Beszélgetés Kiszely Gáborral, a Terror Háza tudományos igazgatójával

A múzeumot már nem lehet bezárni

(Folytatás az előző számunkból)

A budapesti Terror Háza Múzeum fő gyűjtőkörét és kutatási területét az 1944. októberi nyilaspuccs és az 1963. márciusi amnesztia közötti időszak teszi ki. Az Andrássy út 60. épülete 1944. október 15-től 1956-ig két terrorista diktatúrának is fontos színtere volt. Ez a helyszín a súlyos történelmi tapasztalatok és a hallgatás kényszere miatt összeforrt a terror fogalmával Magyarországon. Az 1956-ot követő megtorlás pedig totalitást elutasító forradalmárok és a mindenféle ellenállást kegyetlenül sújtó elnyomás emléke miatt tartozik a Múzeum által tárgyalt korszakhoz. A múzeum téma szerint foglalkozik a két magyarországi totális diktatúra eseményeivel, illetve a társadalom behódoltatására tett kísérleteivel.

A csehszlovákiai rendszer látszatra keményebb volt, mint a magyar. Ez valóban így volt? – kérdeztem Kiszely Gábort, a múzeum tudományos igazgatóját.

– A legkegyetlenebb a kelet-német volt, utána jött a csehszlovák rendszer, emögött nagyon messze kullogott a magyar. Magyarországon 1956-ban megtörtént a forradalom, Csehszlovákiában pedig 1968-ban a demokratikus szocializmus kísérlete. A párt a neosztálinista rendszert az egyik legkeményebb formájában az ottani állambiztonságra és titkosszolgálatokra támaszkodva valósíthatta meg. Amikor ez ott bekövetkezett, akkor Magyarországon már éppen egy ,,új gazdasági mechanizmuson” törték a fejüket az ország vezetői. Mindez egyfajta társadalmi ,,lazítást” is feltételezett: az ember ne legyen minden nap kitéve annak, hogy reszketnie kell azért, mit mond az utcán, vagy mert hangosabban beszél a folyosón. Ezt egy kicsit hagyták is. Rengeteg könnyebbség volt, ami az utazást illeti. A nyugati rádió hallgatása, vagy a nyugatról érkezett látogató fogadása. Mindez persze nem azt jelenti, hogy itt a polgárjogok sokkal jobban kifejezésre juthattak. Éppúgy megmaradt az egypártrendszer, a szabad választások kizárása, a cenzúra, és az öncenzúra. Magyarországon mindig azzal dicsekedtek, hogy a mi hazánk egy szabad ország. Hát igen, mert mindenki tudta, hogy mit szabad meg mit nem. Az itteni könnyítések nem változtattak a rendszer szubsztanciáján. Ugyanaz a diktatúra volt, legfeljebb egy enyhébb formában.

Hogyan sikerült átvészelnie a Múzeumnak, hogy a működéséhez nem kapott elegendő támogatást?

– Ezt még korántsem hevertük ki. Nem vagyunk politikai intézmény, annak ellenére sem, hogy köztudott: a Fidesz-kormánytól kaptuk az alapösszeget, amiből felépülhetett a Múzeum. Teljesen mindegy, kormányok jönnek és mennek, itt nem politizálunk, hanem tudományos munkát végzünk. Ennek a szemléletnek természetesen meg volt a böjtje három évvel ezelőtt, amikor a jelenlegi kormány megalakult. Szinte első lélegzete volt az állami támogatást minimálisra csökkenteni. Hiába van egymillió látogatónk, nem számít, hogy tavaly az év múzeuma volt, és hiába örvend nemzetközi megbecsülésnek. Támogatók nélkül nem lennének időszaki kiállításaink. Természetesen reménykedünk a helyzet javulásában. Megpróbálták működésképtelenné tenni a múzeumot, de belebuktak. Kezdettől fogva dolgoztunk egy külkapcsolati rendszeren. Ha nagyon szorul a hurok, akkor segítségünkre sietnek a külföldi – a németországi, ausztriai, romániai, szlovákiai és a lengyelországi – testvérintézményeink. Ezt a múzeumot már nem lehet bezárni egyik napról a másikra. Folytatjuk a munkát, és reménykedünk abban, hogy lesz olyan kormány Magyarországon, amelyik értékeli ezt.

Két könyvet is írt az ÁVH-ról, és tervezi az egyház és a kultúra e rendszerbeli érintettségéről szóló kötetet is...

– Közben a múzeum tudományos igazgatója lettem, ami egy kicsit gátat vetett ennek a munkásságomnak. De amint egyéb múzeumi teendőim engedik, újra nekilátok könyvet írni. Az egyházak továbbra is nagyon érdekelnek. Megint felmerült az a kérdés, hogy menynyiben kollaboráltak a titkosszolgálati szinten vezető egyháziak. A békepapi pozíció ügynöki szempontból teljesen használhatatlan volt, mindenki pontosan tudta róluk, hogy az állam emberei. Inkább bábként kezelték őket, akikkel egy nemzeti katolikus egyházat próbáltak létrehozni Magyarországon. Ez azonban nem sikerült. Most a Római Katolikus Egyház kivált támadva érzi magát, mert a Magyarországon eddig közzétett, az ügynöklistának nem nevezhető rágalompapíron szerepelt számos vezető neve is egy abszolút hihetetlen felsorolásban. Ugyanakkor viszont több név hiányzott is róla. Ami az irodalmat, a szellemi életet illeti, erre még nagyon készülök. Az egyházi témában látok igen sok értékes tanulmányt, kísérletet, aminek nagyon örülök.

Bodnár Emese

Kiszely Gábor 1949-ben született Budapesten. Németországban politológiát, történelmet és színháztudományt tanult. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán teológiát végzett. Számos hazai és határainkon túli hetilapban, folyóiratban, publikál, több német rádióállomás munkatársa. Eddig megjelent művei közül néhány: Hallom, Izrael... (1996) – melyért megkapta a Szentföld fővárosának Pro Urbe díját –, Mi, rómaiak (1997), A szabadkőművesség – história, titkok, szertartások (1999), A leleplezett szabadkőművesség (2000). ÁVH és az Állambiztonság: az első kötet 1945-től 1956-ig, a második 1956-tól 1990-ig tárgyalja a belbiztonsági szervek működését. Irodalmi tevékenysége kevésbé ismert a nyilvánosság előtt: elbeszéléseket, drámákat, hangjátékokat is ír, amelyeket színpadon be is mutatnak .