RNDr.
Horváth Géza zselízi matematika–földrajz szakos tanár egyike azoknak, akik
2005-ben a pedagógusoknak adható legmagasabb állami kitüntetést, a Nagy Szent
Gorazd-emlékérmet kapták. Ebből az alaklomból kérdeztük őt életéről, pályájáról,
s egy kicsit arról is, mit gondol mai világunkról.
Nyelvhasználati cikkek alatt találkoztam először a neveddel. Írásaidban
szenvedélyesen védelmezted a magyar nyelv pontos használatát a tanítás során.
Konok következetességgel raktad helyre a szlovák vagy cseh nyelvből fordított
tankönyvekben előforduló helytelen szakkifejezéseket. Milyen gyökerekből szívtad
magadba ezt a ragaszkodást a nyelvhez?
– Szudétanémet édesanyám úgy úszta meg a kitelepítést, hogy éppen nővérénél
volt látogatóban, aki ekkor már Zselízen volt férjnél. Magyarul egy szót sem
tudott, valószínűleg így ismerkedett össze édesapámmal, aki viszont – pesti
diákként – kitűnően beszélt németül. Édesanyánk velünk, környezetünkkel tanult
meg tűrhetően magyarul, de otthon nem volt ritka a német szó: keresztmamám,
Zsámbékról idetelepült sváb szomszédasszonyunk, Morvaországból Zselízre
származott ismerősünk csak németül beszélt édesanyánkkal, olykor velünk is, de
esperesünk és a régi vágású fűszeresek is szívesen fitogtatták némettudásukat.
Máig sem tudom az okát, hogy mi, gyerekek (húgom, nővérem és én) miért kerültük
a német megszólalást. Amikor németül kérdeztek, mi akkor is magyarul
válaszoltunk. Még Németországban is – regénybe illő igaz történeteket
mesélhetnék arról, hogyan kutattuk fel, majd látogattuk meg Németországban
rokonainkat –, holott jól tudtuk, ezt ott legfeljebb unokatestvérünk érti, aki
még a kitelepítés előtt néhány hónapot Zselízen töltött. Ezt azért tartom
fontosnak elmondani, mert saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem létezik abszolút
kétnyelvűség. Ennyire erősen kétnyelvű közegben is győzött a magyar nyelv a
német fölött, a magyar identitástudat a német fölött; miközben – természetesen –
egy pillanatra sem tagadtam meg német származásomat. (Kevés nyelven lehetne
ilyen kifejezően megfogalmazni, hogy az anyanyelvem magyar, de az anyám nyelve
német.)
Ebben a közegben szóba se került, hogy esetleg szlovák iskolába írassanak?
– Egyetlen pillanatig sem. A nagyszülői házban nem kis megvetéssel beszéltek
azokról, akik a legnehezebb években reszlovakizáltak, és méginkább azokról, akik
gyermekeiket – a „jobb érvényesülés” ürügyén szlovák iskolába íratták. Nálunk
mindig is természetes volt, hogy magyar gyereknek magyar iskolában a helye.
Tanulóéveimről csupa szép emlékem maradt. Szerencsés voltam: kiselsős koromtól
fogva egészen az érettségiig jobbnál jobb tanító nénik és tanárok egyengették a
„megismerés” felé vezető utamat. Úgy emlékszem, tömérdek szabadidőnk volt,
mégsem unatkoztunk. Rengeteget sportoltunk, újságot szerkesztettünk, zenekart
alapítottunk, jártuk a természetet, még méhészkedtünk is; és – persze –
olvastunk: regényeket, verseket, elbeszéléseket.
Ezek után aligha természetes, hogy matematika szakos tanár lettél.
– Pedagógussá valószínűleg tanáraim példamutatása nevelt. Már alapiskolás
koromban, amikor lemaradozó vagy gyengébb képességű osztálytársaimnak
segítettem, észrevettem, hogy milyen egyedi varázsa van a tanításnak: milyen jó
érzés tudni, hogy segíthettem, látni, hogy munkámnak eredménye is volt.
Középiskolás koromban többször is hangsúlyoztam, hogy tanári pályára szeretnék
állni. Érdekes, hogy épp akkori tanáraim próbáltak lebeszélni, mondván: ilyen
képességekkel egy „komolyabb” hivatást is megcélozhatnék. Így lettem két évre a
brünni műszaki főiskola diákja. Kezdettől fogva tudtam, hogy a mérnöki pálya nem
nekem való. Végül mégis a nyitrai főiskolán kötöttem ki. Matematika–földrajz
szakos hallgatóként úgy éreztem, hogy minden vágyam teljesült. Úgy éreztem,
tanáraimnak népszerű tanítványa voltam; talán furcsán hangzik, de nap mint nap
tapasztaltam, hogy nemcsak én tisztelem a nagy tudású tanáraimat, hanem ők is
engem.
A gyakorlat hogyan igazolta vissza elvárásaidat?
– Diplomával a kezemben, a nagybetűs ÉLETben mintha minden megváltozott
volna. Mogorva hivatalnok-szakfelügyelők, pozíciójukat féltő pártfunkciósok
próbálták velem megértetni, hogy semmi szükség a kezdő pedagógusokra, kevés az
iskola, és egyre kevesebb lesz. Négy éven keresztül egy-egy évre kötöttek velem
szerződést, és sohasem mulasztották el a figyelmeztetést: ne is számítsak
állandó szerződésre, keressek más munkahelyet. Pedig a garamszentgyörgyi iskola,
ahol tanári pályafutásomat kezdtem, igényt tartott volna a munkámra. Kiváló
kollégák, belátó és igényes szülők vettek körül. A hatalom azonban erősebb volt.
1980-ban, az iskolakörzetesítések évében először Nagyölvedre kerültem ún.
pionírvezetőnek, ahonnan az iskola „fura ura”, a pártállamot mindenkor
készségesen kiszolgáló iskolaigazgató kitartó munkájának következtében rövid két
hónap után az iskolaügy kapuin kívül találtam magam. Három évig a zselízi
művelődési otthon alkalmazottja voltam. Munkaköri leírásomban hosszú és
kacifántos kifejezéssel próbálták elfedni, hogy egyszerű kétkezi munkássá
neveztek ki. Ám az alkotóképességem, a munkakedvem egy pillanatra sem hagyott
el. Ekkor kezdtem el komolyabban fotózni, filmezni, és alapítottam sorra a
zselízi énekkarokat. Az apparatcsikok szemlátomást pukkadoztak a dühtől, hogy a
fegyverük fordítva sült el, mert ahelyett, hogy passzivitásba zuhantam volna,
nem kis mértékben életet leheltem a zselízi magyarság kulturális életébe. Talán
ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1983-ban ismét taníthattam: egyelőre a farnadi
szlovák iskolában.
Minek tulajdonítod ezt a bánásmódot? Vétettél valamit a rendszer ellen?
– Izgága természetű pedagógus voltam; szerettem nevén nevezni a dolgokat, de
semmi bizonyíthatóan rendszerelleneset nem tettem. A rendszer potenciális
ellensége voltam, emellett konokul ragaszkodtam az elveimhez. Talán ettől
ijedtek meg akkori főnökeim, és próbáltak tőlem minél gyorsabban szabadulni.
Végül visszakerültél egykori iskoládba, Zselízre…
– 1984-ben a Zselízi Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola iskolaigazgatójának,
Nyustyin Ferencnek (és, most már tudom, egykori jeles tanárom, Urbán György)
közbenjárására fölvettek az iskola tanári állományába. Azóta is itt tanítok.
Azonnal megalapítottam a gyermekkart. (A minap ünnepeltük a kórus
megalakulásának 20. évfordulóját.) Ekkor már hat éve tagja voltam a Janda Iván
és Vass Lajos vezette Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának,
1983-tól krónikása is lettem. Időközben elvégeztem a karnagyképzőt. Karnagyi
képességeim további fejlesztése végett jelentkeztem a budapesti Zeneakadémia
egyházzenei tanfolyamára, amelyet 1994-ben végeztem el. Majd egy évtizeden át
tagja voltam a bécsi székhelyű Nemzetközi Franz Schubert Intézetnek.
Már hiányozna, ha nem látnánk nyakadba akasztva az elmaradhatatlan
fényképezőgépet, amellyel folyamatosan megörökítetted az utókor számára a
jelesebb rendezvényeket. Időnként matematikaversenyen, máskor karnagyként,
megint máskor publikációid révén kerülsz reflektorfénybe. Említenél néhányat
ezekből a feladatokból?
– Legnehezebb éveimben is állandóan publikáltam: kezdetben az Új Szóban és a
Vasárnapban, később több jeles magyarországi lapban is. A rendszerváltás után
ott voltam a Pedagógusszövetség bölcsőjénél. Hetekig, hónapokig egyedül
szerveztem, irányítottam a munkát a zselízi körzetben, évekig tagja voltam az
SZMPSZ Országos Választmányának. Megalakulása óta tagja vagyok a Katedra
Társaságnak, és a Katedra című folyóiratban a kezdetek óta szervezem a
matematikaversenyt. 1990-ben megnyertem egy tankönyvfordítói pályázatot. Azóta
számos matematika- és földrajztankönyvet fordítottam, illetve ezek fordításait
bíráltam. 1999-ben a Nyitrai Konstantin Egyetem Természettudományi karán
kisdoktori címet (RNDr.) szereztem. Megközelítőleg másfél évtizede tartok
országos vagy nemzetközi fórumokon szakmai előadásokat a matematika tanításáról,
a tehetséggondozásról, az alkotóképesség fejlesztéséről, különleges matematikai
problémákról, nyelvhasználatunkról. A mai napig négy könyvem jelent meg
(Fejleszthető-e az alkotóképesség? Lilium Aurum, 1997; Franz Schubert Zselízen,
Lilium Aurum, 2000; Felvidéki matematikai versenyfeladatok. Vác, 2000; Ha
megszólít az ének... Lilium Aurum, 2004) és néhány héten belül kézbe vehetjük a
Katedra matematikaversenyek tíz évének feladatsorait tartalmazó példatárat.
