Duray Miklós
Fiamnak, aki 2005. márciusában töltötte be tizenhatodik életévét, és szülőhelye a világ legszabadabb országában, az Amerikai Egyesült Államok egyik legfelvidékibb, sőt leggömöribb jellegű részében, Pennsylvániában található, még mindig nem árultam el, hogy édesapja - azaz én - 1945. nyarán Csehszlovákiában háborús bűnösnek született. Még világra sem jöttem, már tömeggyilkos voltam.
Hatvan év távlatából mindezt nehéz megérteni és bonyolult elmagyarázni – mi több, lélekben én sem értem, csak ésszel igyekszem felfogni.
Mi történt hatvan évvel ezelőtt?
Véget ért a második világháború, ötvenmillió halottat számlálva. Soha ennyi emberi élet nem oltatott ki az elvetemült emberi ráció kínpadján. Az áldozatokért azonban nem csak a háború a felelős. A háború ugyan egy sajátos logikájú és beteg erkölcsű műszaki rendszer, amelyben a könyörületességet halállal büntetik és a gondolkodás nélküli határozottságot érdemrenddel jutalmazzák. De a vegyi fegyverek tiltására született genfi egyezmény óta tudjuk, hogy a modernkori háborúkat is lehet „lovagias” keretek között tartani, sőt, manapság, a lézerrel irányított fegyverek korában lehet akár „humánus” háborút is folytatni. Mindennek ellenére a háború legfőképp a politika szülöttje és nem a túlnépesedés levezető csapja, de nem is az imperializmus logikus következménye, ahogyan azt a marxisták állították. Az okát tehát a politikában, esetenként az ember elvetemültségében kell keresnünk.
Hogyan válhatott hát hatvan évvel ezelőtt egy csecsemő, az akkori háború vonatkozásában bűnössé?
Az Ószövetségi hetedizigleni bűn nyomvonalán és az eredendő bűnön kívül az európai „keresztény” jogalkotásban ennek nincs sem erkölcsi, sem büntetőjogi hagyománya. Ilyen légtornászi teljesítményre csak a politika alkalmas. A politika azonban a történelem köldökzsinórja, amelyen fellelhetők az értelmezési csomók.
Miért válhatott egy losonci magyar család csecsemőstől, sok százezer magyar emberrel, felnőttel, gyermekkel és csecsemővel együtt bűnössé, anélkül, hogy akár a „háborús jog”, akár a „békeidő joga” szerint elkövettek volna bármi bűnt?
A válasz egyszerű: mert magyarok voltak.
A bűnössé minősítés azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy azok, akik valóságosan is vagy csak a politikai érdekek szerint győzteseknek nyilvánítattak, meghatározták a legyőzöttek körét, minősítését és megtipratását. Jaj hát a legyőzötteknek! (Vae victis!).
Kik a legyőzöttek és kik győztek?
Az ezerkilencszáz harmincnyolcas év viszonylatában, - ahonnan csőrlődik gondolatfonalunk - egyértelműen az a győztes, aki az első világháborút lezáró békeszerződést vagy békediktátumot elutasító politikát le tudta győzni. A második világháború végén – nem véletlenül - ugyanazok lettek a vesztesek, akik az első világháború végén is vesztesek voltak: a németek és a magyarok. A második világháború végén illetve után tehát ismét fölöttük kellett „törvényt ülni”.
A két vesztest a győztes nagyhatalmak nem ítélték azonosnak, hiszen a háborút nem a magyarok kezdték, sőt még csak nem is rokonszenveztek vele, csupán belekényszerültek, és a haláltáborokat sem a magyarok működtették, noha a háború utolsó hónapjaiban Szállasi Ferenc fasisztái úgy neki lendültek, mintha be akarták volna pótolni a hivatalos és a polgári Magyarország sokéves mulasztását. Az 1945. augusztus 2.-án végződött potsdami konferencián a győztes hatalmak elfogadták azt a javaslatot, hogy a lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi, jugoszláviai, dániai németeket elűzzék szülőföldjükről. A magyarok vonatkozásában azonban ezt a megoldást elutasították, noha Csehszlovákia és a Szovjetunió szorgalmazta a magyarok kiűzetését. Le kell szögezni, hogy a csehszlovák politikában csak egy kérdésben alakult ki teljes egyetértés a kommunista baloldal és a polgári illetve keresztény jobboldal között: a német és a magyarellenességben.
