pedig holmi irodalmi dolgokkal, főleg nem a kisebbségi irodalommal foglalkozott.

– Persze később eljött az ideje ennek is.
– Nézd, a nyolcvanas évektől számítva nekem itthon nem sok munkám látott napvilágot, s az az igazság, hogy a nyolcvanas évek elejétől mostanáig megjelent könyveimről itthon alig született egy-egy recenzió. Persze máséról sem, dehát ez már részletkérdés, s nem az író, hanem a kritika, meg a lapok, közéletünk „dolga”, hogy így alakult.

Lacza Éva

Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag

A forráslap címlapja: 2005. június 29 – július 26-i (26-27.) szám