Ezerkilencszáznyolcvankettőben, tizenhét évesen bíróság elé állították. Az ellene felhozott vád szerint a köztársaság illegális elhagyására tett kísérletet. Egy év szabadságvesztésre ítélték, de fiatal korára való tekintettel a jogerős ítéletet két év próbaidőre felfüggesztették. Ferenc (nevezzük így) a napokban úgy gondolta, vállalkozásba kezd, ezért a bűnügyi nyilvántartásból kikérte a feddhetetlenségi bizonyítványt (register trestu), amelyből kiderült, a múltja tiszta, az említett bírósági döntésről szóló bejegyzést az adattárban törölték a neve mellől.
1982-őt írtunk, tavaszodott, amikor négy jó barát a helyi szövetkezet virágzó almafái alatt szabad országról, szabad világról ábrándozott. A négyből hárman még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket, a nagykorú fiatalember pedig a Kanadában élő testvérétől hallott az igazi demokráciáról. Akkor, ott, az almásban eldöntötték, hogy egy szabadabb élet reményében elhagyják Csehszlovákiát és a tengeren túli országok valamelyikében keresnek maguknak jobb megélhetést.
– Úgy terveztük, hogy Kelet-Németországon át kiutazunk Svédországba, egyikünk rokonánál eltöltünk néhány napot, aztán megy, ki merre lát – meséli a csaknem negyed századdal ezelőtt történteket Ferenc. – Tudtuk, hogy egy falubeli fiatal párnál fejenként 10 ezer koronáért kaphatók hamis útlevelek. Megrendeltük. Úgy egyeztünk meg, hogy Berlinben fizetünk, majd ha megkapjuk az úti okmányokat. Az utazásra napokig készültünk. Tudtuk, ha a szökésünk kiderül, a rendőrség keresni fog bennünket, körözést indítanak ellenünk a szomszédos országokban is. Ezért a minden részletre kínosan ügyelő vezetőnk telefonon megkérte kanadai testvérét, hogy a nevünkben küldjön haza képeslapot olyan szöveggel, hogy szerencsésen megérkeztünk, jól vagyunk... Bízott abban, hogy a lap megérkezése után a rendőrség felhagy a keresésünkkel, mi pedig nyugodtan átléphetjük a keletnémet határt. Az éjféli vonattal indultunk útnak, vittem azt az aktatáskát is, amelyet az útlevél elkészítésével megbízott házaspár férfi tagja nyomott a kezembe az utazás előtti napon. Szüleimnek azt hazudtam, hogy tanulmányi kirándulásra megyek – jegyzi meg a fiatalember és arca belepirul a majd negyed századdal ezelőtti hazugságba.
Berlinben derült ki, hogy a házaspár semmit sem kockáztatott, a Ferenc által cipelt aktatáskában voltak elrejtve a megrendelők fotójával, de ismeretlen nevekre kiállított útlevelek. Kifizették a negyvenezer koronát és megállapodtak, hogy másnap megkapják a svédországi beutazáshoz szükséges iratokat is, erre a találkozóra azonban a fiatal pár már nem ment el.
– Csak álltunk a pályaudvar szegletében, kezünkben a hamis úti okmányokkal és arról beszélgettünk, hogyan jutunk pénz nélkül haza – folytatja Ferenc. – Cserbenhagyóink az útleveleket nyilván lopták vagy valós személyektől olcsón megvásárolták, mert valamennyi eredeti volt, csak a fotókat cserélték ki benne. Az én fényképem alatt a Miloš Záhorský név volt olvasható. A hamis dokumentumokat nem mertük használni, hazafelé inkább vállaltuk a kockázatot és illegálisan léptük át a határt – több helyen is. Vezetőnk Németországban rosszul tájolta be a vidéket és hosszú barangolás után Lengyelországban találtuk magunkat, onnan hatalmas sziklákat mászva, szántóföldön kúszva léptük át a lengyel–csehszlovák határt.
Másfél hónapi bolyongás után egy szombati napon, az otthontól mintegy százötven-kétszáz kilométerre fekvő településről Ferenc hazatelefonált. Személyautóval mentek értük, így az éjszakát már otthon töltötték.
– A megérkezésünk után én nagyon féltem... Hétfőn reggel egy autó állt meg a házunk előtt, civil ruhás férfiak szálltak ki belőle és magukkal vittek. Bezártak egy helyiségbe és órákon át vallattak. Kezdetben azt vallottam, csak kirándulni mentem, de hamar beláttam, hogy kár tagadni, mert tudtak mindent. Bíróság elé állítottak: egy év börtönbüntetésre ítéltek, de mivel kiskorú voltam, a szabadságvesztést két év próbaidőre felfüggesztették. A kilencvenes évek elején kaptam egy levelet, nem tudom, melyik minisztériumból, amelyben elnézést kértek az 1982-ben történt meghurcolásomért és tájékoztattak, hogy a bűnügyi nyilvántartásomból törölték a bejegyzést. Hasonló levelet kaptak barátaim is, akikkel a nagy kalandot végigcsináltuk. „Vezetőnknek“, aki emiatt két évet töltött börtönben, úgy tudom, ha hazajönne, végkielégítés is járna, ő ugyanis később emigrált.
FARKAS OTTÓ