Elhatározta a kassai Thália Színház, hogy meglepi a közönségét egy könnyed
nyári haknival. A választás túl jól sikerült, a nézők elragadtatva tapsolnak,
csak néhány kritikus sírdogál az emelvényen, és Dankó Pista szelleme menekül
minél távolabb Kassától.
Dankó Pista, vagy ahogy Gárdonyi Géza nevezi, a „cigány Petőfi” sok mindent
kibírt már. Amolyan kirakatcigányként kezelték, ahogy tették-teszik ezt
Petőfivel is, legendákat gyártottak róla, csak magát a költőt és szellemét nem
tudták soha megérinteni. Dankó Pistáról készített sikeres filmet Kalmár László
Jávor Pállal a címszerepben, s Csemer Géza – akit idéznek is az egyébként
semmitmondó műsorfüzetben – drámát is írt róla. Kassán nem ezt a verziót
választották, hanem Dékány András és Baróti Géza (van-e, aki e neveket nem
ismeri?) fércmunkáját. E két szerzőcske, akik közül Dékány András ifjúsági
regényeiről, míg Baróti Géza a Szabó családról és a Bástyasétány 77 c.
operettről lehet ismerős, nem vert fel nagy port a magyar irodalom kies mezején,
talán erre utal a műsorfüzet szerkesztőinek nemes gesztusa is, hogy a
keresztnevüket ki sem írják, róluk szót sem ejtenek. Ezek után teljesen
érthetetlen, mi vitte rá a színház vezetőit arra, hogy ezt a darabot válasszák
az évad utolsó bemutatójaként, s miért azt a Moravetz Leventét hívták meg,
akinek három felvonás sem elég arra, hogy bekapcsolódjék az általa is jegyzett
darabba. Műfaji meghatározást ne várjanak tőlem, mert azt valószínűleg a szerzők
sem tudnának adni. Kiválasztottak egy rövid epizódot Dankó Pista életéből, s
ezt, mint közjátékot bele is tették színpadi játékukba, amelyben Dankó Pistának
nincs különösebb szerepe. A darab amolyan korabeli népszínműként indul, de van
benne társadalmi vetület, egy-egy pillanatra mintha a roma problematikával is
elegyítenék a darabot, hogy némi romantikus és szocreál eleggyel leöntve
bohózattá silányítsák azt. Nem véletlen, hogy még a két harmadrangú szerzőnk sem
említi ezt a műalkotást legjobb teljesítményei között. Ezek után még inkább
felmerül bennünk az a kérdés, hogy miért vették elő Kassán. Nos, csak találgatni
tudok. Talán a tiszai halászok nyomorúságos sorsát akarták megmutatni? Látunk a
színen két műhalászt, akik teljesen életidegen mondatokat gügyögnek életidegen
szituációban. Talán a romahelyzetet akarták prezentálni vagy a cigányzene és a
cigányzenészek nyomorúságos sorsát? Látunk ebben az előadásban egy igazi
műcigányt, a Mucsi Jóskát, ahogy azt Dudás Péter elképzeli. Elvitathatatlan,
hogy ez az előadás róla szól. Igazi bohózati helyzeteket hoz létre, bármelyik
nyári hakniban elmenne. Arra viszont már nem ügyel, hogy akkor fogjon hozzá a
nótaszóhoz, amikor azt a kakasülőre kihelyezett háromtagú cigánybanda teszi,
akiket egyébként Dudás az egész három felvonás alatt lélekszakadva keres. Kedvem
lenne felmutatni az emeletre. Mellettem az egyik magyarországi városka
polgármesteri hivatalának alkalmazottai ócska cigányviccekkel szórakoztatják
egymást. A színpadon téblábolók mellett nem játszanak alárendelt szerepet. Ők
legalább nyíltan elmondják, hogyan oldanák meg a cigánykérdést. De lehetne ez az
előadás szerelmi dráma is. Joó Ilonka, egy bohém, de nem túl sikeres festőművész
lánya beleszeret egy szegény, de tehetséges cigány muzsikusba. A festőművész
azonban némi jövedelem reményében a lányát a korrupt szegedi polgármester
tehetségtelen, de erőszakos fiának ígéri. Biztos hozomány. S ekkor megjelenik
Tömörkény István, aki szintén megvesztegethető és Blaha Lujza, a nótafa, aki
több németet asszimilált, mint az azt megelőző s követő magyar kormányok
összesen, s felkarolja Dankó Pistát, aki híres lesz, de mire belehíresedik az
úri Magyarországba, addigra belehal a sebeibe. Remek alapanyag lehetne írni tudó
íróknak. Itt azonban ilyeneket nem látunk, s még nagyobb baj, hogy rendezővel
sem találkozunk. Ezeknek híján mindenki önmagát (sz)állítja színpadra. Manases
István erejét még ez a Dankó Pista is messzemenően meghaladja, a vigyorgó
prímást felváltva adja a dührohamaiban fuldoklóval, hiteles pillanata nem akad.
Többször is megtudjuk tőle, hogy kávéházban nem játszik, holott azért nem ment
ez a nótarendelősdi, mert Dankó Pista nem tiszta cigányzenét, de még csak nem is
magyar nótát játszott. Autentikus cigány és magyar népi elemekből öszszegyúrt,
sokszor teljesen szabadon kezelt, improvizatív elemekkel egyénített örömmuzsikát
húzott a mulatozók fülébe. De a szerzőket ez itt nem érdekelte. Cs. Tóth
Erzsébet amolyan katalizátori szerepet is játszhatna az előadásban, de amikor
összejön Ilonka Dankó Pistával a Most van a Nap nyugovóban c. sláger hallatára,
észrevétlenül kicsoszog a színpadról. Pólos Árpád és Petrik Szilárd adja a
démonokkal és állandó pénzéhséggel megvert polgármestert és fiát, mindketten
hozzák azt, ami ebben az előadásban benne van. Ezt teszi Bocsárszky Attila és
Germán Lívia is a festőművész és lánya szerepében. Nekik köszönhető, hogy a
szappanoperákon és valóságshow-kon el nem hülyült néző nem menekül el az első
tíz perc után. Nem lehet nem szólni a nézhetetlenül ronda és használhatatlan
díszletről (elrettentésül álljon itt tervezőjének, Bényei Miklósnak a neve), s
nem sok munkát fektetett az előadásba Dévényi Ildikó koreográfus sem. Teljesen
elhűltem az első felvonás végén Petrik Szilárd násztáncán. „Egy korty pálinkát
kérek, aztán elborozgatok, amíg megfő a tea”. Ezt a sületlenséget Várady Béla
mondja, de még hosszasan idézhetném az ehhez hasonló gyöngyszemeket. Két évvel
ezelőtt Kazantzakisz hősét, Zorbát küldték padlóra Kassán, most megtették ezt
Dankó Pistával is. Rettegve kérdem, vajon ki lesz a következő áldozat?
Veréb András