---
A csehszlovák politikában csak egy kérdésben alakult ki teljes egyetértés a kommunista baloldal és a polgári illetve keresztény jobboldal között: a német és a magyarellenességben.
---
Fiamnak, aki 2005. márciusában töltötte be tizenhatodik életévét, és szülőhelye a világ legszabadabb országában, az Amerikai Egyesült Államok egyik „legfelvidékibb”, sőt „leggömöribb” jellegű részében, Pennsylvániában található, még mindig nem árultam el, hogy édesapja – azaz én – 1945. nyarán Csehszlovákiában háborús bűnösnek született. Még világra sem jöttem, már tömeggyilkos voltam. Hatvan év távlatából mindezt nehéz megérteni és bonyolult elmagyarázni – mi több, lélekben én sem értem, csak ésszel igyekszem felfogni. Mi történt hatvan évvel ezelőtt?
Véget ért a második világháború, ötvenmillió halottat számlálva. Az áldozatokért azonban nem csak a háború a felelős. A háború ugyan egy sajátos logikájú és beteg erkölcsű műszaki rendszer, amelyben a könyörületességet halállal büntetik és a gondolkodás nélküli határozottságot érdemrenddel jutalmazzák. A háború legfőképp a politika szülöttje és nem a túlnépesedés levezető csapja, de nem is az imperializmus logikus következménye, ahogyan azt a marxisták állították. Az okát tehát a politikában, esetenként az ember elvetemültségében kell keresnünk.
Hogyan válhatott hát hatvan évvel ezelőtt egy csecsemő, az akkori háború vonatkozásában bűnössé?
Az Ószövetségi hetedízigleni bűn nyomvonalán és az eredendő bűnön kívül az európai „keresztény” jogalkotásban ennek nincs sem erkölcsi, sem büntetőjogi hagyománya. Ilyen légtornászi teljesítményre csak a politika alkalmas.
Miért válhatott egy losonci magyar család csecsemőstől, sok százezer magyar
emberrel, felnőttel, gyermekkel és csecsemővel együtt bűnössé, anélkül, hogy
akár a „háborús jog”, akár a „békeidő joga” szerint elkövettek volna bármi bűnt?
A válasz egyszerű: mert magyarok voltak.
A bűnössé minősítés azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy azok, akik valóságosan is vagy csak a politikai érdekek szerint győzteseknek nyilvánítattak, meghatározták a legyőzöttek körét, minősítését és megtipratását. Jaj hát a legyőzötteknek! (Vae victis!).
Az 1938-as év viszonylatában egyértelműen az a győztes, aki az első világháborút lezáró békeszerződést vagy békediktátumot elutasító politikát le tudta győzni. A második világháború végén – nem véletlenül – ugyanazok lettek a vesztesek, akik az első világháború végén is vesztesek voltak: a németek és a magyarok. A második világháború végén, illetve után tehát ismét fölöttük kellett „törvényt ülni”.
A két vesztest – a németeket és a magyarokat – a győztes nagyhatalmak nem ítélték azonosnak, hiszen a háborút nem a magyarok kezdték, csupán belekényszerültek. Az 1945. augusztus 2-án végződött potsdami konferencián a győztes hatalmak elfogadták azt a javaslatot, hogy a lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi, jugoszláviai, dániai németeket elűzzék szülőföldjükről. A magyarok vonatkozásában azonban ezt a megoldást elutasították, noha Csehszlovákia és a Szovjetunió szorgalmazta a magyarok kiűzetését. Le kell szögezni, hogy a csehszlovák politikában csak egy kérdésben alakult ki teljes egyetértés a kommunista baloldal és a polgári illetve keresztény jobboldal között: a német és a magyarellenességben.
A Szovjetunió – ahová Csehszlovákiát 1935-től szerződéses viszony fűzte, amelyet 1943-ban újra fogalmaztak – a „fasizmus elleni küzdelmet” ideológiailag az össz-szláv összefogásra igyekezett alapozni. Azaz, az egyik fasizmussal szemben egy másik megfogalmazására törekedett. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy magyar és német vonatkozásban akkor a csehszlovák politika egy fasiszta szellemiségű egységbe tudott zárkózni. Hatvan évvel a háború után ez csupán annyiban változott, hogy megszűnt a „csehszlovák” politika, a belőle kivált szlovák politikában pedig – ha másként nem megy – szintén csak a magyarellenességgel lehet egyetértést teremteni a politikai ellenfelek között.
A csehek illetve „csehszlovákok” németellenessége más gyökerű mint a „csehszlovákok”, illetve szlovákok magyarellenessége. A kettő 1918 táján fonódik egybe, hogy majd 1993-ban ismét szétváljon.
A „csehek háborúja a németekkel” a Német-római Birodalom illetve Németország viszonylatában értendő és értelmezendő, mert a Cseh királyság ennek a hatalomnak volt a hűbérese. A cseh politika a XIX. század elejétől egyértelműen Ausztriára, illetve a Habsburg Birodalomra tekintett védőhatalomként e német hatalommal szemben. A magyarokat, azaz a magyar hatalmi politikát annyiban tekintette a cseh politika csehellenesnek, amennyiben gyengítette Ausztria vélt védőhatalmi funkcióját, illetve amennyiben elősegítette a német politika térnyerését Kelet Közép-Európa felé. Emiatt volt a cseh politika magyarellenes 1848-ban és 1849-ben, mert a magyar forradalmat követő szabadságharc gyengítette a császári hatalmat. A korabeli cseh politikusok fellélegezhettek, amikor az orosz cár serege 1849 augusztusának végén vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot.
A cseh politika azonban 1871 novembere után Ausztria-ellenessé is vált. Ennek két oka is volt. Az egyik oka az volt, hogy az 1867-ben dualistává (osztrák-magyarrá) vált monarchiát nem sikerült trialista – osztrák–magyar– cseh – monarchiává átalakítani. A másik oka pedig az 1879 októberében az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország között megkötött kettős szövetség volt. E szerződés teljesen ellentétes volt a cseh politika koncepciójával. A csehek ugyanis a németektől féltek, ez a szerződés pedig az orosz veszélyeztetettség ellen köttetett, ami magyar politikai érdek volt. A cseh politika innen kezdve a monarchia szétverését tekintette fő céljának. Az irányadó cseh politikusok főleg emiatt kerültek a szabadkőművesség vonzáskörébe és maga Beneš ezért válhatott a prágai páholy nagymesterévé. A monarchia ellenességnek a csatornáján úszott be a politika vizeire a XX. és XXI. századi következményeivel a szlovák kérdés is.
A szlovákok ugyan nem folytattak semmiféle háborút a magyarokkal és fordítva sem, de erőt gyűjtöttek részben az osztrák birodalmi érdekek szolgálatában, és – főleg – a cseh érdekek mellékvizein. A Habsburg Birodalomnak a szlovákokra 1848-ban és 1849-ben a magyar törekvések gyengítése miatt volt szüksége. A szlovák nemzeti autonóm gondolkodás és az önálló nemzeti terület meghatározásának az igénye ugyan később cseh hatásra erősödött, de csak a XIX. század utolsó harmadától, amikor a cseh politikának a szlovákokra már nem csupán az addigi okok miatt volt szüksége, hanem a monarchia szétverése miatt is.
Ebből alakult ki az a csehszlovák politika, amelynek első nagy sikere a francia és a brit politikai műhelyekben megfogalmazott, az első világháborút lezáró Párizs melletti békeszerződések voltak, a versaillesi és a trianoni békediktátum. A versillesi a csehek ősellenségét a németeket alázta meg, a trianoni pedig a gyűlölt magyarokat döngölte a földbe, megszüntette a történelmi Magyarországot és darabokra szaggatta a magyar nemzetet. Ekkor volt Edvard Beneš életének első nagy farsangja.
