Tudom, szokatlan a cím: magyarázatra szorul. Hadd kezdjem ezt egy Ady-idézettel: „Hódították ez országot Derék, lelkes, úri szittyák, Jóttevői szegény népnek: Iskolában így tanítják…” (Történelmi lecke fiúknak). A vers további részéből kiderül, hogy Ady a régi Magyarország nemes urait nevezi meg a szittya szóval, s reménykedik a hamarosan bekövetkező változásban. Nyilván számos olvasónk tudja, hogy a szittya szó tulajdonképpen népnév, a magyarok és a hunok közös őseinek tartott harcias keleti népnek, a szkítáknak a neve, de a hazafiasságára büszke s egyben maradi magyar embert is szokták vele minősíteni. A magyar nyelv értelmező szótára így fogalmazza meg egyik melléknévi jelentését: „Hazája határán túl nem látó, elfogult, maradi magyar.” A szittyó ritkán használatos szó nyelvünkben: szikes réteken csoportosan tenyésző növénynek a neve. A szittyós terület hasznavehetetlen, nedves, szikes földdarab. A szittyós melléknév átvitt értelmű – az ember lelki-szellemi életére vonatkoztatott – használata csak néha, inkább alkalmilag fordul elő. A szittyósodás címünkben azt jelenti: szittyóssá – azaz maradivá (tájékozatlanná) – válás.
Napjainkban is sokféle magyar van. Magyarság dolgában szinte minden magyar –
hacsak valami csekélységben is – különbözik a többitől. Tehát az emberek
magyarságtudata korántsem egységes. Ez a világról alkotott felfogásunknak
(világnézetünknek) megfelelően is különbözhet egymástól, akár magyarországi,
akár kisebbségi magyarról van szó. Minket most elsősorban a kisebbségi – azok
közül is a felvidéki – magyarok érdekelnek ilyen szempontból. Mi különböző
minőségű és különböző fokú magyarságtudatot hozunk magunkkal már a családból is,
s ezt alakítja bennünk tovább az iskola, művelődés, környezet és több más
körülmény. Érdekes azonban megfigyelni, hogy a mai felvidéki fiatalok
magyarságtudatát nem a mai Magyarország élete, politikája, körülményei stb.
alakítják és módosítják, hanem inkább a szülőföld magyarsággal kapcsolatos
hagyományai, mindenekelőtt az 1938–44-es évek eseményei, amelyeket az idősebbek
elbeszéléseiből ismernek meg. Erre a tényre már rámutattam más írásomban is, s
arra is, hogy néhány lelkes történelemtanár dicséretes törekvése ellenére is
keveset tudnak a magyar múltból, s az a kevés sem mindig nyújt reális
ismereteket nekik: néha megszépül az is, ami elmarasztalható volna, máskor meg a
pozitív jelenségeket is kritikus beállításban ismerik meg. Az ifjúság keresi a
mintát: az egyéniségéhez, felfogásához legmegfelelőbb mintákat. S az
összegyűjtött ismeretek, a legtöbbször hallomásból szerzett vélemények alapján
próbálja alakítani magyarságtudatát. Sajnos, a hagyományokból közvetve, az
idősebbek révén szerzett tényanyaggal – különösen az 1938–44-es évekével –
sokszor abban az értékelésben ismerkednek meg, amelyben a közvetítők a jelzett
időszakban maguk is megismerték őket, vagyis a megítélésük inkább konzervatívnak
– vagy ha úgy tetszik: maradinak – mondható, mintsem haladónak, esetleg
reálisnak. Mert a Horthy-rendszerre nemcsak az országnak a betolakodóktól való
megvédése, a nemzeti hadsereg létrehozása, a visszacsatolás, a Trianonban
igazságtalanul elvett magyar lakosságú területek visszaszerzése a jellemző,
hanem a földbirtokosi-komenciósi viszony is, a demokrácia teljes hiánya, a
földesurak és gyárosok mindenhatósága stb. A leventekorú fiatalnak
vigyázzállásban kellett beszélnie oktatójával a leventeoktatási időszakon kívül
is, és egy-egy gyerekes csíny elkövetése miatt hamar a járási katonai
parancsnokság pincefogdájában találta magát.
Sajnos, a magyarországi viszonyok alakulása miatt szinte alig volt lehetőség
arra, hogy a haladóbb, a demokratikus társadalmi rendszer jellegzetességeivel is
megismerkedjenek akárcsak az idősebbek is. Nem csoda hát, hogy fiataljaink
politikai tájékozottsága – enyhén szólva – egyoldalú. A háború utáni egy-két év
demokratikusnak mondott időszakára inkább a bosszúállás volt jellemző, mintsem a
demokrácia fejlesztése: még normálisan gondolkodó tanárok ellen is folytak
megtorló perek, hiszen a csalással és a szovjet támogatással később hatalomra
jutott Rákosinak és pártjának már akkor is nagy befolyása volt a dolgok
alakulására. Nagy Imrének és Tildy Zoltánnak a nevét hozhatjuk bizonyos mértékig
kapcsolatba a demokratikus fejlődés rövid idejével, de Nagy Imrének a kommunista
párt erőszakos és gátlástalan, kívülről támogatott előretörése miatt emigrálnia
kellett. S Rákosinak és ávósainak uralma alatt meg igazán nem beszélhetünk
magyar demokráciáról.
A népi demokráciának nevezett zagyvalékban még a kádári időkben is csak gúnynak
hatott a demokrácia szó. (Kádár idejében végeztek ki olyan ötvenhatos fiatalt,
akit koránál fogva korábban nem ítélhettek halálra.) De mit szóljunk a
rendszerváltás utáni időkről? Demokratikus szervezkedések vannak – ez
tagadhatatlan. Sőt néha a demokráciának az árnyoldalai is mutatkoznak már. De ha
kellőképpen megszűrjük az ottani eseményeket, politikai történéseket,
találhatunk számunkra is hasznosítható példákat.
Ami a közigazgatás szervezését illeti, ott meghagyták ugyan – bizonyos
összevonásokkal – a megyéket mint középszintű közigazgatási egységeket. De nem
hagyták meg a megyerendszert, a régi megyei irányítást. Tehát csak a név maradt,
de alispán (és főispán) nélkül. A megyei közgyűlésnek elnöke s alelnöke van (az
utóbbiból több is lehet). De mi a helyzet nálunk? Itt is végrehajtották az új
felosztást. Csakhogy még ma sem tudjuk, hogyan nevezzük ezeket az egységeket:
önkormányzati kerület vagy megye-e az igazi nevük. A szlovák nyelvben is
előfordul a megye szó megfelelője, a župa, de a kraj (kerület) is gyakori. El
kellene már végre dönteni, melyiket használjuk. Valójában a megye (župa) szó is
kifejezi azt, amit az önkormányzati kerület. De alispán egyikben sincs. Attól
nem lesz magyarabb a mi megyénk sem, ha alispánt emlegetünk még bizonyos
sajtótermékekben is a megyei közgyűlés alelnöke helyett. Ezzel ugyanis nemcsak
az a gond, hogy régi megyei tisztséget ruházunk át egy mai személyre, hanem az
is, hogy fogalmilag is különbözik a megyei közgyűlés alelnöke kifejezés és az
alispán szó. Az alispán a megye első embere volt; őt valóban a megye
választotta. Itt meg a megye első embere a megyei közgyűlés elnöke. A főispán
nevű személy annak idején nem a megye tisztségviselője volt, hanem a kormány
nevezte ki a megyébe ellenőrzési feladatra. Közvetlenül tehát nem avatkozott a
megye ügyeibe; a kormánynak tartozott felelősséggel. A megyei közgyűlés alelnöke
meg a megye második embere: az elnököt helyettesíti meghatározott közigazgatási
területeken. Az alispán szóval való megnevezése tehát nemcsak anakronizmus,
hanem fogalmi zavart okozó helytelen szóválasztás is.
Merjünk magyarnak lenni! S a demokrácia lényegéből következően magunk dönthetjük
el, milyen magyarok leszünk, milyen magyarságtudat felel meg a legjobban
számunkra. A skála bő választékot kínál: a konzervatív feudális nézetektől a
liberális demokratikus alapokra épülő meggyőződésig. (Persze azért arról sem
ajánlatos megfeledkezni, hogy már a 21. században élünk, s milyen irányban
fejlődik a társadalom.) Ahhoz azonban, hogy jó magyarnak érezzük magunkat, nincs
szükségünk arra, hogy szittyáskodjunk vagy elszittyásodjunk. Mert mint ez az
„alispánozási” félresiklás is bizonyítja: a szittyásodás könnyen válhat
szittyósodássá.
RÁSKI ISTVÁN
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag