A komáromi magyar gimnáziumban a szlovákiai magyar szellemi és művészeti élet később ismertté vált tagjainak színe-java verődött össze az ötvenes években. Iskola- sőt osztálytársak voltak olyan kiváló személyiségek, mint Tőzsér Árpád, Koncsol László vagy a most örökre eltávozott Zs. Nagy Lajos, de itt tanult Szőcs Ferenc fizikus, és persze Nagy János szobrászművész is, aki a felvidéki magyar szobrászat egyik meghatározó egyéniségévé nőtte ki magát. Komárom volt életének legfontosabb színtere, noha a ma már Budapesthez tartozó Rákosszentmihályon született 70 esztendővel ezelőtt, s főiskolai tanulmányait Pozsonyban végezte. De Komárom, ez az oly nagyon szeretett (olykor persze gyűlölt) város formálta emberi tartását, magyarságát, művészetét. Születésnapi köszöntés gyanánt is a következőkben abból a beszélgetésből idézünk egy kiragadott részletet, amelyet pályatársa és barátja, Koncsol László folytatott vele közel három évtizeddel ezelőtt, 1976-ban.
– Te, János, városi ember, tetőtől talpig urbánus jelenség vagy, aki egy
romantikus ifjúkori parasztkultuszon át jutottál el mai céljaidig, s ma már
nincs benned romantika, vagy ha van, az csak párlat, gőz- vagy gáznemű
hajtóanyaga egy intenzív szakmai kutatómunkának. Ez már nem is kodályi, hanem
bartóki vagy picassói munka. Legújabb dolgaidat vizsgálva, itt, ebben sejtem mai
lényegedet. Jól érzem-e?
– Ez végtelenül összetett dolog. Legegyszerűbb alakjában akkor vetődött fel a
kérdés, amikor olyanformán kezdtem foglalkozni vele, hogy a népnek kell
alkotnom, s ennek a legegyszerűbb módja, ha mintegy a népdalföldolgozások útját
járom, azaz veszek egy népi témát, s azt egy bizonyos mai európai képzőművészeti
iskolázottság birtokában, egyszerű formában visszaadom. Csakhogy ebből egy
abszolút rossz álnépieskedés jött ki, egy amolyan szobrászati magyar nóta műfaj,
ami éppen az ellenkezőjét jelentette annak, amit szerettem volna. Kezdtem
mélyebbre ásni, rokon vagy rokonnak hitt népek ősi kultúrájával és
formavilágával kezdtem foglalkozni, s ez már sokkal modernebb, korunkban
megfelelőbb dolog, de itt is megvan ugyanaz a buktató, mert a mai művészetben
nem lehet büntetlenül régészkedni, archaizálni, vakvágány ez is. Amikor az ember
minderre rájön, van egy hatalmas áttanulmányozott anyaga, tudása, tapasztalata,
adottak a fantasztikus lehetőségei, s nem tudja, hogy a sok irány közül melyiket
válassza. Azért olyan heterogén, amit csinálok, mert ebből az alapállásból
próbálok kifejezni egy gondolatvilágot. Vannak még egyéb fontos követelmények
is: mai művészetet kell csinálnom, mai embereknek, a ma kultúrájával vagy
kultúrálatlanságával megvert vagy megáldott embereknek, és ezek nagyon konkrét
föladatok. Van egy technicizálódott huszadik századvég, ahol már annyi a
probléma, hogy nagyon nehéz szót értenünk. A legmélyebb létfenntartási
ösztönökre és a legmagasabb műszaki vívmányokra kell támaszkodnunk. Van ilyen
találkozás a művészetben, Picasso és Henry Moore megmutatta nekem, de ez a két
művész egészen más társadalomban élt, amelyben a követelmények nem olyan
határozottak, mint minálunk. Nagyobb volt a mozgásterük, földrajzilag is,
társadalmilag is tágabbak a realizálási lehetőségeik. Moore-nak például mindegy
volt, hol csinálja meg a szobrait, Angliában, Skóciában vagy Franciaországban-e.
Mi sokkal konkrétabb helyzet előtt állunk. Ez persze rejt magában pozitívumokat
is. Nálunk nem lehet „mellébeszélni”.
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag