Vége a feketemunkának, az április 1-én életbe lépett törvény értelmében a hatóságok szigorúbban járnak el az illegálisan dolgoztató munkaadó és az így munkát vállaló dolgozóval szemben. A szigorított törvénynek lett is hatása: röpke másfél hónap alatt több mint 50 ezer vállalat, kisüzem és vállalkozó jelentett be dolgozót. A központi szociális hivatal mégsem örül felhőtlenül az elért eredménynek, mondván, a munkavállalók többsége „csupán“ ideiglenes munkavégzésre kötött szerződést, ami azt jelenti, hogy nem gyarapodik a beteg- és a nyugdíjbiztosítási kassza. A hivatal ezért azt fontolgatja, hogyan lehetne az ideiglenes munkavégzésre lehetőséget adó törvényt kiiktatni, vagy úgy módosítani, hogy az nekik is megfeleljen. Magyarán: nemcsak erkölcsi sikert szeretnének, hanem nagyobb bevételt is. Az ideiglenes munkavállalásra lehetőséget adó törvényt
(§ 226 ZP) kiskapunak nevezik, amellyel a munkaadók állítólag visszaélnek.
Nyilván az, akinek huzamosabb ideje a tisztességesnél valamicskével nagyobb a havi keresete nehezen tudja elképzelni, hogy sokan dolgoznak még kishazánkban minimálbérért. Dolgoznak? Inkább robotolnak, és sajnos ők a szociális törvények legnagyobb vesztesei Szlovákiában. Egyben ez ma a legszegényebb rétege az országnak.
Egy apuka panaszolta az iskolában. Este, amikor munkától fáradtan asztalhoz ült, eléje állt az alsótagozatos fia és megkérdezte. „Apa, te miért dolgozol ? Ha nem dolgoznál, én is kaptam volna új tolltartót meg számológépet, mint a padtársam. Nekem mikor veszel számológépet?“ Kiderült, az iskolában tanszertámogatás, útiköltség-megtérítés, stippendium csak a szociálisan rászorult családok gyermekeinek jár. Ha azonban akárcsak egy szülő is dolgozik, a család már nem minősül szociális esetnek és a gyerek nem lehet kedvezményezett. A szociális támogatás, a gyerekekre járó kedvezmény, a közmunka után járó bér és a szociális satöbbi egy négytagú családnál akár havi 9-10 ezer korona bevételt is eredményezhet. Tehát, ha a családfő munkát találna és havonta ennél kevesebbet keresne, az a családnak kész ráfizetés lenne. Bérforrás esetén ugyanis a család kikerülne a szociális hálóból és kevesebb pénzből kellene fenntartania magát, mint a szociális csomag volt. Mivel a jól fizető munkahelyek mára jórészt elfogytak, minimálbérért pedig kész „ráfizetés“ dolgozni, marad két lehetőség: megkockáztatni a feketemunkát vagy otthon naphosszat tévézni. Illetve a harmadik: élni a már említett
226-os paragrafus adta lehetőséggel. A törvényeket nem a munkáltatók és a munkavállalók hozták, és az úgymond kiskapu lehetőségén most mégis azok csodálkoznak leginkább, akik a törvényeket alkották. A Munkatörvénykönyv említett 226-os paragrafusa ugyanis olyan lehetőséget teremt a munkavállalók részére, amelynél a család szociális háttere nem sérül. Tehát a szülő dolgozik, de közben a gyerek kapja az ösztöndíjat, tanszertámogatást, a családtagoknak folyósítják a szociális segélyt, bekapcsolódhatnak az aktivációs munkába stb. Mielőtt azonban még agyonra dicsérném a paragrafus minden sorát, el kell róla mondani, hogy ez sem igazán munkára ösztönző törvény. A bért ugyanis, amit a munkavállaló a munkájával keres, az utolsó koronáig levonják a neki járó szociális juttatásokból.
Farkas Ottó