Hogyan tovább?

A „kettős állampolgárság“ ügyében rendezett tavalyi népszavazás sikertelensége széles körben keltett fájdalmas csalódottságot a magyar kisebbségi közösségekben. A kudarc valóban fájdalmas volt, de nem volt végzetes és nem volt visszafordíthatatlan: nem volt újabb Mohács és Trianon. Ezért most nem azon kell gyötrődnünk, hogy mindez hogyan történhetett meg, jóllehet a tanulságokat meg kell fogalmaznunk, elsősorban annak érdekében, hogy továbbjuthassunk a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti integrációja terén. A népszavazási folyamat ugyanis nem volt kellően megalapozva, következményei nem voltak pontosan meghatározva, ezért igen sok választópolgár nem láthatta át a kezdeményezés szándékát és értelmét. A népszavazási kudarc nem jóvátehetetlen, inkább azzal a következménnyel kell járnia, hogy stratégiai értelemben szükséges feltárni egy megfelelő állampolgársági törvény keretében a nemzetegyesítés lehetőségeit. A közélet iránt érdeklődő és a közösség ügyeiben szolgálatot vállaló magyar értelmiségnek a „hogyan tovább?“ kérdésére kell választ keresnie. Fel kell vetnie azokat a gondolatokat és javaslatokat, amelyek a nemzetegyesítés ügyét – egy állampolgársági törvény keretében vagy más módon is – előreviszik. Ebben a tekintetben várjuk a megfontolt véleményeket és javaslatokat.
Dobos László író és Pomogáts Béla irodalomtörténész ezekkel a gondolatokkal kezdeményezett és indított ankétot, felkérve több neves, a magyarság körében jól ismert személyiséget a hozzászólásra. A beérkező véleményeket lapunk fokozatosan közli. Elsőként Pozsgay Imre válaszolt.

Pozsgay Imre

Koratavasz deres népszavazás után

Múlik a fájdalom, már alig zsibbad a szívünk. Pedig mi, akiknek nagyon fájt, ami 2004. december 5-én történt, azt hittük, hogy ezt a csapást soha nem fogjuk kiheverni. Most, a fájdalom múltával azon bánkódunk majd, hogy nem fáj. Hiszen magyarok vagyunk, nekünk mindig kell valami, amiért sajnálhatjuk magunkat. Addig sem kell semmit tenni. Életrevaló nemzetek a vereségüket is racionalizálják.

Nekünk, veszteseknek a vereség másnapján számvetést kellett volna csinálni és nem magunkba roskadni. Számvetésre az idő most sem késő. Először is vizsgáljuk meg, milyen állapotban érte a magyarországi magyarságot a népszavazási kezdeményezés? Ne feledjük, még ki sem heverte ez a nép azt az agyroncsoló negyven esztendőt, amíg diktatúrák uralkodtak rajta. Balhitbe süllyedve kapott egy új rendszert a szabadság és a boldogulás ígéretével. Ám a szerencsésebb oldalon partra szálló kisebbségen kívül a kevésbé szerencsés többség – amely úgy érzi, sem a félelem nélküli szabadság, sem a boldogulás nem jött el – csak bámulja a beérkezetteket. Mindegy, hogy szükségképpen vagy tehetetlenkedésük miatt kerültek hátrányos helyzetbe, joggal várták el, lesz intézményes támogatás gondjaik megoldásához.

Ehelyett a vesztes többség azt látta, hogy a gondjai megoldására rendelt demokratikus parlamentáris intézmények és a rájuk tapadó politikai osztály a nyertes kisebbség érdekeihez kapcsolódik. Látnia kellett, hogy a minden frázisával a népre apelláló demokrácia a népre nem kíváncsi. A politikai elit legitimációját szolgáló választásokon kívül a nép igénye a részvételre, a mindennapok demokráciájára, zavaró körülmény. A politikai osztály tagjai, a „nép által jóváhagyott“ szerepükben két választás között csak egyfajta kényszernek engedelmeskednek: a politikai pozíciókért folytatott küzdelem kényszerének.

Ebben a zárt rendszerű politikai körforgásban a törvényhozásból és a köztársaság „alkotmányos” intézményeiből kicentrifugázzák a társadalom és a nemzet sorskérdéseit, kiterelve azokat a perifériákra, ahol az orientációs zavarokkal küzdő társadalom nem tud velük mit kezdeni.

Így kerülnek a nagy horderejű sorskérdések a politikai ambíciókkal terhelt kalandorok kezébe. Ez történt a határon túli magyarok állampolgárságának ügyében is. Dehát a kalandor is pozícióra, hatalomra törekszik. Ezért az általa megmarkolt dolgot visszadobja a hivatalos intézményrendszerbe. Hiszen ő is ott akar érvényesülni! Felfedezi, hogy a zárt és elitvédő közjogi rendszernek is vannak hézagai. Ilyen például a népszavazásról szóló törvény, amelyet még nem sikerült teljesen kiherélni, bár erre is volt néhány kísérlet.
Így történhetett meg, hogy ez az ügy – kettős állampolgárság –, amelytől a magyar törvényhozás szabadulni akart, az utcáról köszönt viszsza az Országházba. Ott pedig azonnal a parlamentáris pártpraktikák tárgyává vált. A kör bezárult. Azokhoz került, akik korábban eltaszították maguktól. Világos, hogy a retardált magyar politikai kultúrában a feltett kérdésre adandó válasz nem lehetett a közmegegyezés tárgya. A körülötte támadt csatazajban az igen is meg a nem is pártpolitikaként jelent meg. Ez volt a népszavazás legzavaróbb eleme. Hiszen a választópolgár számára a kérdés és az ajánlott válasz már nem a saját kérdése és lehetséges válasza volt, hanem külsődleges idegen jövevény, ráadásul olyanoktól, akik iránt mélységes bizalmatlanságot érez.

Ezért történhetett meg, hogy az öntudatosan kimondott igen és a bizonytalanul leadott nem között ott hevert a porban letaglózva a – látszólag közömbös, valójában elbizonytalanodott – magyar választópolgárok tömege. Ők nem a határon túli magyarok ellen voltak, csak nem voltak maguknál. A népszavazás a magyarországi közjogi viszonyok és közállapotok hű tükre. Az értők számára világos üzenet arról, hogy a rendszerváltásban létrejött magyarországi állami, közjogi rendszer túlélte önmagát. Jelenlegi állapotában tizenöt éve változatlan működésével a legfőbb akadálya a nemzet boldogulásának, a nemzet egyesítésének.

Ez a hatalomvédő közjogi rendszer magához vonta és a rövid távú érdekek világába süllyesztette le az államot, amelynek hivatása lenne a nemzet messzetekintő, hoszszú távú érdekeinek képviselete, érvényesítése. Ám ott, ahol az állam távlatai lezárulnak az esedékes közvélemény-kutatási eredményeknél és a szavazók megtartásának vagy gyarapításának dilemmáinál, ott valójában az állam nem több, mint az aktuális pártpolitikák kiszolgálója.

Az ilyen állam szavazatvesztő kockázatot lát minden nemzetstratégiai ügy támogatásában, a nemzeti sorskérdések napirendre tűzésében. Ezt láttuk a határon túl élő magyarok állampolgárságának kezelésében is. Ma már úgy látom, hogy december 5-én nem a magyar választópolgár bukott meg, hanem a magyar állam.

Mindebből pozitív következtetést vonhatok le: a magyar állam és kormányának felelőtlen viselkedése dacára mintegy másfél millió szavazati jogú, felnőtt magyar állampolgár pontosan tudta, mi a helyes válasz a feltett kérdésre. Ha belegondolok, hogy azóta – lelkiismereti okokból – még ugyanennyi távolmaradó vagy nemmel szavazó lélekben már átállt az igen mellé, akkor nem kétségbeejtő a helyzet.

Ehhez még joggal teszem hozzá, hogy a magyarországi magyarokon kívül van a határon kívül rekedt nemzetnek egy olyan része, amely viszonylag jobb helyzetben van, mint a többi elszakított nemzetrész. Ezek a Szlovákiában élő felvidéki magyarok. Előnyük abból van, hogy velünk együtt tagjai az Európai Uniónak, amiből következik, hogy vannak olyan közös szabályok, amelyek elszakítottságuk ellenére a mi lehetőségeinkhez közelítik őket. Identitásuk, ha nem is rendületlen, de erős. Szlovákiai viszonyok között jónak mondható politikai érdekképviseletük. Hagyományaik és kulturális intézményeik növelik a nemzeti önbecsülést. Az iskolaügyben és az anyanyelvhasználatot illető ügyekben elszenvedett csapások ellenére életképes a magyar közösségi tudat.

A felvidéki magyarságnak megvannak az adottságai ahhoz, hogy fontos tényezője legyen a határok feletti nemzetegyesítés programjának. Nem arról van szó, hogy a felvidéki magyarok különbek lennének, mint a Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken vagy másutt élő nemzettársaink, hanem arról, hogy lehetőségeik szerint sokkal közelebb állnak a magyarországi magyarok lehetőségeihez, mint a többiek. Adódik a következtetés, hogy nekünk szövetséges együttműködésre kellene törekednünk az összes többi nemzetrész dolgainak előmozdításához. Egy ilyen szövetség tovább növelné a magyarországi és a felvidéki magyarság öntudatát, miközben sarkallná a magyar államot, hogy méltatlan helyzetéből kiverekedje magát.

A magyarországi magyarságnak fő-fő kötelessége: öszszeszednie magát, alkalmassá válni a lehetőségek megragadására. Ha sikerül méltó hazát és méltó magyar államot teremteni, akkor érdemes lesz magyarnak maradni az egész Kárpát-medencében.
A felvidéki magyarok szemében – sajátos helyzetük miatt – talán kisebb a jelentősége a magyar állampolgárságnak, de van valami, ami e fölött van: az autonómia megteremtése. Ebben közös az érdekük az erdélyi, kárpátaljai, délvidéki magyarokéval és reménykedjünk, hogy hosszú távon az említett területek többségi nemzeteinek érdekeivel is. Ez ügyben nem az elnevezésen kell vitatkozni, hanem elérni, hogy a Kárpát-medencében kisebbségre ítélt magyaroknak olyan intézményeik legyenek, amelyek kontinensünkön hasonló helyzetű közösségeknél már működnek az európai elveknek és gyakorlatnak megfelelően, és elérték az önrendelkezés maximumát.

Félre az önsajnálattal! Együtt ki-ki a maga lehetőségei szerint. Tegyünk meg mindent az önkormányzás lehetőségéért, s ha célunkat elérjük, akkor a 2004. december 5-i végeredményre nem mint helyrehozhatatlan veszteségre, hanem mint a nemzetegyesítés első döntő lépésére gondolunk. Hiszen az akkor feltett kérdéseket már senki nem verheti ki a fejünkből.