Gyakran emlegetik manapság a beneši dekrétumokat. Politikusok, akik beszélni szeretnének róluk és politikusok, akik örök időkre elhallgatnák a történelemnek eme sötét foltjait. S mit tehet az egyszerű polgár, aki vagy akinek szülei, nagyszülei átélték azt a korszakot, meghurcoltatásuk máig élő sebként nem gyógyul, nem gyógyulhat. Vagy mélyen hallgatnak, mondván, nem tudunk semmit tenni, vagy minden lehetséges fórumon felemlegetik az őket ért sérelmeket, hogy az utókor ne feledkezhessen meg róluk. Ez utóbbi csoportba tartozik a lévai 78 éves Agg Zoltán is, akinek története álljon itt tanulságul.
„Hatéves koromban kerültünk Hontvarsányba, egy Léva melletti kis faluba, az édesanyám szüleihez. Édesapám súlyos szívbeteg volt, jóformán magatehetetlen. Gyerekkoromban Varsány magyar község volt. Volt a faluban egy uradalom, Nyári báróné birtoka, ezt bérelte egy bérlő, aki cselédekkel dolgoztatott. A „Slovenská liga” által 1922-ben kezdődött a betelepítés, kb. tíz szlovák család telket, földet kapott meg kölcsönöket. Kezdetben gyerekeik még a magyar református elemi iskolába jártak. A szlovák iskolát 1924-ben építették fel, s rögtön tele lett gyerekkel, mert hisz akié a birtok, az mondja meg, mit kell tenni. S a bérlő azt mondta a cselédeknek, hogy a gyerekeik márpedig szeptembertől szlovák iskolába járnak. Ennek ellenére nem volt gyűlölködés, együtt élt a szlovák gazda a magyar gazdával, normális élet folyt.
A bonyodalmak 1944. december 20-án kezdődtek. Azon a napon jöttek be az oroszok. Életünk legfájdalmasabb karácsonya és újéve után kezdődött magyarságunk kálváriája. 1945. március 5-6-án kitelepítették Lévát. Hivatkozással arra, hogy közel van a front. A mi kis családi házunkban és tartozékaiban 66 embert szállásoltak el: Koncz Károly, Tóth Győző, Tóth Károly, Szabóék, a Fornay családok, s ki tudja ma már, még kicsodák. Március 8-án kitelepítették Varsányt is. Aki nem élte át, nem tudja elképzelni, mit jelentett ez a kitelepítés. Hátrahagyva egy élet munkájának gyümölcsét, eredményét, házat, földet, berendezést, állatokat stb. Így indult ki káréval, ki kocsin, ki gyalogosan cipelve gyereket, göncöket s a vég nélküli bizonytalanság tudatát. Nem látva a jövőt, a holnapot. Minden segítség nélkül, volt, aki 8- 15 vagy 30 km-re kapott szállást, tetőt maga és gyermekei feje fölé.
A front átvonulását követően áprilisban kezdtünk visszatérni elhagyott, kifosztott otthonainkba. Bútor, gazdasági felszerelés, állatok és vetőmag nélkül kezdtük az új honfoglalást, hazatérést. Pár héten belül azonban jött az újabb csapás.
Fürödtem a patakban, amikor jött a kisbíró, hogy – lovas fogattal – kötelező
szolgálatot kell teljesítenem. Tizennyolc éves voltam akkor, apám helyett a
család gazdája. Három napra kellett élelmet vinnem magamnak és abrakot a
lovaknak. A faluban élő mai Malíkovák, Sloták (nem írom ki a nevüket, mert
utódaik ma is élnek) a katonasággal együtt összeterelték a falu elitjét, és mint
a barmot a vásárra, úgy hajtották Lévára, ahol a Rajtman magtár (a mai főposta
helyén) és a lévai vár megtelt Léva és a környék magyarjaival.
Kocsimra három családot pakoltak fel, s az egész kocsisor Ipolyság, a határ felé
vette az irányt. A fiatalok a kocsi mellett mentek. Este hat óra tájban
érkeztünk az ipolysági vásártérre. Letáboroztunk és vártuk, hogy mi történik. A
harmadik nap után, mivel a magyarok a törvénytelenségre, egyoldalú intézkedésre
hivatkozva nem engedték át az embereket a határon, a szervezők azt mondták,
menjen, ki merre lát. Voltak, akik addigra már elszöktek. Hazamentünk, de már
nem mindenki lakása volt üres, folyt a rablás.
A mindenéből kifosztott, meggyötört magyarságra, amelynek sem temploma, sem iskolája nem volt már akkor, jött az újabb csapás: a munkaerő tartalékainak átszervezése. A mi falunkban 55 személyt tervezett összeszedni 4-5 varsányi lakos és a katonák. Engem és tudtomon kívül egy másik fiatalembert figyelmeztetett egyik szlovák barátunk, hogy hajnali 3 óráig tűnjünk el, ne kérdezzünk semmit, csak menjünk. Összepakoltam és a szérűn keresztül az Őrhegyi szőlőkbe, onnan le a Kákákhoz igyekeztem. Léván a Béka utcában laktak a nővéremék, hozzájuk mentem, ott voltam három napig, majd a másik nővéremhez mentem Dunaszerdahelyre. Csak később tudtam meg, hogy hajnali fél négykor elzártak minden kivezető utat Svoboda tábornok katonái. 53 embert sikerült összeszedniük, behajtották őket a lévai állomásra, ahol már máshonnan érkezők is voltak, és elszállították őket Csehországba. Családokat is kitelepítettek ily módon, egy jól szervezett, irányított akció részeként. Vásártereken a csehországi gazdák válogattak közülük, egészen úgy, mint hajdanán a rabszolga-kereskedők, a különbség csak annyi, hogy pénzt nem kapott értük senki. Embertelen cselekedet volt. Nagyon sokan ottmaradtak, voltak, akik gyárakban vállaltak munkát. Később többen hazaszöktek, de ezt családostul nehéz volt megtenni. Akadtak, akik itthon saját házukat voltak kénytelenek visszavásárolni.
Mivel a külföld nyomást gyakorolt Csehszlovákiára, hát a Beneš-dekrétumokkal legalizálták az embertelenségeket. Az ártatlanul elhurcolt, kiűzött magyarokra rásütötték, hogy valójában háborús bűnösök, ezért kell őket megfosztani vagyonuktól, mindenüktől. Több kategória, paragrafus volt, de én csak a mi esetünket említeném. Édesapám már nem bírta az embertelen eljárást és 1946. június 8-án eltemettük. 1946. július 16-i keltezéssel, azon év október 14-én megkaptuk az említett dekrétumok egyikét, melyet apám nevére állítottak ki (lásd az eredeti fotokópiáját), mely szerint Agg Bálint ilyen és ilyen paragrafusok alapján hazaáruló és a szlovák nemzet és Csehszlovákia ellensége. Ez a dekrétum jelentette családunk számára a teljes vagyonelkobzást. Természetesen ennek velejárója volt a fehér cédula a kitelepítésről, amit ők finomítva lakosságcserének neveztek. Nagyapám vagyonelkobzásához elég volt, hogy magyar nemzetiségű és 1946. február 5-i keltezéssel szeptemberben kézhez kapta a dekrétumot.
1947-ben jött a törvényekkel alátámasztott kitelepítés. A csehszlovák hadsereg katonái és teherautói egyszerűen beállítottak az udvarokba és nem tárgyalva senkivel, rakták fel a lakás berendezését. Nővéreméknél csak a nagymama volt odahaza, négy kiskorú unokájával, mert ők éppen Pozsonyba mentek elintézni, hogy ne telepítsék ki őket. El is intézték, de akkorra már fél vagon berendezésük az állomáson volt. Nővérem 15 éves fia és én, 19 évesen őriztük a nyitott vagont egy hétig, mert nemzetközi nyomásra leállították az akciót. Egy hét szünet után folytatódott, de már a magyar Mateosz teherautókkal és magyar személyzettel, emberséges hozzáállással, a családtagokkal karöltve folytatták a pakolást és rakodást. Nővéremék 10 és fél vagonnal távoztak a szülőföldről, ebben voltak lovak, tehenek, traktor, teherautó, lakásberendezés, s a kertészetből is sok mindent vittek. Hajóson telepedtek meg. Két év alatt úgy tönkrementek, hogy két vagonnal költöztek Soroksárra, s ott kezdtek újból kertészkedni, ezúttal sikeresen. Ötödik gyermekük már ott született. Nővérem családja és még további 90-100 ezren a beneši dekrétumok alapján így lettek a lakosságcsere áldozatai, így lettek szülőföldjükről kiűzve, lettek hontalanok. Családokat téptek szét, a gyerek ment, a szülő maradt, vagy az öregek mentek, mert a vagyon az övék volt. Fájt itthagyni az iskolát, a templomot, de a legjobban fájt itthagyni a temetőkben nyugvó szeretteiket.
Sokan elhelyezkedni sem tudtak, nem ment a gazdálkodás, voltak, akik öngyilkosságot követtek el, belebetegedtek, próbáltak visszajönni. A sógorom szívesen jött látogatóba Lévára, de soha nem gondolt arra, hogy visszatelepüljenek. Amikor a 80. születésnapját ünnepelte, azt mondta: ha meghalok, Léván temessetek el. 1947-től negyvenegy éven át magyarországi lakos volt, de a szülőföldben akart nyugodni.
Befejezésül még szeretném megemlíteni, hogy minden cseh és szlovák politikus azt hangsúlyozza, hogy a dekrétumok kérdését nem lehet megnyitni, mert a második világháború eredményeképpen jöttek létre. Bizonyára tudják, hogy ez hazugság, mert a kommunista vezetés 1949-ben már megnyitotta ezeket, korrigálta és sok ezer esetben törölte a vagyonelkobzást. De sajnos a hazaárulás vádját meghagyta. Ennek eltörlése a mostani politikusokra vár, és én a 80 felé közeledve reménykedem abban, megérem.”
Lejegyezte: VALKÓ ILDIKÓ