Bizonyára csodálkozva próbálja értelmezni a címet a kedves olvasó, mert eddig a demokrácia szó népnévi jelzőjével nemigen találkozott. Hallott már a demokrácia különböző válfajairól: polgári demokrácia, népi demokrácia, szocialista demokrácia stb. – ezeknek a nevében a jelző ma már inkább a hatalomgyakorlás módjára utal (milyen szabadságjogok, illetve korlátok mellett történik az ország irányítása), mintsem arra, valójában kiknek a kezében van a hatalom –, de olyan demokráciáról még nem hallott, amelyben a hatalomgyakorlás joga nemzeti alapon illetett volna meg valamely közösséget. (Ez elvben nem zárható ugyan ki, ha az ország népét egyetlen nemzet alkotja; de valószínű, hogy a gyakorlatban még az ilyen államban is másféle szempontok döntenék el, hogy a hatalom kinek a kezébe kerül.)
Az 1989-es rendszerváltozás után Szlovákia polgári demokratikus államnak nyilvánította magát. Ez azt jelenti, hogy a hatalmat a politikai alapon kialakított többség – az állampolgárok szavazatai alapján győzelmet aratott párt, esetleg pártkoalíció – gyakorolja. Szlovákia – mint tudjuk – többnemzetiségű állam. A szlovák nemzet mellett több mint félmillió magyar él itt; több százezer roma; jelentős számú rutén és ukrán; számottevő német, sőt lengyel is akad; s természetesen csehek is telepedtek le itt szép számmal. Mind a szlovákok, mind pedig a kisebbségekhez tartozók számos párt közül választhattak az országos és regionális választások idején, így juttathattak be képviselőket a parlamentbe és a különböző szintű képviselő-testületekbe. Ezeknek az alapvető jogoknak a gyakorlásában nincs probléma a szlovák nemzet és a szlovákiai kisebbségek között. Esetleg a választási kampányok idején elszabadult indulatok kapnak némi nemzetiségi színezetet. A gondok akkor kezdődnek, amikor az ország, megye, járás, helység olyan problémáját kell megoldani, amelyhez nemzetiségi érdekek is fűződnek. Mint pl. az országnak közigazgatási területekre való felosztása volt a közelmúltban. Itt bizony a szlovák és a magyar érdekek kerültek szembe egymással. Szlovák részről igyekeztek ugyan hangsúlyozni, hogy elsősorban gazdasági szempontok szolgálnak a felosztás alapjául, de ez bizonyos konkrét esetekben porhintésnek bizonyult, s a magyarokat máig nem tudják meggyőzni arról, hogy nem a nemzetiségi szempont volt a döntő e tekintetben. Mert miről is volt tulajdonképpen szó? Egy-egy vegyes lakosságú megye, járás vagy helység magyarjai csak akkor használhatják anyanyelvüket a hivatalos ügyek intézésében, ha létszámuk meghaladja az adott területi egységen a 20%-ot. Csakhogy van e törvénynek egy cseles megszorítása: járási és megyei viszonylatban ez az elv csak akkor érvényesíthető, ha az adott járás vagy megye székhelyén is legalább 20% magyar van. A ravasz felosztás következtében egyébként is mindöszsze két megyében (Nyitra és Nagyszombat) éri el a magyar lakosság aránya a 20%-ot, de itt sem érvényesíthető az anyanyelv-használati jog, mert Nyitrán és Nagyszombatban nincs 20%-nyi magyar. Hiába intézheti hát pl. a komáromi magyar nemzetiségű lakos saját városában, sőt járásában is anyanyelvén a hivatalos ügyeit, Nyitrán a megyei hivatalokban már csak szlovák nyelven teheti ezt. A nagyvonalúságot egyébként sem tükröző törvényhez a megszorítást tehát aligha a törvényalkotók demokratizmusa sugallta.
A magyaroknak az lett volna az érdekük, hogy minél inkább egy tömbben
tartozzanak egy olyan közigazgatási egységhez, amelynek székhelyén legalább 20 %
magyar él. De a déli magyar lakosságú területnek a felaprózása és az egyes
részeknek a szlovák székhelyű szlovák területekhez csatolása több helyen még
járási méretben sem hozta meg a kívánt eredményt.
Egy régebbi területi „rendezéskor” a gazdasági érdekek érvényesítésének
ürügyével hozták létre pl. a Tőketerebesi járást; egyetlen érvként azonban csak
azt tudták felhozni mellette, hogy a leendő járási székhelyen cukorgyár van. Az
valóban volt ugyan, de semmi más nem. Még olyan épületek sem, amelyekbe a járási
hivatalokat tisztességesen elhelyezhették volna. A fontosabb szempont itt
valójában az volt – s nehéz lenne ennek az ellenkezőjét bizonyítani –, hogy a
bodrogközi és az Ung-vidéki magyarok ne egy, hanem megosztva két járáshoz
tartozzanak: a terebesihez és a nagymihályihoz, amelyek szlovák többségűek.
Pedig a Nagymihályhoz és a Terebeshez csatolt magyar községek akár egy önálló
járást is alkothattak volna Királyhelmec székhellyel; ha nem, ki lehetett volna
ezeket Újhely közelében egészíteni néhány magyar és szlovák faluval, s a járási
székhely megközelítése is könynyebb lett volna a községek nagyobb részének.
De nemcsak a jövőt meghatározó intézkedések tervezésekor és szervezésekor érvényesültek és érvényesülnek az efféle soviniszta célokkal kiagyalt szempontok, hanem a múlt terhes gondjainak rendezésében is. A hírhedt és rossz emlékű, a szlovákiai magyarokat háborús bűnösöknek nyilvánító Beneš-dekrétumok semmissé nyilvánításáról, illetve az ezek hatása következtében elszenvedett megpróbáltatások jóvátételéről hallani sem akarnak még az ország legilletékesebb politikusai sem. Mintha a Beneš-dekrétumok alapján minden esetben ártatlan, sőt háborús áldozatoknak tekinthető szlovákok büntettek volna annak idején valóban háborús bűnös magyarokat, akik – mint azt oly gyakran hallottuk – szétverték az első Csehszlovák Köztársaságot. De amíg a felvidéki magyarok segítettek Hitlernek felszámolni a köztársaságot, vajon mit csináltak a szlovákok? A történelmi valóság nem azt bizonyítja, hogy ők megpróbálták azt védeni, vagy legalább keseregtek volna miatta. A magyar lakosságú déli részt csak 1938 novemberében csatolták (vissza) Magyarországhoz, de a szlovákok Tiso vezetésével már 1938. október 6-án kikiáltották Zsolnán Szlovákia autonómiáját. 1939. március 9-én Szlovákiában zavargások törtek ki a csehekkel való közösködés ellen, amelynek elfojtására a prágai központi kormány csendőröket és katonákat vezényelt ki. Később Hitler nyomására a központi kormány beszüntette a rendcsinálást, majd Tiso – Szlovákiával együtt – Hitler „védő karjaiba” omlott. Látszólag e terület persze önálló állam lett Szlovák Állam néven. De arról is a történelem szól, nem a fáma, hogy Szlovákia is részt vett Hitler oldalán a Szovjetunió elleni háborúban. S a zsidókat Szlovákiából nemcsak deportálták, hanem a Szlovák Állam fejpénzt is fizetett Hitlernek az elhurcolásukért. Joggal tehető fel tehát a kérdés: miért voltak bűnösebbek a felvidéki magyarok, mint a szlovákok? Nem titok az sem, miért lett Szlovákia győztes, Magyarország pedig vesztes állam a háborúban. Azért, mert a jaltai egyezmény alapján a békét diktáló nagyhatalmak vissza akarták állítani a háború előtti országhatárokat. Csehszlovákiát is újra kellett alakítani. Hogy festett volna a második Csehszlovák Köztársaság a háborús áldozatnak tekinthető Csehországgal és a háborús bűnös, tehát „szalonképtelen” Szlovákiával? Inkább szemet hunyt minden illetékes az ügy érdekében. (Még a csehek is hajlandók voltak feledni a múltat a sokat ígérő jövő érdekében.) Szlovák részről persze – hogy önérzetük egyensúlya némileg helyrebillenjen – sokszor hallhattuk: Szlovákia a szlovák nemzeti felkeléssel vezekelte le háborús bűnét. Később – a „konszolidáció” éveiben – módosult ugyan egy kissé ez az állítás: éppen a felkelés egykori túlértékelői jelentették ki bűntudattal, hogy Szlovákiából a szovjet hadsereg űzte ki a fasiszta németeket, nem a felkelők. Arra meg mi, idősebbek is emlékszünk, hogy Tiso elnök többször is kitüntette a német katonákat a partizánok elleni harcban elért eredményeikért. (Dokumentumfilmet is láttunk erről.) Hiszen még a felkelés katonai vezetőjét, Goliant is elfogták. Bizony, bizony, a felvidéki magyarnak egyáltalán nem kell bűnösebbnek éreznie magát a szlovák nemzetiségű lakosságnál.
Ami meg a demokráciának a szlovák válfaját illeti, ennek létezését és
érvényesítését az eddig elmondottak is hitelesen bizonyítják. Szlovákia polgárai
kétségek és remények között érték meg a világháború végét: a józanabbul
gondolkodók nyilván nemcsak az új köztársaság megalakulásában reménykedtek,
hanem tudatában voltak annak is, Szlovákia Hitler oldalán harcolt a háborúban.
De a Beneš-dekrétumok után okkal úgy érezhették, hogy győztesek; amiből azt a
következtetést vonták le: ártatlanok is a háborús bűnöket illetően. A bűnösök a
németek és a magyarok. S mivel betyárból lesz a legjobb pandúr, rendszerint a
bűnösökből kreált ártatlanok is bizonyítani akarnak. Egy kis (vagy nem is kevés)
magyarellenesség eleve volt bennük, ezért dühödten igyekeztek elverni a port a
hozzájuk hasonlókon. Azokon is, akik semmivel sem voltak bűnösebbek, mint ők.
Hiszen minél nagyobb a csihi-puhi, annál feltűnőbb és meggyőzőbb a vélt
ártatlanság. S a háború utáni évek „diktatórikus demokráciája” (mi másnak
nevezhetnénk az 1945–48-as éveket: a komisszárrendszert, kitelepítéseket és
deportálásokat?) nagyon megfelelt nekik. S ez a kommunista uralom évtizedeiben –
bár némileg módosítottak a módszereken, persze inkább csak az ellenségkeresés
irányát tekintve – valójában tovább folyt a diktatórikus módszerek alkalmazása.
S most, a demokratikus fejlődés éveiben is ezt a módszert szeretnék némelyek
alkalmazni, a „régi jó nemzeti diktatúrát” szeretnék visszaállítani. Mert
demokrácia ide, demokrácia oda: Szlovákiában élünk, s itt a szlovák az
országszervező nemzet, tehát a szlovákoknak kell az országot, a megyét, járást,
községet vezetniük. Miért a városi képviselő-testület határozza meg pl.
Komáromban, hogy hová lehet, illetve hová nem lehet a Cirillt és Metódot
ábrázoló szoborcsoportot elhelyezni, hiszen ez a testület magyar többségű? Miért
nem a Matica slovenská szava dönt az ilyen kérdésben? Mit keresnek egyáltalán a
magyar tisztségviselők a szlovák minisztériumokban, még akkor is, ha
történetesen magyar osztályaik vagy főosztályaik vannak ezeknek? Jó, jó,
demokrácia van, de nem lehetne a magyar ügyeket szlovákul intézni? Slotának már
a magyar szó is irritálja a fülét a szlovák minisztériumban. Engem valamikor egy
jogász hölgy arról igyekezett meggyőzni, hogy tulajdonképpen nem magyar, hanem
magyarul beszélő szlovák vagyok, s amikor helyretettem őt, mondván, nekem
nemcsak az anyanyelvem magyar, hanem magyarnak is érzem és vallom magam,
zavartan és értetlenül pislogott. Sajnos, sokan vannak a felelős politikusok
között is, akik nem akarják elismerni a másságot. Márpedig ennek elismerése
nélkül nincs igazi demokrácia. A demokrácia ugyanis nemcsak bizonyos
kivételezett közösségnek biztosít jogokat, hanem az ország minden
állampolgárának; vezető szerepet meg azoknak, akiket a demokratikus
választásokon a többség erre alkalmasnak tart, függetlenül az illetők
nemzetiségétől.
Szlovákia a nyilatkozatok szerint demokratikus politikai rendszerű ország, de a
politikai vezetők rögtön hideglelést kapnak, ha valaki csak említi is a
kisebbségek autonómiájának kérdését. Ok: az autonómia már két ízben vezetett az
ország kettészakadásához. Csak az a baj ezzel az érveléssel, hogy egyik esetben
sem a magyarok autonómiájáról volt szó, hanem a szlovákokéról. Az egyik az
említett zsolnai kikiáltás volt 1938-ban, a másik meg az 1989-es
rendszerváltozás utáni, amikor Szlovákia autonóm vagy inkább szövetségi része
lett Csehszlovákiának, s az országnév írása is kötőjelessé változott. Mindkét
autonómiát valóban az ország kettészakadása követte. Csakhogy ezeket a politikai
lépéseket szlovák részről nemcsak a maguk idejében értékelték pozitívan, hanem
ma is így értékelik. Miért nincs joguk akkor a magyaroknak még csak felvetni sem
ezt a kérdést? Miféle demokrácia az, amelyben a szlovákoknak joguk van az
autonómiához, sőt az elszakadáshoz is – ezt a jogukat egyébként mi, magyarok sem
vontuk és ma sem vonjuk kétségbe –, a magyar kisebbség meg nem vetheti fel még
az autonómia kérdését sem?
Erre a kérdésre csak egyetlen választ adhatunk: ez bizony tipikus „szlovák demokrácia”, amelyet „saját használatra” alakítottak ki. Úgy is mondhatnánk: látszatdemokrácia, érdekdemokrácia. Csak arra való, hogy fékezzék vele a kisebbségek jogköveteléseit, nem pedig arra, hogy lehetőséget adjanak nekik az önmegvalósításra. Persze ez csak ideig-óráig lehetséges. Bízunk abban, hogy végre az EU is napirendre tűzi ezt a kérdést, s akkor – tetszik, nem tetszik – egyenlő mércével fognak mérni minden állampolgárnak, nemzetiségre való tekintet nélkül.
RÁSKI ISTVÁN