„A nélkülözhetetlen 100 könyv. A sámánénektől a posztmodern show-ig. Sokágú síp. Cselényi László művelődéstörténeti-ismeretterjesztő trilógiája immár tetralógiává bővült.” – olvashatjuk a Negyedvirágzás avagy van-e (volt-e, lesz-e) hát cseh/szlovákiai-felvidéki magyar irodalom? című, a Lilium Aurum által frissen megjelentetett kötet fülszövegében. Bár három részre tagolódik a könyv, tetemes részét egy névsor nyomán megalkotott portréfüzér tölti ki, amely Márai Sándortól Szászi Zoltánig ér el. A könyvet nemrég mutatták be a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi kávéházban, ahol a szerző rögtön az elején vitára szólította fel az egybegyűlteket. A vita vagy inkább eszmecsere nem maradt el, sőt még folytatódott is, hiszen néhány nappal később Hizsnyai Zoltán már egy kemény kritikát is „megeresztett” napilapunk hasábjain. Beszélgetésünk Cselényi Lászlóval persze még ezt megelőzően, „melegében” készült az irodalmi kávéházban lezajlott bemutató után.
Mi már korábban beszélgettünk erről a könyvről, amikor még csak készülőben volt. Már akkor mondtad, hogy biztos vitát vált majd ki. Ez a mostani könyvbemutató is azt jelezte, valószínűleg reagálnak majd a könyvben megírtakra, hiszen nem is tagadtad, hogy amit papírra vetettél, az többé-kevésbé szubjektív. Ismeretterjesztés és szubjektivitás?!
– Röviden mondva, a lényege az egésznek benne van a kötet címében és az alcímében, nevezetesen a kérdés, hogy vagy van-e, volt-e, lesz-e (cseh)szlovákiai, felvidéki magyar irodalom, és negyedvirágzás? Mindez kérdőjellel a végén. A címben szereplő kérdésre a válaszom pedig az, hogy véleményem szerint van, létezik. Márpedig nagyon sokan megkérdőjelezték régen is, s ma is kételkednek benne, hogy igenis van szlovákiai, felvidéki magyar irodalom. Nekem van egy eléggé rossz érzésem, hogy a legfiatalabb nemzedék az, amely ezt a leginkább kérdőjelezi meg. Ez pedig, véleményem szerint ma, a régiók Európájában, amikor minden regionalizálódik, teljességgel képtelenség, s félreértése mindannak, ami irodalom, művészet, sőt félreértése mindannak, ami történelem. Én igenis úgy érzem, hogy Hamvas Béla hatására valóban többen érzékeljük (és mi érzékeljük jobban), hogy van felvidéki géniusz és ez Balassitól Pázmányon át, s azon túl Mikszáthon, Madáchon, Csontváryn keresztül egészen máig ível. Csehszlovákiai vagy szlovákiai magyar irodalom valóban csak Trianon óta van, de Felvidék (és irodalma-művészete) legalább olyan régen van, mint egyáltalán történelme. Úgymond az itteni magyar irodalmat nemcsak azok alkotják, akik Szlovákiában éltek, élnek, hanem a Kassán született Márai Sándor vagy az Érsekújvárott született Kassák Lajos is, akik – ma már egyre inkább látszik – a 20. századi magyar irodalomból talán a legmagasabbra jutottak a világirodalomban. Meg kellene vizsgálnunk, hogy ezek az alkotók mennyire egy más géniusznak a szülöttei, mint példának okáért azok, akik Erdélyben születtek vagy Budapesten, vagy bárhol másutt. Ezt akarom csak megkérdezni a könyvemben és remélem, hogy tovább fognak gondolkodni erről esetleg még azok is, akiket talán megrugdostam vagy megcsíptem a gyűjteményben. Másnak nemigen nevezhetem ugyanis a könyvemet, hisz van benne kritikától kezdve olvasónaplón át születésnapi köszöntőig minden.
Cselényi László védelmére legyen mondva, rögtön a bemutató elején elnézést kért azoktól, akikről esetleg a könyvben úgy ír, hogy netán megsértődhetnének. A kötet több kérdést is felvet, az első kérdés talán az volt, amelyet az imént már megfogalmaztál, tehát a szlovákiai magyar irodalom létének kérdése. Erről sokat vitatkoznak, vitatkoztak és fognak is vitázni. Ha leegyszerűsítjük a kérdést, akkor azt mondhatnánk, hogy többféle variáció „van forgalomban”. Vannak, akik tagadják a szlovákiai magyar irodalom létét, mondván, egy magyar irodalom van. Van, aki azt mondja, márpedig létezik, vannak olyanok, akik azt állítják, csak világirodalom van, sőt olyanok is akadnak, akik azt állítják, van is, meg nincs is. Tehát ez az egyik kérdés, amit felvet ez a könyv, a másik kérdés pedig az, amit a cím is jelez. Mi az, hogy negyedvirágzás?
