Popély Gyula történész az elmúlt évtizedekben számos kiváló kötettel gyarapította a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar szellemi és társadalmi életével foglalkozó munkák számát, egyik-másik ezek közül alapműnek tekinthető. Annak idején, még a múlt század hetvenes éveiben az ún. Masaryk Akadémiáról írt monográfiája nagy feltűnést keltett, de mire a szlovákiai magyar szellemi közeg érdemben foglalkozni tudott volna vele, el is tüntették a könyvesboltokból, sőt, még a könyvtárakból is. Újabb összefoglalásokkal már az 1989-es rendszerváltás után jelentkezett (pl. Népfogyatkozás, 1991; Ellenszélben, 1995), s megszaporodtak a különböző lapokban, folyóiratokban publikált esszéi és tanulmányai is. Legújabb munkája, a Búcsú a főiskoláktól az 1919–1939 közötti időszak csehszlovákiai magyar vonatkozásaiból a felsőoktatással kapcsolatos tényeket gyűjtötte össze, ismertetve a szlovákiai magyarság váltakozó intenzitású erőfeszítéseit a magyar nyelvű felsőoktatás és főiskolák megteremtése érdekében. A kötet második része a különböző értelmiségi és diákszerveződések történetével és tevékenységével foglalkozik.
Popély Gyula a kisebbségi oktatásügyről az elmúlt évtizedben számos dolgozatot tett közzé, s ő írta a Tóth László és Filep Tamás Gusztáv által szerkesztett A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 c. négykötetes mű második kötetében megjelent A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)Szlovákiában 1918–1945 c. fejezetet is, amely egyfajta kvintesszenciája azoknak a tényeknek, amelyeket minden, a kisebbségi oktatásüggyel foglalkozó értelmiséginek és politikusnak illene tudnia. Az idei Ünnepi Könyvhétre – a Madách-Posonium gondozásában – megjelent legújabb munkájában Popély a tőle megszokott alapossággal, a korabeli sajtóból és dokumentumokból bőségesen idézve rajzol plasztikus, lényegében tárgyilagosnak mondható (bár helyenként érzelmileg vibráló) képet a választott témáról. Írása egyértelművé teszi azt a régóta sejtett, de ilyen határozottsággal ki nem mondott tényt, hogy a csehszlovák hatóságok minden lehetséges eszközzel igyekeztek ellehetetleníteni a magyar nyelven folyó felsőoktatást sürgető politikusok, szakemberek törekvéseit, s fittyet hánytak azoknak a kötelezettségeknek is, amelyeket a trianoni szerződésben vállaltak a Csehszlovákiába került kisebbségek jogainak biztosítására. Következetesen elszabotálták egy önálló magyar főiskola létrehozását, sőt a prágai és a pozsonyi tudományegyetem magyar tanszékére sem voltak hajlandók magyar nemzetiségű tanárt kinevezni, ugyanakkor 1928-tól kezdve megakadályozták a Magyarországon szerzett oklevelek honosítását is. A szerző bemutatja a hatóságok packázásának teljes spektrumát. Voltak csehek és szlovákok, akik megértőnek mutatkoztak, de véleményük súlytalan maradt, mások elsősorban azért tartották volna kívánatosnak egy magyar főiskola létrehozását, hogy ellensúlyozzák a magyarországi revizionista politika hatását, de ez a politikai érvelés sem bizonyult elegendőnek. A döntés minden esetben azoknak a kezében volt, akik tudatosan igyekeztek felmorzsolni a szlovákiai magyarság ellenállóképességét. Ma már egyértelműnek látszik, hogy az alaposan átgondolt és következetesen végrehajtott magyarellenes csehszlovák stratégia (a hátrányos földreform, a telepesfalvak kialakítása a színmagyar tömbben, a magyar nyelvű elemi és középiskolai oktatás elsorvasztása stb.) szerves része volt a kisebbségi szellemi elit anyanyelven történő képzésének megakadályozása is. A szlovákiai magyarság politikai pártjai minden fórumon igyekeztek hangot adni a sérelmeknek és a jogos törekvéseknek, de sem a prágai parlamentben, sem külföldön nem jártak sikerrel. A két háború közötti időszakban csupán a Losoncon létrehozott Református Teológián folyt magyar nyelvű oktatás, de ezt az intézményt az állam hivatalosan nem támogatta, s voltaképpen el sem ismerte, csupán megtűrte, sőt fontolgatta a betiltását is. Minderről Popély könyvéből sok mindent megtudunk. (Csupán zárójelben említem, hogy néhány hónappal korábban jelent meg Puntigán József monográfiája erről a losonci intézményről, amit Popély Gyula nyilván már csak a saját kéziratának leadása után regisztrálhatott, s ezért nem is szerepel a felhasznált irodalom jegyzékében.)
A kötet második része legalább olyan izgalmas és érdekes, mint az első, hiszen a húszas-harmincas évek csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmairól eddig még nem készült ilyen részletes összefoglalás. Popély Gyula jól szemlélteti azt az ideológiai sokszínűséget, amely ezeket a szerveződéseket jellemezte, s elemzése nem csak a tényeket teszi a helyükre, hanem helyreállítja az értékrendet és az arányokat is. Még manapság is az az általános felfogás, hogy a szóban forgó korszak legjelentősebb diákmozgalma a Sarló volt, sőt sokan más csoportosulásokról nem is hallottak. A szerző egyértelművé teszi, hogy a Sarló – jóllehet szép célkitűzésekkel indult – fokozatosan a kommunista ideológia uszályába gabalyodott, s ez a szélsőséges balratolódása vezetett a megszűnéséhez. Mellesleg, érdekes véleményeket is idéz a mozgalmat irányító Balogh Edgár akkori eszmei alapállásáról, amelyben egyformán kimutathatók voltak a marxista-leninista és a nemzeti szocialista (értsd: fasiszta) elemek.
Jóllehet Popély Gyula könyve történeti munka, a benne foglaltak sok hasznos és tanulságos üzenetet tartalmaznak számunkra is. Elsősorban azt, hogy a kisebbségi jogokért lankadatlanul kell küzdeni, az önelégültség vagy az éberség lazulása akár helyrehozhatatlan károkat is okozhat. A jövő záloga a magyarságtudatában magabiztos, szakmailag jól felkészült szlovákiai magyar ifjúság, amelynek saját jövőképe és programja van. A múlt század húszas-harmincas éveiben az akkori fiatalok ezt tudták, bízzunk abban, hogy a mai fiatalok is felismerik ezt.
(lamér)