Mindezek mellett maradt néha időd a család számára is?
– Nem annyi, mint amennyit szerettem volna, illetve ma is szeretnék.
Számomra minden itthon töltött hétvége jutalom, bár – ha jól belegondolok –
akkor is többnyire nekik hátat fordítva, a számítógép előtt ülök, vagy
témazárók, dolgozatok fölött görnyedek. Mérhetetlen türelmük és megértésük
nélkül, egyedül, nem sokra mennék.
A pedagógus igazi öröme, ha tanítványai boldogulnak, mégis megkérdezem,
milyen hivatalos elismerésekben volt részed?
– Csak néhányat említek: 1997-ben, Dunaszerdahelyen Katedra-díjat kaptam,
2001-ben Zselízen Pro Urbe-díjjal ismerték el munkámat, néhány hete, a X.
Katedra-matematikaversenyen pedig A szlovákiai magyar iskolákért-emlékplakettet
kaptam a Katedra Alapítványtól. A legnagyobb megtiszteltetés – természetesen –
akkor ért, amikor a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Országos Választmányának
javaslatára a Szlovák Köztársaság oktatási minisztere Nagy Szent
Gorazd-emlékéremmel tüntetett ki. A díjat Szigeti László államtitkár adta át a
Szlovákiai Magyar Pedagógusok XI. Országos Találkozóján. Köszönöm mindenkinek,
akinek eszébe jutottam, és azon fáradozott, hogy ezt a nagyon magas elismerést
éppen én kapjam meg. Kollégáimnak nem kell magyaráznom, hogy egy pedagógus
önmaga semmit sem ér, ezért elismerése mögött is mindig tömegek állnak: a
tanítványok, akiket oktat-nevel, azok szülei, a tanártársai... Énekkaraimat sem
felejthetem ki, és azokat a tanáraimat sem, akik az alapiskolától a diplomáig
(sőt azon túl) formáltak alkotó, hivatását rajongásig szerető pedagógussá.
Változott-e az évek során a pályáról vallott elképzelésed és hogyan látod
a tanügy mai helyzetét?
– Kezdő pedagógusként többször hallottam, hogy az ötven év feletti kollégáim
„tapasztalt” pedagógusnak nevezték magukat. Akkor is kételkedtem a tapasztaltak
előjogaiban. Az állandó megújulást és kételkedést akkor is, most is fontosabbnak
tartottam, tartom a tapasztaltságnál. Félő, hogy az évtizedekkel korábban
szerzett pedagógiai tudás ma már vészesen érvényét veszítheti. A társadalom
valós igényeit kellene kiszolgálnunk. (Ami korántsem jelenti azt, hogy az egyes
szülők konkrét, divat-diktálta megrendeléseinek kellene eleget tennünk.)
Oktatási rendszerünk sürgős és radikális reformokra szorul. Ma már szinte
betegesen rossz a helyzet: sokszor úgy tűnik, a tanuló, a diák csak arra való,
hogy ne szűnjön meg egy vagy több tanári állás. A középiskolák egymásra
licitálva veszik fel mindenféle válogatás nélkül a jövő bukásra ítélt diákjait,
és termelik nyakló nélkül a munkanélkülieket. Csoda, hogy a tanári pálya
presztízse egyre lejjebb süllyed? Talán furcsán hangzik ebben a helyzetben
minőségről és következetességről beszélni, de senki sem gondolhatja komolyan,
hogy a jövő társadalma ne a tudásra épüljön. A jelenlegi sivár társadalmi
környezet sem jogosít fel minket arra, hogy akár egy szemernyit is engedjünk a
minőségi követelményekből, hiszen minden tanítványunknak alanyi joga, hogy
tehetségének, képességeinek megfelelően részesüljön a tudás javaiból. A jövőt
„lopjuk el” gyermekeinktől, tanítványainktól, ha nem teremtjük meg számukra a
szellemi esélyegyenlőséget másokkal szemben.
Gratulálok eddigi eredményeidhez, s további sikereket kívánok magad és mindnyájunk örömére.
Lovász Gabriella