Ez azonban – mégha voltak történelmi gyökerei – az egyetértésnek mégsem egy önmagától adódó lehetősége volt. A Szovjetunió – ahová Csehszlovákiát 1935-től szerződéses viszony fűzte, amelyet 1943-ban újra fogalmaztak – a „fasizmus elleni küzdelmet” ideológiailag az össz-szláv összefogásra igyekezett alapozni. Azaz az egyik fasizmussal szemben egy másik megfogalmazására törekedett. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy magyar és német vonatkozásban akkor a csehszlovák politika egy fasiszta szellemiségű egységbe tudott zárkózni. Hatvan évvel a háború után ez csupán annyiban változott, hogy megszűnt a „csehszlovák” politika, a belőle kivált szlovák politikában pedig – ha másként nem megy – szintén csak a magyarellenességgel lehet egyetértést teremteni a politikai ellenfelek között.
* * *
A csehek illetve „csehszlovákok” németellenessége más gyökerű mint a „csehszlovákok” illetve szlovákok magyarellenessége. A kettő 1918 táján fonódik egybe, hogy majd 1993-ban ismét szétváljon.
A „csehek háborúja a németekkel” a Német-római Birodalom illetve Németország viszonylatában értendő és értelmezendő, mert a Cseh királyság ennek a hatalomnak volt a hűbérese. A cseh politika a XIX. század elejétől egyértelműen Ausztriára illetve a Habsburg Birodalomra tekintett védőhatalomként e német hatalommal szemben. Bécsbe helyezte bizodalmát Frankfurttal szemben. Minden politikai vagy diplomáciai lépést, ami segítette, vagy segíthette a német hatalmi terjeszkedést kelet felé, a maga szempontjából ellenségesnek tekintett. A magyarokat, azaz a magyar hatalmi politikát annyiban tekintette a cseh politika csehellenesnek, amennyiben gyengítette Ausztria vélt védőhatalmi funkcióját, illetve amennyiben elősegítette a német politika térnyerését Kelet Közép-Európa felé. Emiatt volt a cseh politika magyarellenes 1848-ban és 1849-ben, mert a magyar forradalmat követő szabadságharc - a Habsburgok debreceni trónfosztásáról nem is beszélve - gyengítette a császári hatalmat. A korabeli cseh politikusok fellélegezhettek, amikor az orosz cár serege 1849 augusztusának végén vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot.
A cseh politika azonban 1871 novembere után Ausztria ellenessé is vált. Ennek két oka is volt. Az egyik oka az volt, hogy az 1867-ben dualistává (osztrák-magyarrá) vált monarchiát nem sikerült trialista – osztrák-magyar-cseh – monarchiává átalakítani. Ez nem csupán azt jelentette, hogy a magyarok helyzete a csehekkel szemben megerősödött, de azt is, hogy növekedett a magyar befolyás a birodalomban – nyolc éven át egy magyar gróf, Andrássy Gyula határozta meg a külpolitikáját. A másik oka pedig az 1879 októberében az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország között megkötött kettős szövetség volt. E szerződés teljesen ellentétes volt a cseh politika koncepciójával. A csehek ugyanis a németektől féltek, ez a szerződés pedig az orosz veszélyeztetettség ellen köttetett, ami magyar politikai érdek volt. A cseh politika innen kezdve a monarchia szétverését tekintette fő céljának.
Az Ausztriából kiábrándult „ifjú cseh” politikusok taktikailag a monarchia legsebezhetőbb láncszemének Magyarországot tartották, és elemi érdekeik szempontjából pedig ellenségnek is tekintették. Ennek az 1871 után keletkezett „ifjú cseh” politikai irányzatnak a képviselői tudatosan kezdték gyűlölni a magyar politikát megjelenítő Magyarországot. Ebben az érzelemben testesült meg először a cseh politika részéről a kollektív megítélés elve.
E politikai indíttatású magyargyűlölet oka túlságosan profán volt – egyének, családok, vállalkozók, bűnözők csoportjai között gyakori az ilyen eredetű gyűlölködés, melyről a szlovák és cseh nyelvben közmondás is szól: ha megdöglött a kecském vesszen a szomszédé is. Mivel a monarchián belüli magyar befolyás növekedése miatt a Palacký féle Ausztria párti „ó cseh” politika csődöt mondott, ezért az „ifjú csehek” a „vesszen az egész” indulatával a rombolást választották. Kérdés, lett volna-e esély a soha meg sem kísérelt magyar és cseh érdek összehangolására?
