Elment egy ember, elment egy költő, Zs. Nagy Lajos, akiről Gál Sándor, a pályatárs, munkatárs és barát azt mondta bánatában, hogy a huszadik század tette tönkre és ölte meg. A költő halott, de amíg élt, játszott a halállal, sajátos, groteszk humora még a legnehezebb időben sem hagyta el. Az alábbi – eddig közöletlen – beszélgetés, szösszenet valamikor Zsélyre való költözése előtt készülhetett. A téma örökzöld: a kávéház, a nők. De valami „új” is társult hozzá, az öregedés kínja, lélekölő nyomorúsága.
Ha jobban belegondolunk, a kávéházi beszélgetéseknek néhány jól
körülhatárolható, domináns témája volt, lehetett. Először is a pletyka, amely
azért lényegesen különbözött a női pletykától, hiszen ha tartalmazott is
megfoghatatlan elemeket, mégis inkább a valós információk áramlása volt a célja,
mintsem légből kapott hírek, híresztelések továbbadása és a tudatos ferdítés,
bár olykor ez sem volt kizárható. További domináns téma volt a politika (de csak
módjával, és elméleti síkon), persze téma volt az irodalom, az irodalmi élet
ügyes-bajos dolgai, a szerkesztőségi hírek megbeszélése, az „anyagbeszerzés” is,
és a nők, a barátnők és kedvesek.
Zs. Nagy Lajos egyik kávéházi versét egy alkalmi múzsának köszönheti. Egy
ismeretlen tündérnek, aki jött, az íróról tudomást sem véve odatelepedett az
egyik kávéházi asztal mellé, ült egy kicsit, majd felállt, és huss! Kilépett az
utcára és eltűnt a városi forgatagban, otthagyva – mint szép teste illatát – a
verset a költő szívében.
– Vajon Zs. Nagy Lajos életének egyes szakaszaiban milyen szerepet játszottak
a Múzsák? A kérdés egy kissé talán erőltetett, mert költészetének ismeretében az
ember azonnal tudja rá a választ.
– Amikor egészen fiatal voltam, természetesen mindig nőnemű „múzsám” volt.
Eleinte hetente, havonta változott, sőt néha naponta. Később aztán hosszabb
időre leragadtam egy múzsánál. Egyébként most is vannak „múzsáim”, de azok
általában bennem lakoznak. Például a gyomrom. Amikor rettenetesen fáj, akkor,
mondjuk írok valamit. Mérgemben. De fáj néha a fejem is, alig van már fogam, de
az a kevés fogam is néha úgy fáj, mintha hatvannégy fogam lenne. De sajog a
lábam, hasam, néha még a hajam is. Most ilyen múzsáim vannak, aztán el lehet
képzelni, hogy ezeknek az „ihletésére” milyen versek születnek.
– El tudom képzelni, hogy ezeknek a hatására is szép, érdekes versek
születnek, bújnak elő a tolladból, de térjünk vissza a „klasszikus” múzsákhoz.
Valóban úgy volt ez hajdanán, hogy az egyívású költők, írók amikor összejöttek a
kocsmákban, kávéházakban, szóba kerültek a nők is...? Tudom, a kérdés naiv és
erőltetett, de valahogy ki szeretném ugratni a nyulat a bokorból.
– Jóformán csak azok kerültek szóba. Különösen akkor, ha nem volt közöttünk nő.
Tudniillik, ha nagyritkán nő is volt a társaságunkban, akkor legalább
udvariasságból ő lett a Múzsánk. Ha nem ült köztünk nő, akkor általában
elmondtuk egymásnak, hogy kinek éppen ki a kedvese, szőke, barna, karcsú, molett
múzsája van-e.
– Valóban szüksége van a költőnek a nőre? Mert versre ösztönözhet a fájó
gyomor is, vagy egy odvas fog. Persze ezeket rajtad kívül még átvitt értelemben
sem nevezné senki múzsáknak.
– Nekem okvetlenül kell a nő az ihlethez, ami nem tudom, micsoda. Enélkül nem
tudok írni még prózát sem, nem verset. Nem akarom misztifikálni a dolgot, hisz
sokan tagadják, hogy van „múzsa” egyáltalán, de én csak akkor tudok írni, ha a
hangulatom megengedi, pontosabban, ha transzba esem. Mondjuk ez nem a legjobb
szó, mert nem vagyok még egészen bolond, de bizonyos hangulat kell ahhoz, hogy
meg tudjak írni bármit is. Ha hirtelen kiesem ebből az állapotból, s abbahagyom
az írást, többé már ugyanazt nem tudom folytatni, mert legközelebb már más lesz
a hangulatom, más lesz a „múzsám”. Milyenek a nők? Ha szépeket mondunk nekik,
akkor az ember elkapatja őket, ha igazat mondunk, akkor megharagszanak.
– A verseidben, rövid prózáidban is gyakran megjelennek a nők. Van egy
gyönyörű versed, amelyet egy kávéházi asztalnál vetettél papírra. Akkor egy
ismeretlen fiatal lány lett a múzsád néhány percre. Csak annyi időre, hogy
elindítsa benned a verset.
– Megpróbálhatom elmondani, nem biztos hogy sikerül, mert nagyon régen írtam és
azóta sem olvastam el.
– Ezek szerint elég egy nőre, aki megtetszik, vagy felkelti az érdeklődésedet
rápillantanod, és a fejedben máris megszületik a vers, a verstöredék, vagy a
csírája egy elkövetkező versnek... De jó neked!
– Még mielőtt a verset elmondanám, megemlítem, hogy mostanában engem a furcsa
nők ihletnek meg. Mondjuk, hogy a bolond nők. Mifelénk, a ligetfalui lakótelepen
rengeteg a bolond nő. A múltkor megállít egy hölgy, aki hálóingben ment az utcán
egy kutyával, nyár elején vagy nyár végén, már nem emlékszem pontosan, szóval
megállít, pedig soha nem láttam azelőtt, és azt mondja, hogy nagyon jó rántott
húst csinált, szeretem-e a rántott húst, mert akkor meghív az otthonába. Aztán
megkérdezte még, hogy a sört vagy a bort szeretem-e. Mondtam neki, hogy én már
rég becseheltem, mert a sört szeretem. A kutyája hozzám szegődött és nem akart
vele menni. S akkor elkezdett szidni, mint a bokrot, hogy az ő Ámbráját – mert
így hívták a kutyát – elcsábítottam tőle. Majdnem megvert, majdnem kikaparta a
szememet. Aztán otthagyott. Ebből próza született. Aznap érdekes módon több
bolond nővel találkoztam. A másik találkozás egy tizenöt éves lánnyal történt,
abból egy verstöredék született. A lányt azóta sem láttam. Várom, hogy ha
tavasszal kimegyek a tóhoz, ismét találkozom vele és folytatom, s talán be is
fejezem az abbamaradt verset.
– Minden verstöredéket elraksz jobb napokra?
– El nem rakom, csak bedobom a fiókba, aztán egy vagy két év múlva találom meg.
S ha a hangulatom egyezik a régi hangulatommal, amikor a töredék született,
folytatni tudom a verset, ha nem, akkor nem lesz belőle semmi...
– Most akkor térjünk viszsza ahhoz a kávéházi jelenethez, amely még mindig
ott él az emlékezetedben.
– Igen, a kávéházban, talán a Palace-ban, egyszer megláttam egy lányt, akinek
nagyon szép volt a lába. Gyöngyházfényű térde volt neki. Akkor még nem is voltak
divatban a miniszoknyák, de valahogy felcsúsztatta vagy felhúzta egy kicsit.
Valamit írt. Nem gondolom, hogy verset írt, lehet, hogy levelet a szüleinek, nem
tudom, de én elhatároztam, hogy ő verset ír. S akkor írtam én is egy verset.
– Ott rögtön?
– Igen, s a vers így hangzik, ha jól emlékszem rá: Kint zúg a nyár és zeng a
fény, / a kávéház egy szögletén / egy kislány verset ír, szegény. / Szoknyája
kurta, térdig ér, / s fel is csúszott a térdinél. / Kicsike, kedves, hagyja
abba, / szólok, de csak úgy magamba. / Hadd írok verset most csak én, /
térdéről, mely kész költemény.
– Nagyon sok verset írtál, amelyben benne van a Nő. Nevezzük Múzsának,
feleségnek, bárminek. Hiába öregedtél meg, ezek a múzsák állandóan
megkísértenek.
– Életemben a legtöbb roszszat és a legtöbb jót a nőktől kaptam. Ez így volt
fiatalkoromban is, és így van most is. Nők nélkül nem tudom elképzelni ezt a
világot. Sőt magamat sem.
– Egyszer azt mondtad a Búcsú a szerelemtől című versedre, hogy ez a legszebb
szerelmes versed.
– Úgy érzem, hogy az egyik legjobb versem, de ez nem szerelmes vers, hiszen a
címe is mondja, hogy búcsú a szerelemtől.
– A témáját a múló szerelem adja.
– Hát igen. Az embernek néha van olyan hangulata, hogy megun mindent.
Pontosabban a nőket unja meg, s ez valóban hangulat kérdése és nem azt jelenti,
hogy végképp lemond róluk. Valami miatt éppen akkor unom a nőt.
– Azt mondtad, hogy jelenleg „múzsának” lépett elő a fájós gyomrod, a
hatvannégy fogad. Igazi múzsád most már nincsen... ? Ha konkrét nincs is, de
valamilyen elképzelt? Vagy ez titok?
– Mondjuk, hogy legyen titok. Én ezzel a fájással éppen úgy vagyok, mint Illyés
Gyula. Van egy nagyon szép verse, amelynek az a címe, hogy Doleo ergo sum –
Fájok, tehát vagyok. Addig nem tudta, hogy hol a veséje, mája, míg nem fájt
neki. Kezd kiderülni, milyen testrészeim vannak, mert lassan mind sajogni fog.
Illyés azt mondta, hogy roszszul, de legalább érzem magam. Valóban úgy néz ki,
hogy öregkorában a fájdalom tartja életben az embert.
