Véleménye szerint az uniós alkotmányra kimondott francia nem válságot,
katasztrófát vagy megoldhatatlan helyzetet teremtett az Európai Unióban?
– Talán egyiket sem. Igaz , a válságtól nincs messze az a helyzet, amely
kialakult... Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy a holland népszavazás
is egy határozott nemmel végződött...
Ha igaz lenne az állítás, amely szerint a franciák inkább kormányuk
politikájára mondtak nemet s nem az unió alkotmányára, amelyet állítólag nem is
ismernek, nem kellett volna az uniónak hatékonyabb népszerűsítő kampányt
folytatnia a tagországokban?
– Vesztett csata után mindenki generális... Itt az Európai Parlamentben is
sokat beszélnek a kiváltó okokról. Sok kolléga részt vállalt a franciaországi
kampányban, ahol a fő probléma a szociális rendszer fenntarthatósága volt, ami a
tagországok belső kompetenciája. Tehát gyakorlatilag a népszavazás valóban a
belpolitikáról szólt. A kampány kultikus figurája az a lengyel vízvezetékszerelő
lett, aki azzal, hogy alacsonyabb díjazással is megelégszik, elveszi a munkát
francia kollégája elől. Amikor pedig a félelem jut szóhoz, az észérvek kevéssé
hatnak. Mellesleg érdekes, hogy 2004 áprilisához viszonyítva Franciaországban
nem emelkedett a munkanélküliség aránya. Hollandiában valószínűleg más okok
domináltak. Főként a holland eredmények nyomán fogalmazódik meg az a kérdés,
hogy a bővítést nem kell-e újragondolni. Az első elemzések szerint a holland
elutasítás mögött az euró bevezetése, a befizetések nagysága, legalább ilyen
súllyal Theo van Gogh meggyilkolása s a bevándorlástól, a bevándorlóktól való
félelem húzódik meg.
Hogyan reagáltak az Európai Parlament képviselői a francia nemre? Mivel
magyarázzák, indokolják a kudarcot, és milyen megoldásokat javasolnak, elvégre
kilenc tagország már ratifikálta az alapokmányt?
– Ma már azt mondhatjuk, hogy tíz ország, hiszen időközben a lett parlament
is jóváhagyta az alapokmányt. A néppárti frakcióban az az egyértelmű vélemény,
hogy a ratifikációs folyamatot be kell fejezni, s a végső eredmény tükrében kell
megoldásokat keresni. A többségi vélemény szerint nem a kompromisszumos
alkotmányos szerződésen, hanem a politikákon és a kommunikáción kell javítani.
Mi sem jellemzőbb az adott helyzetre, mint hogy a „francia nem” a szociális
modellt félti a túlzott liberalizmustól, a hagyományos brit szkepticizmus
viszont a szociális modelltől félti a versenyképességet és küldené a történelem
süllyesztőjébe az egész alapokmányt.
José M. Barroso, az Európai Bizottság elnöke azt mondja, az uniónak nincs
B-terve. Rendjén van ez?
– Első látásra ez valóban furcsának tűnhet, de az elutasítás okai annyira
különböznek, hogy nehéz előre megmondani, mi lesz a jó megoldás két év múlva,
amikor az alkotmánynak majd életbe kellene lépnie.
Mi következhet akkor, ha további tagországok sem ratifikálják az
alkotmányt? Az eddigi szerződések alapján hogyan és meddig működhet az unió?
– Érvényben marad a nizzai szerződés, amelyről azt mondják, hogy
eurokratikus és technokratikus. Ehhez képest az alkotmányos szerződés komoly
előrelépés, sokkal több benne a szubszidiaritásra, a demokratikus megoldásokra
való törekvés. Az unió nem válik működésképtelenné, és előbb-utóbb új megoldást
is találhat. Hogy a pszichológiai faktor hogyan és milyen erővel fog hatni, azt
ma még nehéz megjósolni. Mindenesetre a dollár eurós árfolyama érzékenyen
reagált...
Ha az alkotmányt nem ratifikálják, hiányozni fog a kisebbségvédelmi
klauzula. Ezt hogyan lehetne pótolni?
– A parlament a múlt hét szerdáján fogadta el a kisebbségvédelemről szóló
jelentést. A jelentés arra kéri az Európai Bizottságot, hogy készítsen elő egy
olyan irányelvet, amely meghatározná az unió kisebbségvédelmi politikájának
valamilyen közös standardját. Paradox ugyanis a mostani helyzet, amikor a belépő
országoknak teljesíteniük kell a kisebbségpolitikára vonatkozó koppenhágai
kritériumot, a tagországokra pedig semmilyen hasonló követelmény nem vonatkozik.
Ez a kettős mérce a kisebbségek számára nem teremt kedvező helyzetet. A
politikai standard alakítására vonatkozóan pedig a jelentés a szubszidiaritás és
az önkormányzatiság elvét tartja megfelelőnek. Mivel a jelentés fogalmazója,
Moaraes képviselő nyitott volt az együttműködésre, a nemzeti, illetve
hagyományos kisebbségre vonatkozó részeket nagyrészt Gál Kinga és én mint az
Európai Néppárt jelentéstevője szövegeztük meg. Erről bővebben talán egy másik
alkalommal.
Ön szerint akkor, amikor tudjuk, hogy az alkotmány csak úgy léphet életbe,
ha mind a 25 tagország jóváhagyja, van még értelme a további ratifikációs
folyamatnak?
– Az unió életében már voltak nehéz periódusok. Új megoldást akkor lehet és
kell keresni, ha tudjuk, mi a konkrét helyzet. Június 16-17-én az Európai Tanács
bizonyosan napirendre tűzi a kialakult helyzetet. A megoldás nem lesz egyszerű –
az alkotmányos szerződés csak az összes tagország ratifikációjával léphet
életbe, viszont ez a feltétel már nehezen teljesíthető. Nem zárható ki az a
döntést sem, hogy a további ratifikáció csak egy szűkebb szövegről fog szólni.
Másfelől elvetni az alkotmányt nyilván sértés lenne azokra az államokra
nézve, amelyek már elfogadták vagy még elfogadják...
– Gyakorlatilag az unió lakosságának csaknem fele ratifikálta az
alkotmányt...
Az orosz sajtó már arról ír, hogy az EU elvesztette jelentőségét.
Elképzelhető olyan gazdasági modell, amely az alkotmány nélkül is sikeresen
megvalósítható az unióban?
– Az uniónak eddig sem volt alkotmánya, mégis meglehetősen jól működött. Ha
nem így lenne, az országok nyilván nem állnának sorban a tagságért. Az orosz
félnek pedig jól jön, hogy Ukrajna csatlakozási szándékát kicsit kikezdheti...
Hogyan lehetne, lesz alkotmánya az Európai Uniónak?
– A Szén- és Acélszövetségtől elég hosszú volt az út mostanáig, amikorra
megfogalmazódott a közös értékeken alapuló, újraegyesített Európa társadalmi
modellje. Én úgy érzem, ez a mostani helyzet megtorpanás ugyan, de nem az út
vége. Ha nem így lenne, Európa jövőjéről nem túl sok jót lehetne elmondani...
Önnek legyen igaza. Köszönöm a válaszait.
SZABÓ GÉZA
Szabad Újság honlapja: www.hhrf.org/szabadujsag