A XIX. század végén és a XX. század legelején a cseh politika tehát már nem törekedett a monarchia átalakítására, hanem a szétverésére illetve megdöntésére. Az irányadó cseh politikusok főleg emiatt kerültek a szabadkőművesség vonzáskörébe és maga Beneš ezért válhatott a prágai páholy nagymesterévé. A monarchia ellenességnek a csatornáján úszott be a politika vizeire a XX. és XXI. századi következményeivel a szlovák kérdés is.
A szlovákok ugyan nem folytattak semmiféle háborút a magyarokkal és fordítva sem, de erőt gyűjtöttek részben az osztrák birodalmi érdekek szolgálatában, és – főleg - a cseh érdekek mellékvizein. A Habsburg Birodalomnak a szlovákokra 1848-ban és 1849-ben a magyar törekvések gyengítése miatt volt szüksége, de a szabadságharc leverése után a bécsi kancellária ejtette őket. A csehek pedig – súlyuk növelése érdekében - a cseh nemzeti megújhodás kezdetétől folyamatosan talonban tartották ezeket az „észak-magyarországi szlávokat”. A XIX. század első felében a cseh politikában a szlovákok csupán a cseh nemzet magyarországi ágaként jelentek meg és zavarta őket a szlovákok bárminemű – még kulturális és nyelvi - önmeghatározási törekvése is. A szlovák nemzeti autonóm gondolkodás és az önálló nemzeti terület meghatározásának az igénye ugyan később cseh hatásra erősödött, de csak a XIX. század utolsó harmadától, amikor a cseh politikának a szlovákokra már nem csupán az addigi okok miatt volt szüksége, hanem a monarchia szétverése miatt is.
Ebből alakult ki az a csehszlovák politika, amelynek első nagy sikere a francia és a brit politikai műhelyekben megfogalmazott, az első világháborút lezáró Párizs melletti békeszerződések voltak, a versaillesi és a trianoni békediktátum. A versillesi a csehek ősellenségét a németeket alázta meg, a trianoni pedig a gyűlölt magyarokat döngölte a földbe, megszüntette a történelmi Magyarországot és darabokra szaggatta a magyar nemzetet. Ekkor volt Edvard Beneš életének első nagy farsangja.
Ha volt az akkori „békecsináló” hatalmak politikusai között józan ítélőképességű személy, nehéz elhinni, hogy ne tudatosította volna, hogy ezt a szatócsrőffel készített békeszerződést inkább csak fegyvernyugvási egyezménynek lehet tekinteni, ha nem kerül sor a kiigazítására, beleértve a nagyléptékű térképen biliárd krétával meghúzott új államhatárokat is. Erre azonban csak a brit politika jött rá, de későn és nem kapott hozzá nemzetközi támogatást.
A békeszerződés idején tanúsított buta mohóság és a későn jött felismerés okozta a cseh (csehszlovák) politika totális vereséget 1938-ban, mert azt is elvesztette, ami egyébként megtartható lett volna. A müncheni egyezményt, aminek következményeként Németország bekebelezte a németek által lakott csehszlovákiai szudéta területeket, francia és brit segédlettel kötötték meg szeptember utolsó napján. Három héttel ezután következett – összhangban az akkor érvényes csehszlovák törvényhozási renddel - Szlovákia autonómiájának törvénybe iktatása. Jó egy hónappal a müncheni egyezmény csehszlovák oldalról való elfogadása után, az első bécsi döntés révén visszacsatolták Magyarországhoz a magyarok által lakott területeket, létrehozva ezzel az újkori Európának etnikailag legigazságosabb államhatárát. Majd 1939. március 14-én egyoldalúan kikiáltották az önálló Szlovákiát, ami Csehszlovákia megszűnését jelentette.
Ebben a második világháborút közvetlenül megelőző helyzetben, a cseh politika akkori vereségében kell keresnünk a háború utáni, az úgynevezett benesi dekrétumok németellenes és magyarellenes rendelkezéseinek közvetlen okát, amelynek a mozgatórúgója a korábbi monarchia ellenes indulatokhoz hasonló bosszú volt.
* * *
A politikában is nyilván működik az „exempla tráhunt” elve. De nem csak a példák lehetnek vonzók, hanem a körülmények is teremthetnek alkalmat jó vagy gonosz tettek kitervelésére.
A cseh politika magyarellenessége – még ha elhibázott volt is – évtizedekig nem lépte túl a tűréshatárt. Trianon kapcsán is inkább az elvakultságból eredő előrelátás hiányát lehet felróni bűnéül. Ha nem akadtak volna kínálatára vevők, nem tudott volna célt érni, noha egyesek egy magyarellenes nemzetközi összeesküvés részességével vádolják.
A fasizmusnak a kizárólagosságon alapuló eszméje, az állami erő és a nemzeti elv összekapcsolása egy totális győzelemre vágyó hatalommá és az általa diktált végrehajtás eredményének hitszerű visszafordíthatatlansága, a kész és végső helyzet teremtése, valamint ehhez párosítva a Szovjetunió által sugallt, valamint támogatott szláv egység és szláv államiság eszméje fokozatosan oda vezette és arra bátorította a bosszúra vágyó, rövid távon gondolkodó politikus Benešt, hogy a fasiszta államok által kipróbált módszereket alkalmazzon a háború után újjáalakuló Csehszlovákiában a német és a magyar lakosság megsemmisítésére. Arra a meggyőződésre jutott, hogy csak így kerülhető el politikájának újabb kudarca. Illetve az 1938-ban bekövetkezett vereségben látta igazolva azt az új cseh állameszmét, amely szerint a felségterület védelmének egyik legbiztosabb eszköze az államon belüli etnikai határok kitolása az államhatárokra.
A fasiszta módszerek alkalmazására nem csupán maga a létező fasizmus, hanem a zajló háború és az utána következő természetes zűrzavar is kedvező körülményként kínálkozott. Hiszen a törökök is 1915-ben az örmények tömegeit az első világháború zajában gyilkolták halomra úgy, hogy azt senki sem tudta megakadályozni. A náci haláltáborok is a háború leple alatt sokáig üzemeltek úgy, hogy a világ nem tudott róluk.
A felvidéki magyarok megsemmisítésének első tervezetét a benesi politika a Szovjetunióval szoros együttműködésben dolgozta ki. A keleti front előrehaladásának alapján úgy tűnt, hogy 1944 kora őszén a Vörös Hadsereg északról is benyomulhat a Kárpát-medencébe, és harapófogóba zárhatja a németeket. Lengyelország felől, a Dukla hágón át kellett volna betörniük és a nyomukban haladó Csehszlovák Hadtest űzte volna el szülőföldjéről vagy koncolta volna fel a magyarokat, megtisztítva ezzel a „magyar elemtől” az újjáalakuló Csehszlovákiát. A duklai hadművelet sikertelensége azonban megakadályozta ezt a megoldást.
E füstbe ment tervet követték a háború utáni megoldások. A csehszlovákiai németek sorsát egyetlen szándék határozta meg: a kiűzetésük. Ehhez megkapta a csehszlovák politika a győztes hatalmak támogatását. Eredménye a mintegy kétszázhatvanezer hulla, több mint három millió menekült valamint mindnyájuk teljes vagyonvesztése.
A magyarokkal szemben bonyolultabban kellett eljárni, mert nem lehetett kiűzni őket mint a németeket. De be lehetett tiltani a magyar iskolákat és meg lehetett tiltani a magyar nyelv használatát a közterületeken, be lehetett tiltani a magyar intézményeket, közművelődési társaságokat, internálni lehetett a magyarok tömegeit. Ennek ellenére 1945. augusztus 2.-áig közel ötvenezer felvidéki magyart már a kiűzetés sorsa sújtotta. Ezen a napon fosztották meg állampolgári jogától az összes csehszlovákiai németet és magyart. Ettől kezdve nem számítottak teljes értékű embernek.
Annak ellenére, hogy Potsdamban benesék nem kaptak engedélyt a magyar endlősungra, továbbra is tartották magukat, legalább a részleges kitelepítésükhöz. Ehhez a szándékhoz kapcsolódtak azok az intézkedések, amelyek következtében elkobozták a magyarok ingatlan vagyonát, megvonták nyugdíjukat, foglalkoztatási tilalmat vezettek be ellenük, a magyar vállalkozókat felügyelet alá helyezték, majd meghirdették az ún. reszlovakizácót, azaz a hivatalosan szervezett megtagadását a magyarsághoz tartozásnak, ártatlan magyarok ezreit nyilvánították csoportos „népbírósági” tárgyalásokon háborús bűnössé. A meghurcolások következtében a felvidéki magyarok ezrével menekültek Magyarországra, sokan a Dunában lelve halálukat. De mivel a csehszlovák diplomáciának nem sikerült elérnie, hogy mintegy kétszázezer magyart elűzhessen a szülőföldjéről Magyarországra, az országban való széttelepítésük mellett döntött – 1946. novembere és 1947. februárja között negyvenezer embert deportáltak kényszertartózkodási helyre, sok száz kilométernyi távolságra szülőföldjétől. Soha senki nem vette számba, hányan pusztultak el csak úgy kutyaként agyonverve az utcán, menekülés közbe végleg elbukva vagy megfagyva a marhavagonokban.
Szomorú utójátéka a deportálásnak, hogy 2004-ben, amikor a magyarországi Komárom Monostori erődjének a falán el akarták helyezni ennek az eseménysorozatnak az emlékére Nagy János szobrászművész nagyméretű domborművét, a szakmai zsüri csak ideiglenes engedélyt adott erre, mert túl drámainak, ezért a művészi kifejezés szempontjából nem megfelelőnek találta az alkotást.
A deportálás közben született meg Csehszlovákia és Magyarország között az a kikényszerített lakosságcsere egyezmény, amelynek keretében mintegy hetvenötezer magyart telepítettek át Magyarországra.
Az üldözés korszaka 1948. októberében zárult, de a kitelepítendőket szállító vasúti szerelvények sora csak fél év múlva ért véget. A magyar üldözés következménye több mint félmillió jogfosztott, a Szovjetunóba elhurcoltakkal együtt több mint kétszázezer elüldözött, akiknek több mint a fele soha sem térhetett vissza szülőföldjére vagy családjához és a halottak és eltűntek ezrei.
Ez a bosszú gonoszabb és átgondoltabb volt mint a fasizmus, módszeressége miatt pedig már-már náci jellegűvé vált. Akkor történt ez, amikor a szövetséges hatalmak katonailag legyőzték a náci Németországot és szövetségeseit, mi több, amikor Európa nyugati része már-már kezdte feledni a háború borzalmait.
* * *
Edvard Beneš jogfosztó elnöki rendeleteit ugyanúgy kellene megítélni mint a hitleri Németország nürnbergi törvényeit. E két, időben és térben eltérő normaalkotás ugyanis szándékában hasonlatos volt. A törvényalkotók szerint a bűn elkövetője – alanya - nem egyén, hanem egy olyan csoport volt, amely bűnének tárgyát nem a tett, hanem a népcsoporthoz való tartozás határozta meg. Ennek következtében a bűn faji vagy etnikai származásból eredő bűnként jelent meg. A bűnnek vagy a bűn okának az elhárítására megvalósuló államhatósági tevékenységet (önkényt) pedig úgy emelte törvényerőre ez a szándék, hogy az erőszakot, azaz a római jog szerint meghatározható bűntényt legitimálta, avatta közerkölccsé.
A kollektív bűn tartalma e felfogás szerint az egy nemzethez, egy nép közösségéhez való tartozás volt. A „zsidótörvények” esetében ez a fajgyűlöletre valamint az egyfajta érdekközösséghez való tartozásra vezethető vissza. A magyarok esetében ugyanez az etnikai eredetből és ennek esetleges nemzet-hatalmi vonatkozásaiból következeik. Politikai oka pedig az 1920-ban, Trianonban megkötött békeszerződés igazságosságának a megkérdőjelezésével függ össze. A trianoni békeszerződés, az elfogadásának idején érvényes nemzetközi jog értelmében mintegy tízezer négyzetkilométernyi lakóterülettel együtt csatolt Csehszlovákiához kb. egymillió magyart, akik 1938-ban, az éppen akkor érvényes nemzetközi jog értelmében úgy érezték, hogy nem kell már Csehszlovákiához tartozniuk. Ezt a meggyőződést ma, 2005-ben, társadalmi közérzetnek nevezik, nem háborús bűnnek.