Lacza Éva
Zs. Nagy Lajos lírája meggyőz, hogy a nagy költészet tragikusan születik, az
igazán jó vers drámai sorsot tükröz. Ilyen versben a költő élete és költészete
együtt van jelen. Ez a líra tartalmazza a hitelesítő valóság aranyfedezetét.
Olyan szellemi erő része, amely eligazít a spirituális világ és a fiziológiai
lét összefüggéseiben. Titkokat fogalmaz meg, ám pontosan és érthetően szól
róluk, mélysége ellenére is áttetszően tiszta, mint a forrásvíz.
Ez azonban korántsem jelent valamiféle spontán egyszerűséget vagy közhelyes
érthetőséget. Zs. Nagy versei bonyolultak és mélyértelműek. Tragikus látása
korai keletű, alig múlt huszonöt éves, amikor Temető című versében így látja
halottait: „Dalolna is, de jaj, nincs torka már, / hajába tépne – nincs keze.”
Az Anyám címűben kérdezi: Anyám, tarlókon nőtt virág, / mikor hull már
könnyed?”, amikor, folytatja „a szíved mélyén legbelül / vert angyalok
zokognak.” Az Apám című versének egyik lírai képe: „Szemében könnycsepp nem
terem: / nem ér hozzá a bánat.” A költő tisztán és fájdalomra képesen indult
egykor, érzékenyen, amely évtizedeke élményei során, mintegy a személyes sors
pörölycsapásainak a révén tragikus életet hozott számára. S olyan
létszemléletet, amely a személyes élményeket közösségi összefüggésükben
érzékeli.
Versvilága irodalmunk első két nemzedékének az életútját jellemzi. A közös
létfeltételek és azonos valóság törvényei és értelmében teszi ezt. Amikor az
Ártatlanokban azt mondja: „Légy alázatos, / hulló hajadból fonj kanócot, /
készítsd magad a máglyát”, nemzedékek lelkében mozdul újból a szorongás! Mint
ahogy a Szlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz című versében mondja: „...mert
tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz, / és kemény is, mint a kosok szarva.”
A „barlangból” 1971-ben üzen, Isapúr dalait 1977-ben zengi. Cudar elégia című
kötetével 1981-ben éri el ötvenes éveit, bölcsen és sokat tudón, rengeteg
tapasztalattal és lelki élménnyel, mely valóságanyag pazar öniróniájában
érvényesül. Ez az önirónia, a humoros szemlélet és mély önvizsgálat eredménye,
Zs. Nagy költészetének legnemesebb értéke. Manapság, az érzéketlenül nyegle és
szemérmetlenül magabiztos iróniának az országlása idején éppen az ő pompásan
groteszk iróniája igazolja, hogy az igazi humoros és ironikus szemlélet inkább
bölcsen visszafogott, mint rámenős, nem a lenézésnek és önző felülemelkedésnek a
lehetősége, sem az értelmi érzéketlenségnek és szellemi (ál)csillogásnak a
műfaja, hanem a lelki egészség és bölcs elviselés lehetősége, az erkölcsi fölény
és emelkedettség fegyvere. Az emberi kicsinység sérthetőségének és a
felülemelkedettség pátoszának a harmóniája! Emberke, küzdj! Pompás humoreszkjei
és groteszk karcolatai is ezt fejezik ki, a jó életérzésnek és kedélynek azokat
a benső nedveit, amit a görögök egykor a humor forrásaként képzeltek el.
Szó esett korábban a sorsszerűségről, de akár a végzetről is szó eshet, mint a
költői életív és a lírai létezés velejáróiról. Jól tudta ezt költőnk is,
alighanem mindig is sejtette. Alig negyvenévesen írta És majd eltűnök című
versét, művészpályája delelője kezdetén. Amikor az Isapúr panaszaiban magáról
így beszélt: „Látjátok feleim, Isapur lettem, / csontváz istenfi korhadt
kereszten, / csörömpölök feketedetten, /kiszikkadt aggyal, eltemetetlen.” Pedig
azután még szép versek következnek, termékeny, bár nehéz évek s milyen sok szép
verssel?! Ilyen verseket csak az írhat, aki szabadon él és nagyon őszintén ír!
Néha úgy érzem, egyre kevesebb a mélyen őszinte költő. S ezzel arányosabban
egyre több a felszínes, a csinált vers! Mintha a lírikusok a formakeresés
bűvöletében szem elől tévesztenék a dolgok lényegét. Száguldó képzelettel és
felcsiholt nyelvérzékkel szállva az élet jelenségei felett, valahogy átrepülik a
komor mélységeket. Máskor a divatos szavak és bonyolult fogalmak bozótjában
tévelyegnek. Zs. Nagy szavai, képei, verssorai úgy folynak, mint egy pompás
gyöngysor felfűzött szemei. Kemények, áttetszők, remekül érleltek. Igazgyöngyök,
melyek termelésébe belehal a beteg kagyló. Nagyon mélyre merült értük a
gyöngyhalász!
Duba Gyula
(Elhangzott a Posonium Irodalmi Díj átadásakor)
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag