Nem sikerült a nemzetieknek parlamenti vitát indítaniuk a Beneš-dekrétumokról

Gyakorlatilag hajtóvadászat folyt

Nemcsak Szlovákiában, hanem nemzetközi szinten is vihart kavart a hír, hogy a Szlovák Nemzeti Párttal való egyeztetése után Ján Mikolaj független képviselő indítványt terjesztett be a parlament elé, hogy az hozzon határozatot az ún. „denácifikáló” dokumentumok érvényességéről. A tervezet szövege szerint a Beneš-dekrétumok nem a kollektív bűnösség, vagy a nemzetiségi hovatartozás, hanem antitotalitarista és antifasiszta elvek alapján léptek életbe. A parlament a témát azonban 78 szavazattal kiiktatta a napirendi programok közül.

Mit vonhatott volna maga után a szlovák politikus kezdeményezése? – kérdeztük Mede Venceltől, a Magyar Koalíció Pártjának Pozsony megyei elnökétől.

– Az első szembeötlő dolog, hogy Ján Mikolaj előterjesztésében „denácifikáló” dokumentumokat említ, ami alatt elsősorban a Beneš-dekrétumokat – azaz, a magyar és a német nemzetiségűek vagyon- és jogfosztását – érti. Márpedig, ha ez így van, akkor mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy itt semmiféle „nácitlanításnak” nincs helye. Ez a fogalom ugyanis messze túllépi az 5/1945-ös elnöki dekrétumban lefektetett általános megbélyegzést, amelyben az állam a magyar és német nemzetiségű személyeket „csak” „megbízhatatlannak” titulálta.

Megjegyzem, hasonlóan jártak el Stefánia belga hercegnővel is, akit – noha belga volt – halála után szintén a „szlovák nemzet ellenségének” nyilvánítottak, hogy ily módon meg tudják szerezni gyönyörű oroszvári kastélyát. Ez az eset pontosan rámutat Benešék valódi szándékaira.

A Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy Csehszlovákia a párizsi békeszerződés szellemében cselekedett. Van ebben igazság?

– Ez egy közönséges tévhit. A párizsi békeszerződés a győztes hatalmakat arra jogosította fel, hogy a magyar állampolgárok vagyonának elkobzására hozhatnak törvényeket. Más szóval Csehszlovákia csak állampolgársági, és nem nemzetiségi hovatartozás alapján léptethetett volna életbe vagyonelkobzást. Ezzel a „lehetőséggel” Csehszlovákia nem élt, nem hozott törvényt a magyar állampolgárok vagyonának elkobzására, csak egy esetlen államközi szerződést kötött Magyarországgal 1946-ban Csorbatón, ám ezt sem ratifikálta. Leszámolt viszont a belső ellenséggel, a szlovákiai magyarsággal.

Egyébként sok ehhez hasonló, gyenge lábakon álló, de agyonismételgetett érv létezik még. A szlovák igazságügyi minisztérium például 2002-ben kiadott egy elemzést, ami arról szólt, hogy Csehszlovákia nem marasztalható el a Beneš-érában történtek miatt, mivel akkortájt a háború többi győztese is hasonlóképpen cselekedett. Ez szintén nem helytálló, ráadásul egyáltalán nem ad magyarázatot az etnikai alapon történő vagyon- és jogfosztás egyediségére.

Sokat hivatkoznak arra is, hogy a beneši törvénykezés a nagyhatalmak potsdami konferenciájának jóváhagyásával történt. Ez pedig azért nem igaz, mert Beneš már hónapokkal Potsdam előtt meghozta a maga rendeleteit.
Ha valóban meg akarjuk érteni e problémakör lényegét, a Beneš-dekrétumokat nem önmagukban, hanem következményeikkel együtt kell megvizsgálnunk. Súlyos hiba belekeveredni az olyan meddő vitákba, mint például hogy a dekrétumok részét képezik-e a jelenlegi szlovák jogrendek vagy sem. Ez egyszerűen egy vakvágány. Nekünk nem magukról a dokumentumokról kell vitatkoznunk, hanem a következményeiket kell bemutatnunk, és ezek ismeretében kell mérlegelnünk a jogorvoslati lehetőségeket.

Milyen következményekre gondol?

– Ezt képtelenség volna öszszefoglalni néhány mondatban. A Beneš-korszak az üldöztetések, a kegyetlenkedések és a hontalanság időszakát hozta a németekre és a magyarokra Csehszlovákiában. Emellett nemegyszer megesett, hogy a koncentrációs táborból hazatérő német vagy magyar nemzetiségű zsidókat sújtották vagyon- és jogfosztással – „denácifikálták”, ahogy Ján Mikolaj írja.
Vicsotka Mihály írásának köszönhetően sikerült megismernem annak a 270 hazatérő dobsinai, többnyire német nemzetiségű személy életének utolsó pillanatait, akiket a pozsonyi csendőrség lőtt halomra a přerovi vasútállomáson 1945. június 18-án, még mielőtt átléphették volna a cseh-szlovák határt, hogy esetleg visszafoglalhassák szülőházaikat. Családokat gyerekekkel együtt ért a „denácifikáló” sortűz.

Gyakorlatilag hajtóvadászat indult a németek és magyarok vagyonának megszerzéséért. Ami olyan lendülettel folyt, hogy, noha „hivatalosan” 1948 februárja után a Beneš-dekrétumok alapján már nem lehetett kobozni, bizonyítékaim vannak arról, hogy még 10–15 évvel később is állítottak ki visszadátumozott beneši konfiskációs határozatokat.
A Mikolaj által említett „nácitlanítás” még a békés szlovákokat is magyargyűlöletre uszította: ha ugyanis egy szlovák ember magyar szomszédját kérvényében „a szlovák nép ellenségének” titulálta, hozzájuthatott annak vagyonához.