A békeszerződés idején tanúsított buta mohóság és a későn jött felismerés okozta a cseh (csehszlovák) politika totális vereséget 1938-ban, mert azt is elvesztette, ami egyébként megtartható lett volna. A müncheni egyezményt, aminek következményeként Németország bekebelezte a németek által lakott csehszlovákiai szudéta területeket, francia és brit segédlettel kötötték meg szeptember utolsó napján. Három héttel ezután következett – összhangban az akkor érvényes csehszlovák törvényhozási renddel – Szlovákia autonómiájának törvénybe iktatása. Jó egy hónappal a müncheni egyezmény csehszlovák oldalról való elfogadása után, az első bécsi döntés révén visszacsatolták Magyarországhoz a magyarok által lakott területeket, létrehozva ezzel az újkori Európának etnikailag legigazságosabb államhatárát. Majd 1939. március 14-én egyoldalúan kikiáltották az önálló Szlovákiát, ami Csehszlovákia megszűnését jelentette.
Ebben a második világháborút közvetlenül megelőző helyzetben, a cseh politika akkori vereségében kell keresnünk a háború utáni, az ún. beneši dekrétumok németellenes és magyarellenes rendelkezéseinek közvetlen okát, amelynek a mozgatórúgója a korábbi monarchia ellenes indulatokhoz hasonló bosszú volt.
A fasizmusnak a kizárólagosságon alapuló eszméje, az állami erő és a nemzeti elv összekapcsolása egy totális győzelemre vágyó hatalommá, valamint a Szovjetunió által sugallt szláv egység és szláv államiság eszméje fokozatosan arra bátorította a boszszúra vágyó, rövid távon gondolkodó politikus Benešt, hogy a fasiszta államok által kipróbált módszereket alkalmazzon a háború után újjáalakuló Csehszlovákiában a német és a magyar lakosság megsemmisítésére.
A csehszlovákiai németek sorsát egyetlen szándék határozta meg: a kiűzetésük. Ehhez megkapta a csehszlovák politika a győztes hatalmak támogatását. Eredménye a mintegy kétszázhatvanezer hulla, több mint három millió menekült valamint mindnyájuk teljes vagyonvesztése.
A magyarokkal szemben bonyolultabban kellett eljárni, mert nem lehetett kiűzni őket mint a németeket. De be lehetett tiltani a magyar iskolákat és meg lehetett tiltani a magyar nyelv használatát a közterületeken, be lehetett tiltani a magyar intézményeket, közművelődési társaságokat, internálni lehetett a magyarok tömegeit. Már 1945. augusztus 2-ig is közel ötvenezer felvidéki magyart a kiűzetés sorsa sújtotta. Ezen a napon fosztották meg állampolgári jogától az összes csehszlovákiai németet és magyart. Elkobozták a magyarok ingatlan vagyonát, megvonták nyugdíjukat, foglalkoztatási tilalmat vezettek be ellenük, a magyar vállalkozókat felügyelet alá helyezték, majd meghirdették az ún. reszlovakizációt, azaz a hivatalosan szervezett megtagadását a magyarsághoz tartozásnak. Ártatlan magyarok ezreit nyilvánították csoportos „népbírósági” tárgyalásokon háborús bűnössé. A meghurcolások következtében a felvidéki magyarok ezrével menekültek Magyarországra, sokan a Dunában lelve halálukat. De mivel a csehszlovák diplomáciának nem sikerült elérnie, hogy mintegy kétszázezer magyart elűzhessen a szülőföldjéről Magyarországra, az országban való széttelepítésük mellett döntött – 1946. novembere és 1947. februárja között negyvenezer embert deportáltak kényszertartózkodási helyre, sok száz kilométernyi távolságra szülőföldjétől. A magyar üldözés következménye több mint félmillió jogfosztott, a Szovjetunóba elhurcoltakkal együtt több mint kétszázezer elüldözött.
Ez a bosszú gonoszabb és átgondoltabb volt mint a fasizmus, módszeressége miatt pedig már-már náci jellegűvé vált. Akkor történt ez, amikor a szövetséges hatalmak katonailag legyőzték a náci Németországot és szövetségeseit, mi több, amikor Európa nyugati része már-már kezdte feledni a háború borzalmait.
Edvard Beneš jogfosztó elnöki rendeleteit ugyanúgy kellene megítélni mint a hitleri Németország nürnbergi törvényeit. E két, időben és térben eltérő normaalkotás ugyanis szándékában hasonlatos volt. A törvényalkotók szerint a bűn elkövetője nem egyén, hanem egy olyan csoport volt, amely bűnének tárgyát nem a tett, hanem a népcsoporthoz való tartozás határozta meg.
A kollektív bűn tartalma e felfogás szerint az egy nemzethez, egy nép közösségéhez való tartozás volt. A csehszlovák jogrendbe 1945-ben belopott kollektív bűnösség elve azt jelentette, hogy a magyar és a német egy kollaboráns, a cseh és szlovák nemzet árulója, náci bűnös, az állam ellensége.
Miért fogalmazható meg kétség ezeknek a rendeleteknek jogszerűségével kapcsolatban?
Elsősorban amiatt, hogy a csehszlovák alkotmány szerint 1938. október 5-től számítva Edvard Beneš már nem volt köztársasági elnök, mert jogszerűen lemondott tisztségéről, majd két hét múlva elhagyta az országot. Az alkotmány nem tette lehetővé, hogy később – ha meggondolja magát – ismét köztársasági elnökké váljon. Erre még az sem adott jogalapot, hogy a Hitler-ellenes szövetség államai 1941. júliusában 1938. szeptemberétől – tehát a müncheni egyezmény előtti állapotától számítva – elismerték Csehszlovákia jogfolytonosságát. Ez ugyanis csak a nemzetközi jog szempontjából lehetett érvényes, az állam belső jogát ez nem módosíthatta.
Azt természetesen nem lehet kétségbe vonni, hogy ha egy államnak nincs legfelső törvényhozó testülete és hivatalos kormánya sem – és ez volt a helyzet a második világháború utáni Csehszlovákiában, – akkor politikai konszenzus alapján létre kell hozni egy ideiglenes kormányt, ami biztosítja a közrendet és az államszervezet működését, amíg nem jön létre a legitim hatalom. De egy ideiglenes kormány – amelynek hatásköre teljesen bizonytalan – nem lehet oly mértékben az élet és halál ura, hogy milliókat, akik a terület őslakosai voltak, hontalanná és jogfosztottá tegye! Közérdekből ideiglenesen lefoglalhat magántulajdont, de nemzeti vagy faji alapon nem kobozhatja el senkinek a tulajdonát. És ha ezt mégis megtette, a legitim kormánynak kárpótolnia kell érte a kárvallottat. Ez az európai jogrend. De a győztes hatalmak szemet hunytak a magyarok üldöztetése fölött. Ezért érthető, hogy hatvan év után is érintettnek érzik magukat a jogfosztó beneši dekrétumok ügyében – erről tanúskodik az Európai Unió jogszolgálata által 2001-ben készített Frowein-Bernitz-Kingsland féle jogi szakvélemény, amely szerint sem Csehország, sem Szlovákia nem kérhető számon a németek és a magyarok háború utáni üldözése és jogfosztása miatt.
A XX. században a népirtás, a civil lakosság módszeres megsemmisítése, a másság gyűlölete, a más nemzet ellen elkövetett bűntettek a fasiszták és nácik sajátossága volt. De nincs okunk arra, hogy minden ilyen bűntettet ne ezzel a jelzővel illessünk. Ha ezt nem így tennénk, akkor az egyik népirtást igazságosnak tartanánk a másikat pedig bűntettnek. Ez olyan érték és erkölcsi zűrzavart teremtene, ami az emberellenes bűntettek megismétlődéséhez vezetne. Ezért aki megvonja ezt a különbséget, az nem csak bűnpártoló, hanem a fasizmus prókátora is.