Valahogy véletlenszerűen jött össze a dolog. Vagy mégsem? Egy régi görög
bölcs szerint a véletlen valójában ismeretlen törvényszerűség. Ha jobban
utánanézünk ennek, rájövünk: van ebben valami. Fölfedezünk például bizonyos
ciklikusságot: előfordulnak dolgok, amelyek mintha tőlünk függetlenül
törvényszerűen visszatérnének. Némileg megváltozva, módosulva, de mégis.
Mint például a Kőbányai Kaszinó. A kezdetben vala néhány fénykép, amelyekkel
Buzás Kálmán, a budapesti Pataky Művelődési Központ igazgatóhelyettese nemigen
tudott mit kezdeni. S aztán lassan, szinte véletlenszerűen, kezdtek sűrűsödni a
dolgok. Kiderült, a fényképeken a néhai Kőbányai Kaszinó épülete látható
közvetlenül a lebontás előtt. Az épületet a kőbányai polgárok önerőből emelték a
XIX.-XX. század fordulóján, egy fél évszázaddal később államosították, majd
1973-ban, miután többek között pártközpont is működött benne, megállapították,
hogy „a régi épület már nem szolgálhatja a szüntelen növekvő igényeket”. Ez egy
olyan szocialista megalomániás és múltromboló történet, amelyről nehéz
eldönteni, a megalománia, vagy a múltrombolás volt fontosabb. Míg az előbbi
nevetséges és otromba, a másik – míg élnek az emlékezők – nem működik. Buzás
Kálmán téglát téglához rakva a mai és valahai kőbányai lakosok segítségével
kinyomozta, s megörökítette a Kőbányai Kaszinó emlékét. Az összehordott
emlékekből, tárgyi maradékból, amelyeket a kőbányaiak évtizedekig rejtegettek s
őriztek, egy csodálatos, nagy visszhangú kiállítás lett, s ennek híre eljutott a
Pozsonyi Casinóba is – tulajdonképpen szintén véletlenül.
A meghívást Buzás Kálmán szívesen fogadta. Szívet-lelket melengető előadását azzal kezdte, ami ezután következett. Eredetileg (véletlenül?) néhány fénykép alapján egy kaszinó múltját követte nyomon, egy elmúlt, eltűnt kaszinó történetét, majd kiállítást rendezett róla, miközben a visszaemlékezések és tárgyi emlékek a kőbányaiak jóvoltából tovább gyűltek, fotókat és videofelvételeket készített minderről, még egy kis könyvecskét is kiadott róla. S akkor jött a meghívás, tartson erről előadást – egy kaszinóban. Hát van még ilyen? - csodálkozott, olyan volt ez, mintha kutatómunkája behozta volna őt.
Nos – van ilyen. S a történet hasonló. A megtévesztésig hasonló. Idő és tér nem játszik szerepet. A Kőbányai Kaszinó édestestvére volt a régi Pozsonyi Kaszinónak, amelyet valamivel korábban, 1945-ben tiltottak be. A kaszinókat ugyanis a föltörekvő polgárság alapítja meg gróf Széchenyi István javaslata nyomán a feudális Magyarország keblén, meglepően demokratikus alapokon. Mert igaz, hogy az első tagok a nemesség köreiből származnak, de egyre inkább ott vannak a gyárosok, pénzemberek, jogászok, orvosok, az alakuló értelmiség képviselői, a közép- és kis vállalkozók, egyszerű közemberek. Mert akárhogy forgatjuk, ez a réteg az, amely a társadalmat fönntartja s továbbviszi, amely a szellemi értékekre igényeinek és műveltségének megfelelően áldozni képes és tud, mi több: áldozni akar. Nem az önös érdek vezérelte őket, hanem a köz java, a közösség érdeke. De persze törvényszerű vége lett a kaszinóknak, amikor a polgárságot akarták kivégezni: a II. világháború után, a szovjet érdekszférában, a szocializmus építésére ítélve, új, pszeudoértékeket hangoztatva. A vörös ideológiának útban állt az öntudatos polgárság.
Most persze más a helyzet. Próbálunk valamit visszacsinálni. Visszahozni az értékeket. A maradandókat. Sikerül? Buzás Kálmán kutatómunkája, beszámolója erről szól. Csakúgy, mint a Pozsonyi Casino jelen tevékenysége, a polgárság tetszhalottából való föltámadása, újjáéledése. A közösség és együvétartozás belső akarata.Véletlen?
Aich Péter
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag
A forráslap címlapja: 2005. június 29 – július 26-i (26-27.) szám