Mennyire érezhetők a Beneš-dekrétumok nyomai ma a felvidéki magyarságon?

– A vagyonfosztás következményei már abban is meglátszanak, hogy a magyarlakta járások ma Szlovákiában a legszegényebb, legfejletlenebb régiók között vannak.
Még lehangolóbbak azonban a Beneš-korszakban történt megaláztatások máig érezhető nyomai a lelkekben. A magyarok elvesztették a szlovák társadalomban betöltött egykori presztízsüket, s ma gyakran gúnyolódás vagy vicc tárgyai. Ennek következményeként sokan még az utcán is szégyellnek magyarul beszélni, s egyre többen döntenek úgy, hogy gyermekeiket inkább szlovák iskolába adják.
Évek óta foglalkozom a kérdéskörrel, rengeteg anyagot – perdokumentumokat, határozatokat, levéltári anyagokat, tanulmányokat, cikkeket – gyűjtöttem összes és sok véleménnyel találkoztam. Érzésem szerint a szlovákiai magyarság helyzete – a szegénységtől kezdve az asszimilációig bezárólag – mind-mind összefüggésben vannak a második világháború után történtekkel.

Gyakran elhangzó vélemény, hogy a szlovákiai magyarokat nem is érintik a Beneš dekrétumok, hiszen a negyvenes évek végén állampolgárságukkal együtt viszszakapták tulajdonukat.

– Ez nem igaz. Azok kapták vissza tulajdonukat, akik aláírták a csehszlovák államhoz való ún. hűségnyilatkozatot. Mondanom sem kell, hogy ezzel a „lehetőséggel” csak kevesen éltek. Az állam aztán éppen emiatt – mivel kellemetlen volt számára, hogy még mindig sok a hontalan magyar nemzetiségű személy, aki nem tett írásos esküt Csehszlovákia mellett – félévenként módosította a hűségnyilatkozat aláírhatóságának végső határidejét. Majd 1951-ben megunta a huzavonát, és úgy döntött, hogy nem a hűségnyilatkozathoz, hanem az állandó lakhelyhez köti az állampolgárság visszaadását. Ekkor azonban már a kommunisták kezében volt a hatalom, s a vagyon visszaszolgáltatásának ígérete feledésbe ment.

A rendszerváltás után két kárpótlási törvény is született, bár a beneši időkben történt vagyonelkobzások utáni kárpótlást illetően egyik sem fogalmazott egyértelműen. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezeket az ügyeket ritkán koronázza siker...

– E kérdéskört nem lehetséges és nem is szabad puszta számadatok tükrében elemeznünk. A szlovák földpolitikát mint egészet kell látnunk és vizsgálnunk. Ha ugyanis a kárpótlást nézzük, akkor kollektív szempontokat is figyelembe kell vennünk, mint ahogy akkor is figyelembe vettek kollektív szempontokat, amikor a földtulajdont elkobozták. Annak idején sem pusztán az egyéni, hanem a kollektív nyomorba döntés volt a cél, s a felvidéki magyarság lába alól az akkori hatalom éppen a nemzeti hovatartozás miatt rántotta ki a talajt.
Ha Mikolaj tervezetét a parlament elfogadta volna, azzal közvetve a csorbatói szerződést is ratifikálta volna, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a jövőben a magyar állampolgárok automatikusan kívül rekedhetnek a földnevesítés lehetőségén, mi több, az eddig nevesített tulajdon is megkérdőjelezhetővé válhat.

A nevesítetlen földek ügyére az utóbbi hónapokban jelentős figyelem irányult. Mivel olyan „elhagyottnak” bélyegzett földterületekről van szó, melyek évtizedek óta nem estek át tulajdonosváltáson – vagyis sem a beneši, sem a kommunista földpolitika nem érintette őket – tulajdonjoguk a mai napig folyamatos. Ennek következtében pedig bárki, így például a második világháború után Magyarországra menekült felvidéki magyarok, vagy az ő leszármazottjaik is jelentkezhetnek tulajdonukért. Sőt, hozzáteszem: jelentkeznek is. Ráadásul, mivel a főügyész javaslatára az alkotmánybíróság vizsgálni kezdte a földtörvény 15. paragrafusát – mely kimondja, hogy aki 2005. szeptember elsejéig nem jelentkezik földtulajdonáért, az elveszíti tulajdonjogát –, s a szeptember elsejei határidőt az alkotmánybíróság döntéséig hatályon kívül helyezte, a földnevesítés előtt mostantól semmiféle akadály nem áll.

Mikolaj indítványa indoklásában megemlíti az Európai Uniót, egészen pontosan, hogy tiszteletben tartják „az Európai Bizottság véleményét, miszerint a denácifikáló dekrétumoknak már nincsenek a jelent érintő jogi következményei”. Mennyire helytálló az Európai Unió említése ebben a vitában?

– Hogy mennyire, az abból is látszik, hogy a parlamentben valaki benyújthat egy ilyen tervezetet, hivatkozhat benne az Európai Bizottságra. Az unió többször kifejezésre juttatta, hogy őt ez a kérdés nem érdekli. Én viszont azt kérdezem, hogy vajon a nagyapám, aki az 1929-es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek vallotta magát, vagy a kislányaim, akiket én magam jelöltem meg magyar nemzetiségűként, még mindig a szlovák nép ellenségének számítanak-e, és ha igen, akkor meddig?

Kaszás Péter

(Forrás: Magyar Nemzet, www.mno.hu)