Kövesdi Szabó Máriának, a kassai Thália Színház művésznőjének művészi pályáján kifejtett több évtizedes tevékenysége elismeréséül Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke „A Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztje“ kitüntetést adományozta. A díjat a kitüntetettnek június 4-én Győrffy Csaba pozsonyi nagykövet ünnepélyes keretek között a kassai főkonzulátuson adta át.
Miként érintett a hír, amikor megtudtad, hogy ilyen kitüntetést kapsz?
– Meghatódtam, egészen a könnyekig, hiszen mi mindig csak dolgoztunk,
eszünkbe sem jutott, hogy a figyelem ránk, a felvidéki magyar színészekre is
kiterjedhet. Őszintén mondom: mindenre számítottam, csak erre nem. Jóleső érzés
számomra, hogy ezt a kitüntetést abban a régi kassai épületben vehettem át, ahol
Kazinczy Batsányival és Baróti Szabó Dáviddal 1787-ben megalakították a Kassai
Magyar Társaságot és egy évvel később itt indították el az első magyar nyelvű
irodalmi lapot, a Magyar Múseumot. Ha kinézünk innen az ablakon, a szomszédban
láthatjuk az egykori Kassai Nemzeti Színház épületét, ahol 1833. február 15-én
nemzeti drámánk, a Bánk bán ősbemutatóját tartották, ahol Dérynéék már 1816-ban
lerakták a míves magyar színjátszás alapjait. Örülök, hogy a nyomdokaikban
haladva tovább tudjuk írni ebben a szép városban a magyar irodalom és
színjátszás történetét.
Ha jól számolom, akkor lassan már a 36. színházi évadot tudhatod magad
mögött és te sohasem fordítottál hátat a Tháliának. Milyen előzményei voltak
annak, hogy 1969-ben a Bodrogközben egy kiskövesdi lány a színházról álmodjék?
– Be kell vallanom, a színházról én valójában nem is álmodtam, mégis szinte
sorsszerű, hogy színésznő lettem. Minden azzal kezdődött, hogy Kassai Béla
személyében volt valaki a falunkban, aki értett a kultúrához és egyebek mellett
amatőr színjátszó csoportot is alakított. A magunk örömére játszottunk és
rendeztük a dolgokat. Én viszont pedagógus akartam lenni, eszem ágában sem volt
a színi pálya, de Béla bácsi a Thália Színház első tehetségkutató vizsgájára
beküldte helyettem a jelentkezést. Nagyot is néztem, amikor megkaptam az
értesítést, hogy hova kell menni Kassán, mit kell vinnem magammal. Amikor a
szüleim megtudták, hogy hova akarok indulni, el sem akartak engedni. De ma is
csak azt mondhatom: nem bántam meg, hogy felszálltam akkor a vonatra. A 250
jelentkező közül ahhoz a négy kiválasztott fiatalhoz tartoztam, akik a társulat
idősebb tagjaival felépítették és működtetni tudták az új magyar színházat
Kassán.
Nem érezted úgy, hogy nagyon a mély vízbe dobtak, hiszen – ha kis
szerepben is, de a színház első bemutatott darabjában, Goldoni Két úr
szolgájában már színre léptél, s aztán pedig máris olyan alakításaid
következtek, amiről a kritika is csak az elismerés hangján szólhatott. Itt
mindenekelőtt Madeleinere gondolok Cocteau Rettenetes szülőkjében, Dianádra a
Szerelmem Donna Ritában, ahol a fiatalos, temperamentumos nő minden tüze izzott
a táncodban, majd a falusi lány lelkének tisztasága és vágyódásai Magdó
szerepében Tamási Énekes madarában – és mindezek után még szintén 1970-ben
katartikus erővel döbbentetted meg a közönséget Osztrovszkij drámájában, a
Viharban, ahol Katyerinaként maradandót alkottál...
– Kell az emberben az akarás, a hit ahhoz, hogy sokra vagyunk képesek. Nézd,
Beke Sándor a színházalapításkor tudta, hogy mit akar. Igen jó társulatot hozott
létre. Legalább két évre előre tudta, mit akar, tudta, mit fogunk játszani,
gyanítom, a tehetségkutató vizsgán minket, fiatalokat is már a szerepekben
gondolkozva választott ki. Igen, bedobott a mély vízbe, de arra is megtanított,
hogy tudjunk úszni! Katyerina valóban annyira összetett drámai figura volt, hogy
borzasztó nehéz volt megformálnom. Olyan volt, hogy olykor én bele is ájultam.
Ez Csicserben, Tóth Erzsi kolleganőm falujában a színpadon történt meg... Mi
akkor annyira komolyan vettünk minden előadást, hogy a lelki felkészüléshez
ebben az esetben például zsoltárokat énekeltünk. Beke rendkívül szigorú volt.
Minden vidéki előadásnak olyannak kellett lennie, mint a kassai prömiernek.
Mivel én mindent ösztönösen csinálok, ezért a szerepek megformálásával sokat
őrlődöm, de nem mondhatok mást: érdemes volt minden figurámért megszenvednem!
Tudod, én mindig maximálisan megpróbáltam magam beleélni abba a helyzetbe, amibe
a figurám került. Ha sírni kellett, én el tudtam érni, hogy valóban bentről, a
lelkem mélyéből bugyogjanak elő a könnyek, nem úgy, mint dörzsöltebb kollegáim,
akik ilyen esetekben valamit a szemük alá kentek, hogy a könnyezés előjöjjön.
Feltétlenül ki kell emelnem, hogy igen jó kollegáim is voltak, akik segítettek,
akiktől sokat tanultam. Gombos Ilukában például olyan erő feszült, hogy
Kabanovaként ha ránk nézett, vagy ütött egyet a botjával, a frász fogott ki. Hát
ezek kellettek a jó színházhoz!
Az életed lett a színház, de gondolom, hogy a magánélet, a környezeted
drámái is formáltak, hogy érzed, mennyire?
– Azzal kezdeném, hogy a szüleim a kezdeti sikerek után megbékéltek a
pályaválasztásommal. Apám a Rettenetes szülők ősbemutatóján Rozsnyón már ott
volt és örült a sikerünknek – és én akkor voltam igazán boldog, amikor a
Bodrogközben járva a beteg édesanyám is láthatott a színpadon. Számomra is
maradandó élmény, ahogy megvendégelték akkor az egész társulatunkat. A Kakuk
Marci főpróbahete volt, amikor anyám meghalt. Neki és nekem is jó volt, hogy az
utolsó pillanataiban mellette voltam. Apám is így ment el. Akkor a Mikó István
által rendezett Csúnya lány bemutatójára készültünk, amiben egy titkárnőt
játszottam. Nem tagadom, mélyen megérintett az is, hogy a kezdeti évek igazi
alkotó légköre után a művészetre – és így a mi színházunkra is rátelepedett a
politika, a szocialista ideológia. Borzasztó dolog volt, amikor a bemutató előtt
jött az ideológiai zsűri eldönteni, hogy a kész darabot közönség elé
vihetjük-e?! Ilyenkor Beke szólt is, hogy ezt meg azt előttük ne úgy mondjuk,
majd csak a bemutatón. Volt ebben az értelemben egy összekacsintás közöttünk és
a közönség között is, mert várták a „beköpéseket“, szerettek a sorok között
olvasni. Persze a rendező is tudta, meddig mehet el.
De ez nem volt elegendő, hiszen végül is a színházalapító Bekének mennie
kellett...
– Igen, elment, de abban nem vagyok teljesen biztos, hogy tényleg ez volt az
egyedüli kiút számára, jóllehet erről nem szeretnék beszélni. Tudod, aki
1976-ban Szakonyi Adáshibáját megrendezhette itt, az lehet, hogy másként is
dönthetett volna. Az viszont igaz, hogy nálunk igyekeztek megkötni a kezét.
Neked soha nem fordult meg a fejedben, hogy itthagyod a Tháliát?
– A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején éreztem úgy, hogy
kiüresedett körülöttem minden. Mellőzöttnek éreztem magam, ezért felhívtam
Takáts Emődöt, az akkori igazgatónkat és egyenesen megmondtam neki, ha nem visz
fel Komáromba, itthagyom a színházat. Hallgatott rám. Egy Goldoni darabban
kaptam ott szerepet, de csak egy fél évig voltam ott, mert közben kiderült,
mégis csak szükség van rám Kassán.
Férjeddel, Pólos Árpáddal a Thália Színház meghatározó művészei vagytok,
mindketten jobbnál jobb szerepekben mutathatjátok fel tehetségeteket. Te most a
Hamletben Gertrúdot formálod meg, de feleséget játszol Dobos László
Földönfutókjában, Bergné vagy a Heltai-darabban, a Tündérlaki lányokban, mondd,
van-e még szerepálmod?
– Rendületlenül hiszek a színházban. Tényleg sok szép szerep megtalált és
hiszek benne, hogy a továbbiakban is így lesz.
Szaszák György