A csehszlovák jogrendbe 1945-ben belopott kollektív bűn és kollektív bűnösség elve azt jelentette, hogy a magyar és a német egy kollaboráns, a cseh és szlovák nemzet árulója, náci bűnös, az állam ellensége stb.
Az kétségbevonhatatlan, hogy a nürnbergi törvényeket egy legitim parlament fogadta el, tehát valós törvények voltak, még ha gonoszak is. A benesi rendeletek esetében azonban még a formális jogi feltételek megléte is vitatható, ezért inkább egy nemzetközileg hallgatólagosan elfogadott politikai önkény dokumentumainak tekinthetők.
Miért fogalmazható meg kétség ezeknek a rendeleteknek jogszerűségével kapcsolatban?
Elsősorban amiatt, hogy a csehszlovák alkotmány szerint 1938. október 5.-étől számítva Edvard Beneš már nem volt köztársasági elnök, mert jogszerűen lemondott tisztségéről, majd két hét múlva elhagyta az országot. Az alkotmány nem tette lehetővé, hogy később – ha meggondolja magát – „tü, tü, tü, nem ér a nevem, káposzta a fejem” alapon ismét köztársasági elnökké váljon. Ha tehát a londoni emigrációjában el is fogadták őt a csehszlovák állam első számú képviselőjeként, köztársasági elnöki tisztségét, amitől önmaga vált meg, nem állíthatták vissza. Erre még az sem adott jogalapot, hogy a Hitler-ellenes szövetség államai 1941. júliusában 1938. szeptemberétől – tehát a müncheni egyezmény előtti állapotától számítva - elismerték Csehszlovákia jogfolytonosságát. Ez ugyanis csak a nemzetközi jog szempontjából lehetett érvényes, az állam belső jogát ez nem módosíthatta.
Csakhogy Edvard Beneš a törvényes lemondása után valóban úgy viselkedett mint a hunyó. Megjárta Párizst, Chicagot, Londont majd úgy döntött, hogy mégis jobb – mégha emigrációban is – köztársasági elnöknek lenni. Ha e magatartás mögött nem állna hatalmi játék, akár „Lipót-mezői“ eset is lehetne. Csehszlovákiának 1938, október 5-én lemondott köztársasági elnöke - ugyanis -1940. október közepén úgy döntött, hogy mégis elnök marad és elkezdte kiadni elnöki rendeleteit. Az önmagát elnökké nyilvánító döntése után a második rendelete arról szólt, hogy ezután törvényerejű és alkotmányerejű rendeleteket fog kiadni.
Azt természetesen nem lehet kétségbe vonni, hogy ha egy államnak nincs legfelső törvényhozó testülete és hivatalos kormánya sem – és ez volt a helyzet a második világháború utáni Csehszlovákiában, - akkor politikai konszenzus alapján létre kell hozni egy ideiglenes kormányt, ami biztosítja a közrendet és az államszervezet működését, amíg nem jön létre a legitim hatalom. De egy ideiglenes kormány – amelynek hatásköre teljesen bizonytalan - nem lehet oly mértékben az élet és halál ura, hogy milliókat, akik a terület őslakosai voltak, hontalanná és jogfosztottá tegye! Közérdekből ideiglenesen lefoglalhat magántulajdont, de nemzeti vagy faji alapon nem kobozhatja el senkinek a tulajdonát. És ha ezt mégis megtette, a legitim kormánynak kárpótolnia kell érte a kárvallottat. Ez az európai jogrend. De a győztes hatalmak szemet hunytak a magyarok üldöztetése fölött. Ezért érthető, hogy hatvan év után is érintettnek érzik magukat a jogfosztó benesi dekrétumok ügyében – erről tanúskodik az Európai Unió jogszolgálata által 2001-ben készített Frowein-Bernitz-Kingsland féle jogi szakvélemény, amely szerint sem Csehország, sem Szlovákia nem kérhető számon a németek és a magyarok háború utáni üldözése és jogfosztása miatt.
A további kétség azzal kapcsolatos, hogy a jogfosztó „elnöki rendeletek” visszamenő hatállyal emelkedtek törvényerőre. De nem úgy ahogyan elvárható lett volna. Csehszlovákiában 1946. május végén tartottak parlamenti választásokat, utána júniusban megalakult a törvényhozó testület. Előtte csak egy ideiglenes nemzetgyűlés működött. A dekrétumokat azonban nem a jogszerűen megválasztott parlament szentesítette, hanem az Ideiglenes Nemzetgyűlés még 1946 márciusának végén, amellyel törvényessé vált az 1945. májusától kiadott összes jogfosztó dekrétum. A visszamenőleges joghatály általában kárpótlási, kártérítési esetekben alkalmazható. Ha tehát érvényesnek tekintjük ezt a jogi elvet, a jogfosztó rendeleteket csak a törvényerőre emelés után lehetett volna végrehajtani. De, hogy teljesebb képet alkothassunk az akkori jogalkotásról, jogtudatról és közgondolkodásról nem szabad elfelejtkeznünk arról az amnesztia rendeletről sem, amely szerint büntetlenséget élveznek mindazok, akik erőszakot - akár halált okozót – követtek el magyarok és németek ellen.
* * *
A jogfosztó és következményeiben sokak halálát és számtalan szenvedést okozó benesi dekrétumok, illetve ezek szellemével azonos más – vitatható – jogi normák, vagy még a törvényesség látszatát sem keltő tettek sajnos nem egyedülállók a XX. században.
Európa újkori történelme első népirtásának, az „ifjú török” politika által megfogalmazott és végrehajtatott tömegmészárlásnak, a másfél milliónyi áldozatot követelő örmény genocídiumnak a 90. évfordulóját üljük. Évente megemlékezünk a holocaustról, amely az emberiség eddigi történelmének legnagyobb halálgyára volt, hatmillió áldozattal. Még nincs egy évtizede, hogy csak az amerikai hadsereg beavatkozásának köszönhetően lehetett megállítani a koszovói (rigómezői) albánok tömeges leölését a milosevicsi szerb hatalom katonái és egyéb pribékjei által – az áldozatok végső számát még nem ismerjük. De a krimi tatárok kigyilkolásáról és szétszóratásáról, illetve a szovjet hatalom mintegy húszmilliónyi civil áldozatáról csak az érintett családok emlékeznek. A második világháború végén a Szovjetunióba elhurcolt mintegy negyedmilliónyi magyarra és az ott elpusztultakra csak regionálisan emlékezünk.
Minden módszeres pusztításnak szinte mindig ugyanaz a mozgatórúgója. A másság teremti meg az ideológiát, a bosszú a végrehajtást. Az utókor pedig, az ideológia miatt a nemzet történelme részének tekinti a szörnyű tetteket, ezért igazságosnak hiszi. A bosszú ténye miatt pedig – lehet, hogy a tudatalatti szégyen okán – tabuként kezeli. Ez csupán a holocausttal kapcsolatosan nem érvényes. De Törökországban 2005-ben bűnténynek tekintik ha egy török állampolgár az örmény genocídiumról beszél külföldön. Szerbiában hivatalosan nem ismerik el az 1944-ben mintegy negyvenezer magyar lemészárlásának tényét, és merénylet áldozatává vált a fiatal szerb miniszterelnök Djindjics, mert volt bátor szembenézni a koszovói mészárlásokkal. Szlovákiában még mindig az állam és a szlovák nemzet ellenségének tekintik azokat, akik felvetik a háború alatti és utáni csehszlovák állampolitika tudatos magyarellenességét, mert az akkor született rendelkezéseket a mostani állampolitika is a jogrend kitörülhetetlen részeként kezeli, tehát a mai napig érvényesnek tartja – ezért a kárvallotaknak nem jár sem erkölcsi sem anyagi kárpótlás, elkobzott vagyonukat pedig nem kaphatják vissza. És az európai közvélemény is hasonlóan viselkedik, a balkáni háború bűnösei és a holocaustban tevőlegesen résztvevőkhöz való viszonyulás kivételével.
A XX. században a népirtás, a civil lakosság módszeres megsemmisítése, a másság gyűlölete, a más nemzet ellen elkövetett bűntettek a fasiszták és nácik sajátossága volt. De nincs okunk arra, hogy minden ilyen bűntettet ne ezzel a jelzővel illessünk. Ha ezt nem így tennénk, akkor az egyik népirtást igazságosnak tartanánk a másikat pedig bűntettnek. Ez olyan érték és erkölcsi zűrzavart teremtene, ami az emberellenes bűntettek megismétlődéséhez vezetne. Ezért aki megvonja ezt a különbséget, az nem csak bűnpártoló, hanem a fasizmus prókátora is.
2005. április 24.