Czimbalmosné
Molnár Éva, a Magyar Köztársaság Nagykövetségének tanácsosa és a Magyar
Köztársaság Kulturális Intézetének igazgatója e hónap végén befejezi szlovákiai
külszolgálatát. Eredetileg négy évre szólt a megbízatási ideje, ám tavaly azt
egy évvel meghosszabbították, a határidő újabb kitolására már nincs mód. A
Pozsonyban töltött öt évre tekintettünk vissza a vele készült interjúnkban.
Ön egyetemi tanulmányai szerint okleveles mérnök, hiszen az élelmiszeripar területén szerzett diplomát. Hogyan vált mégis a kultúra nagykövetévé?
– Ez egy hosszú folyamat eredménye. Évekig dolgoztam főmérnökként az eredeti szakmámban is, majd a Debreceni Orvostudományi Egyetem Egészségügyi Főiskoláján vezetéselméletet, rendszerszervezést és marketinget oktattam. Egy véletlen folytán a Határon Túli Magyarok Hivatalához kerültem, ahol előbb a Kárpát-medencei oktatással foglalkoztam, majd a II. területi főosztály vezetésével bíztak meg.
Milyen elképzelésekkel, érzésekkel érkezett ide?
– Természetesen az volt a célkitűzésem, hogy megbízatásomnak sikeresen eleget legyek. Azt nem mondhatjuk, hogy ismeretlen vizekre próbáltam evezni, hiszen már a Határon Túli Magyarok Hivatalában is Szlovákiához fűződő munkakörben dolgoztam. Jól ismertem a szlovákiai közéleti személyeket, a politikai és a kulturális élet vezetőit egyaránt. Mindehhez jön a tény, hogy Dunaszerdahelyen születtem, gyermekéveimet itt töltöttem. Nagy elánnal, elszántsággal láttam neki a munkámnak, öt évre visszamenőleg áttekintettem az intézetben történteket. Az elvárásom az volt, hogy a szlovákok is elismert kulturális intézményként tartsanak számon bennünket, és közülük minél többen ismerjék meg a magyar kultúrát. A szlovák– magyar kulturális kapcsolatok a fejlődés stádiumában vannak, melyben éreztem azt a nyitottságot, melyre építhettünk. Tudtam, nem lesz könynyű, mert bizonyos sztereotípiák még ma is élnek a szlovákokban a magyarokkal szemben, ezért nem véletlenül választottam azt a stratégiát, hogy a szinte csak szlovákok által lakott területekre is minél több kulturális programot juttassunk el. Az volt a célom, hogy ne pusztán rendezvényfinanszírozó szerepet szánjanak intézetünknek. Mára már sikerült érvényesíteni azt az alapelvet, hogy intézetünk elsősorban az országos jelentőségű rendezvények szervezésében vegyen részt színvonalas programok hozzájárulásával, és hogy partneri szereppel forduljanak hozzánk a Szlovákiában működő kulturális intézmények.
Jelenleg 18 kulturális intézetet tart fenn a magyarországi Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Miképp illeszkedik közéjük a pozsonyi?
– A külföldön működő magyar intézetek közül kettő Európán kívül, Kairóban és Delhiben található. Egy ilyen intézet fenntartása komoly összeget igényel, főleg a működtetés kerül sokba, nem pedig az általuk megvalósított programok. Mi azon szerencsés intézetek közé tartozunk, akik saját tulajdonú épületben fejtjük ki a tevékenységünket. Az egykori magyar konzulátus épületében van a székhelyünk, amelyet a magyar állam már korábban megvásárolt. A pozsonyi intézet működtetése ezért lényegesen olcsóbb, mint például a londoni vagy a párizsi intézeté. Másik fontos különbség, hogy egészen más környezetben tevékenykedünk, mint az előbb említettek, hiszen Szlovákiában nagy számú magyar ajkú közösség él, ezért egy bizonyos fokú kiegyensúlyozottságra is törekednünk kellett. Ezalatt azt értem, hogy meg kellett találnunk a megfelelő arányt a szlovák anyanyelvűeket vonzó programok és a felvidéki magyarságnak készülő rendezvények között. Intézetünk tehát a magyar kultúra prezentálásán túl a szlovákiai magyar kultúra ápolását is feladatának tekinti, hiszen különös gondot fordít a szlovákiai magyarság kulturális intézményeivel fenntartott kapcsolatok ápolására is, a velük való együttműködésre.
Tehát nem elsősorban a szlovákiai magyar kultúra éltetése a küldetésük…
– Nem, bár valóban él egy ilyen tévhit rólunk a közszemléletben. Küldetésünk nem az adott országban élő magyarokhoz szól, hanem a befogadó ország polgáraihoz. Esetünkben ide természetesen beletartoznak a felvidéki magyarok is. Velük egyébként sem jelentett gondot a kapcsolattartás, hiszen azok mindig is tartották a kapcsolatot az anyaországgal, és a kulturális életben is több felvidéki írót, művészt nemzetközi szinten is igen helyesen magyarként tartanak számon. Egyfajta közvetítő szerep a miénk, hogy a kultúra eszközével hidakat építsünk a különböző országokban élő emberek között.
Szlovákia és Magyarország egy időben vált az Európai Unió tagjává. Ez segíti a szlovák–magyar kapcsolatok kedvező alakulását?
– A közös történelmi múlt, a közös emlékeink együttes vállalása egy nagy közösségben, az Európai Unióban egyre több lehetőséget nyújt intézetünk számára az együttműködésre. Természetes tehát, hogy nagy hangsúlyt helyeztünk az Európai uniós rendezvényekben való részvételre is, amelynek egy jó példája volt az ún. visegrádi négyek együttműködése Kvartett elnevezéssel.
Sikerült megvalósítani az eredetileg megfogalmazott terveit?
– Úgy gondolom, hogy igen. Nem is tudnám megszámolni, hogy mennyi rendezvényünk volt. Évi 150–200, köztük saját szervezésben és más intézményekkel való társszervezésben is. Bejártuk szinte az egész országot, olyan helyeken is sikerült megjelentetnünk a magyar kultúrát, melyekben erre eddig még nem volt példa. Ez nagyon érzékeny feladat volt, a programok felépítését alaposan át kellett gondolni, nehogy visszájára süljön el a dolog, és „elvadítsuk” az ottani lakosságot. Ellenkezőleg, inkább magunkhoz „csalogatni” kívántuk őket, felkelteni az érdeklődésüket intézetünk iránt.
Milyen volt a magyar kulturális programjaik fogadtatása a szinte csak szlovákok által lakott helyeken?
– Örömmel mondhatom, hogy nagyon szívélyes. Óriási sikernek tartom például a besztercebányai kulturális napok megszervezését, vagy a zsolnai közép-európai fesztiválon, a körmöcbányai orgonafesztiválon, vagy a Kassai Zenei Tavaszon való részvételünket is. Igaz, ehhez az is kellett, hogy a legjobb művészinkkel és azok legkiemelkedőbb alkotásaival mutatkozzunk be Szlovákia-szerte – a sokszínű, igényes, magas színvonalú magyar művészet több ágát bemutatva.
Mi az ön által irányított intézet sikereinek a titka?
– A pozsonyi magyar intézet élén eltöltött öt éves tapasztalatom alapján állíthatom, hogy intézetünk sikeres működése jelentős mértékben a személyes kapcsolatokon alapszik. Néhány éve még elérhetetlennek tőnő partneri kapcsolatok váltak valóvá, nyíltak meg eddig zárt ajtók intézetünk előtt. Azokat a kultúrát kedvelő és kultúrát művelő személyeket szólítottuk meg, akik fogadóképesek voltak az ötleteinkre. Szerencsére, itt, Szlovákiában mindig ráakadtam a megfelelő partnerre, kiválóan együttműködtem a felvidéki magyar szervezetekkel, a szlovák kulturális intézményekkel és a kulturális minisztériummal is. A kedvezőbb kulturális környezet éreztette hatását, kialakított intézményes kapcsolatainkat élénkíteni tudtuk. A szlovák–magyar intézetek közötti közvetítő szerepünk kiemelkedő, az általunk szervezett kiállítások, szimpóziumok, színházi előadások jól működő, tartós partneri kapcsolatok létrejöttét segítik elő.
Ez a nyitottság mennyire jellemző a szlovák és a magyar kultúra képviselőire, ami az ő egymáshoz való közeledésüket illeti?
– A képzőművészet, a zene és a tánc az a terület, ahol a szlovák–magyar kulturális kapcsolatok kimagaslóan jól működnek. Ez természetes, hiszen itt nem szükséges a másik nyelv ismerete, a formanyelv nemzetközi. Szlovákia kulturális életében nagy szerepet játszanak a nemzetközi zenei fesztiválok, melyek a zene egyetemes nyelvének köszönhetően közkedveltek. Sok esetben a rendezvényeinket követően barátságok is kialakulnak szlovák és magyar művészek között. Az irodalom képviselőire ez a nyitottság már kevésbé jellemző, hiszen irodalmi rendezvényeinkre, vagy az évente megrendezésre kerülő tokaji írótáborba – annak ellenére, hogy mindig számos szlovák irodalmárt hívunk meg – csak elenyésző számban vesznek részt.
Úgy tudom, itt magyar nyelvoktatás is folyik…
– Igen, de ez nem újdonság, hanem mindig is a részét képezte intézetünk tevékenységének. Hiszen a nyelv ismerete is bővíti nemzeti kultúránk megismerésének a lehetőségét. Az érdeklődés folyamatos, egyre nagyobb, már a külföldi nyelvoktató iskolák között is számon tartanak bennünket. Ma már erre a célra két modern felszerelésű tantermünk van. Persze a lehetőségeink azért nem olyanok, mint például a német oktatásra szakosodott Goethe Intézetnek, vagy az angolt tanító British Councilnak, ám a küldetésünk is különböző. Ennek ellenére már rendszeresen meghívást kapunk arra az éves rendezvényre is, amelyen a külföldi nyelveket oktató intézmények találkoznak.
Hol folytatja majd Budapesten a pályafutását? Született már döntés az itteni utódjáról?
– Munkámat a Határon Túli Magyarok Hivatalában kívánom folytatni, utódom pedig szeptembertől Krasztev Péter irodalomtörténész lesz.
Milyen emlékekkel megy vissza Magyarországra?
– Szerencsésnek tartom magamat, hiszen itt öt évig azt végezhettem, amit igazán szeretek. Ez keveseknek adatik meg. Feltöltődve térek vissza Budapestre, ez remélem erőt ad ahhoz is, hogy az otthoni leendő munkakörömben helytálljak. Bízom benne, hogy ott is segíthetek majd abban, hogy a szerencsétlen december ötödikei népszavazás után kialakult bizonyos fokú egymástól való eltávolodáson enyhíteni tudjunk. Tartós búcsú természetesen szóba sem jöhet, hiszen annyi szál köt Szlovákiához.
Oriskó Norbert
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag