2005. június 4-én Győrött, a trianoni békediktátum aláírásának 85. évfordulóján együttműködési megállapodást kötött 14 kisalföldi és csallóközi szervezet. Megalakult a Kárpát-medencei Magyar Szövetség és annak első működő egysége, a Kisalföldi-Csallóközi Társaság. A szövetkezés célja a december 5-i népszavazás okozta sebek gyógyítása, illetve a nemzetegyesítési törekvések támogatása. Az eseményen jelen volt Pázmány Péter, Dunaszerdahely polgármestere is, aki a Szövetséghez csatlakozó dunaszerdahelyi Kondé Miklós Polgári Társulás tagjaként is „érintett“ az új együttműködésben. (A megállapodást a Felvidékről aláírták még a királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulás, a Felvidéki Rockszínház és a komáromi Szüllő Géza, Széchenyi István és Lélekharang Polgári Társulások vezetői.) Pázmány Péter felszólalásából idézünk.
2004. december ötödike óta valami megszakadt. Talán nincs még egy olyan nemzet, amely azt tette, amit akkor mi: ratifikálta azt az igazságtalanságot, mely velünk nyolcvanöt évvel ezelőtt történt Trianonban. Ennek ellenére úgy hiszem, hogy mi, határon túli magyarok, eddig is szerettük Magyarországot, és ezen érzésünkön most sem változtattunk.
A népszavazás olyan időben történt, amikor a Magyarországgal szomszédos Szerbiában és Vajdaságban napirenden voltak a magyarverések, és további – Magyarországtól leszakított – nemzetrészeknek is gyakran magyarellenes megnyilvánulásokkal kellett szembenézniük. Ha Magyarországon valaki úgy hiszi, hogy az európai uniós tagság automatikusan megoldja majd az elszakított magyar nemzetrészek problémáit, annak azt javaslom, jöjjön át Szlovákiába, és nézzen körül egy európai uniós országban. Pozsonyban, a koronázó városban csak azért bocsátanak el embereket a munkahelyükről, mert azok egymás között anyanyelvükön beszélnek – magyarul. A mai nap pedig a történelmi Rozsnyón magyarellenes tüntetés zajlik, amelynek nem titkolt célja ledönteni azt a Kossuth-szobrot, melyet nemrégen állított fel a felvidéki magyarság.
Rendkívül fontos, hogy ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből keressük és megtaláljuk a kiutat. Úgy gondolom, ehhez az szükséges, hogy a mindenkori anyaországi kormány tudomásul vegye, hogy a magyarság nem csupán a jelenlegi államhatárokon belül, hanem az egész Kárpát-medencében él, és ha tesz is értük, nem pedig csak néma szemlélője lesz az anyaországgal szomszédos országok vezetői magyarellenes kirohanásainak. Hiszem, hogy ez nem csak a határon túli magyarság érdeke, hanem valamennyi magyaré. Ha ugyanis mi eltűnünk a magyarság térképéről – és erre vannak törekvések –, akkor a minket ért nyomás már a Magyarország jelenlegi határain bévül élőket érheti majd. Hogy ezt a veszélyt elhárítsuk, úgy vélem, mindenek- előtt a lelkekben kell rendet teremtenünk, azaz, hogy az összetartozásunk érzése természetessé váljon. (on)