– Ha nem haragszol, ezt most itt ilyen hirtelen megmagyarázni nem lehet. Arról van szó, hogy annyira meghonosodott nálunk Fábry harmadvirágzás elnevezésű korszakolása, hogy lényegében az egész 1945, 1948 utáni szlovákiai magyar irodalmat harmadvirágzásnak nevezzük mind a mai napig. Márpedig azt tudjuk, hogy valahol azért a harmadvirágzás már befejeződött. Nem tudjuk, hogy hol, nem tudjuk, hogy mikor, de amit már ma szlovákiai, felvidéki irodalomnak nevezünk, az biztos, hogy nem fedi a harmadvirágzás korszakát, noha rengetegen vagyunk, élünk még hálistennek abból az időből, akik a harmadvirágzás időszakában kezdtük el pályánkat és nyilván ott is fogjuk befejezni. De ez itt egyszerűen egy kis – hogy is mondjam – konnotáció a harmadvirágzásra, az, hogy negyedvirágzás-e? Azért van kérdőjel a végén. Lehet, hogy valóban van, lehet, hogy nincs, s vagy ha volt is, nem lesz tovább felvidéki magyar irodalom. Kulcsár Ferenc vetette fel itt az irodalmi kávéházban, hogy a „virágzások” Fábrynál mindig a határmódosulások függvényei.
Tehát olyan történelmi eseményekhez kapcsolódnak, amelyek nagyban érintették a szlovákiai magyarságot…
– No most az a kérdés, illetve az a probléma, hogy végeredményben már nem Csehszlovákiában, s nem csupán Szlovákiában vagyunk, hanem az unióban. S ez is lehet egyfajta magyarázat Kulcsár felvetésére.
Cselényi László elsősorban kiknek szánta a könyvet?
– Mindenkinek szánom, akit érdekel az irodalom, aki szeretne tájékozódni, mert el is felejtettem mondani eddig, pedig nagyon lényeges, hogy sokan nem is értik, hogy én, az avantgard költő, miért ismeretterjesztő könyveket írok? Nos, állandóan panaszkodunk, hogy nem olvasnak az emberek, a magas irodalomtudomány meg teljesen magára hagyja az olvasót. Sokszor én magam sem tudok mit kezdeni az egyes elemzésekkel. Most jelenik meg egy rólam szóló nagyívű munka, amelytől én azt reméltem, hogy az én „érthetetlen dolgaimat” megmagyarázza. De az úgy van megírva, hogy sokkal bonyolultabb, mint az én szövegeim. Nyilvánvaló, hogy szükség van ilyen dolgokra, ilyen elemzésekre, monográfiákra is, de amire a legnagyobb szükség lenne, az pontosan az, hogy az irodalomtanárok, az irodalomtudósok ne hagyják magára a szerencsétlen olvasót, mert ebből következik, hogy nem olvasnak az emberek, csak szappanoperákat néznek a televízióban, vagy ha olvasnak is, akkor minősíthetetlen szennyirodalmat. Tehát én a kettő közötti átmenetet próbáltam és próbálnám „megvalósítani” könyvemben. Nem kritikák gyűjteménye, nem irodalomtudomány, hanem olvasónapló a könyvem írókról, az én íróimról.
Ahová Cselényi László beteszi a lábát, ott általában rövid időn belül vita alakul ki. Ide, az irodalmi kávéházba már eleve úgy érkezett, hogy mielőtt bármi is elkezdődött volna, kijelentette, „remélem, aztán majd vitázunk”. Miért fontos a vita, miért fontos melegében megbeszélni a dolgokat?
– Mert különben milyen unalmas lenne, ugye? Voltam már én olyan író–olvasó találkozón és beszélgetésen, ahol mindenki egyetértett és halálosan unalmas volt az egész. Ezért fölösleges eljönni a Vámbéryba.
De hát később úgyis megírják.
– Az megint más, természetesen. Egy baj van, hogy ez a könyv tíz perccel ezelőtt jelent meg és én is tíz perccel ezelőtt vehettem először a kezembe. Most jött a nyomdából, úgyhogy konkrétan nehéz volt hozzászólni…
Lapokban megjelentek belőle írások.
– Aki olvasta, olvasta, csakhát szanaszét jelentek meg…
Lesz-e a könyvnek folytatása?
– Ha az isten is, és Hodossy Gyula is úgy akarja, akkor lesz, mert két „adagom” van még, az egyik a 20. század művelődéstörténete, ami elsősorban irodalom persze, valahol A nélkülözhetetlen 100 könyvnek a folytatása. A következő könyv pedig már valószínűleg az utolsó lesz, s a zenéről, a képzőművészetről, a filmről, a filozófiáról való írásoknak lesz a gyűjteménye. Egyelőre ennyi.
Lacza Éva