Örömünnep ez a nap, legalábbis annak kéne, hogy legyen. Már érik az eper meg a cseresznye, közel a vakáció. Melyik gyerek ne szeretné a nyarat, a nagy iskolamentesség idejét. Június 1-je még mindig gyermeknap. Szándékos ez a még, mert sokan már hajlamosak elfeledkezni róla. Nem volna ezzel semmi baj, ha egész évben rendületlenül oda tudnánk figyelni a gyermekekre, akik mindennél jobban igénylik a szeretetet. Ha ennek hiányában nőnek fel, sivár, érzelemmentes felnőttkor szakad rájuk, és nem igazán tudnak majd mit kezdeni magukkal és másokkal.
A legtöbb gyermek érkezését örömmel várják, de azért szép számban akadnak nem kívántak is, akik inkább nyűgnek, semmint ajándéknak jönnek e világra. Nekik a babusgatás helyett sokszor csak az éhezés, az ütleg jut. Akinek szerencséje van, azt még időben kimentik az agresszív szülők karmai közül, mint azt a 12 éves kislányt is, aki csupán 12 kilót nyomott, amikor egy anonim hívás után a kórházba került. Az orvosoknak a csontbőr és értelmileg teljesen elmaradott gyermek láttán, lehet, a fekete Afrika jutott az eszükbe… Pedig mi már civilizáltaknak számítunk.
Néhány hónapja életmentő babainkubátorokat helyeztek el az országban, ahová a kétségbeesett anyák helyezhetik el újszülöttjüket. Ezek a picik, ha nem jelentkezik értük utólag mégis az édesanyjuk, örökbe adhatók. Az anonim szülések legalizálásával lehetővé válik nálunk is a nyílt örökbefogadás, vagyis a meddő párok egyenesen a kórházból vihetik haza a nem kívánt terhességből született csecsemőket.
Mindezek ellenére még mindig igen sok – több ezer – gyermek él gyermekotthonban. Ők azok, akik senkinek sem kellenek, többnyire azért, mert már nagyok, vagy szüleik hébe-hóba érdeklődést mutatnak irántuk. Nekik vajon milyen lesz a jövőjük? Mert bármennyire is igyekszenek ma már a családiassá átalakult gyermekotthonok, hogy minél inkább családiasabb környezetben nőjenek fel a gyermekek, az anyát és apát nem lehet pótolni.
Apa, anya és testvér(ek). Ők alkotják az ideális családot. Ahol jó lenni, mert szeretik egymást még akkor is, ha éppen összevesztek valamin. De vajon hány gyermeknek adatik meg ilyen család? A statisztikák nem hazudnak. Egyre kevesebbnek. Ez a modern, túlhajszolt világ nem kedvez a boldog családi életnek, a szép és tiszta emberi kapcsolatoknak. Mintha minden elromlott volna, és a helyzet csak fokozódik. Milyen gyermekeket nevelünk fel, ha nem látják rajtunk, hogy boldogok, kiegyensúlyozottak vagyunk? Ha apa és anya mindig ideges, milyen jogon várhatjuk el tőle, hogy mindig jó legyen, és csupa egyest hozzon az iskolából? Ha nem járunk elöl jó példával, milyen mintát követ majd, ha felnő? Amit az otromba filmekben, mesékben lát? Akkor bizony jaj nekünk!
A pszichológusok szerint a gyermeket kb. 12 éves koráig lehet nevelni, mert utána a kamaszkor beköszöntével már hajlamosak a saját fejük után menni, kialakul saját egyéniségük. Tizenkét év, ha úgy vesszük, nem olyan borzasztó nagy idő. Érdemes tehát kihasználni. Már születése pillanatától érezze, a legfontosabb a számunkra. Mindig legyen időnk rá, nincs az a házimunka, amit félre ne lehetne tenni a kedvéért. Tanítsuk őszinteségre, esténként bújjunk mellé az ágyba, és ragaszkodjunk a szertartásokhoz. Ha kérdez, válaszoljunk őszintén, korának megfelelő módon. Ne legyen tabutéma, kényes téma. Hancúrozzunk vele egy jó nagyot, ha ahhoz van kedve. Süssük közösen a karácsonyi mézeskalácsot, és meséljünk neki saját gyermekkorunkról meg az ő kiskoráról, csínytevéseiről. Fogjuk a kezét, amíg engedi, amíg lehet, hogy utána nyugodt szívvel bocsáthassuk a maga útjára.
B. Vida Júlia