A Terror Háza Múzeum 2002 februárjában kezdte meg működését Budapesten az Andrássy út 60-ban, az ÁVH hajdan volt központjában. A modern technikával felszerelt interaktív múzeum az elmúlt hónapban köszönthette egymilliomodik látogatóját. A plazma képernyőkön korabeli híradókat, dokumentum-felvételeket, áldozatok visszaemlékezéseit mutatják be. Érintőképernyős számítógépek gondoskodnak arról, hogy a látogatók még bővebb információt kaphassanak. A megnyitás utáni első időkben az érdeklődők 60-70 százalékban idősebb emberek voltak. Azt a generációt képviselték, amely valamiképpen közvetlen áldozata is volt a diktatórikus rendszereknek. Utána viszont, három-négy hónap múltán, fokozatosan a fiatal látogatók kerültek túlsúlyba. A Terror Háza nem csak múzeum és kegyhely, ahová az emberek a soha vissza nem tért rokonaikért elhelyezhetnek valahol egy szál virágot vagy gyertyát, hanem kutatóközpontként is működik
– Az interaktivitás része, hogy keressük a kapcsolatot a látogatókkal.
Hozzánk bárki, bármikor bejöhet (persze szerencsésebb előzetes
időpontegyeztetéssel), és elmondhatja életének és szenvedésének a történetét. Ha
tudunk, szívesen segítünk is. Az elmúlt években igencsak bevált ez a közvetlen
kapcsolat a látogatókkal – mondta Kiszely Gábor a Terror Háza Múzeum
tudományos igazgatója, akivel Budapesten beszélgettünk az egykori
titkosszolgálatok működéséről. – Állandó kiállításunkat a megnyitás óta nem
változtattuk meg, legfeljebb bővült a tettesek tablójával. Emellett nyitva
tartanak a körülbelül negyed évig tartó nemzetközi kitekintésű időszaki
kiállítások. Jelenleg Magyar tragédia 1945 címmel látható időszaki kiállítás,
amely az 1945-ben elhurcolt civilekről szól, és természetesen magáról a Gulágról
is, ahol csaknem 700 ezer magyar szenvedett, és mintegy 300 ezren tértek viszsza
betegen.
Terveink között szerepel például az is, hogy Esterházy Jánosnak emléket
állítsunk egy időszaki kiállítással. Ezekhez természetesen mindig a bemutatandó
anyaggal érintett országokból kapunk nagy segítséget. Nem csupán a határainkon
túli magyar szervezetektől, hanem az adott államtól is. Számtalan előadást
tartottunk már Szlovákiában is magyar nyelven, Kassától kezdve Pozsonyig. Kitűnő
az együttműködésünk a Nemzet Emlékezete Intézetével, amely szinte
testvérintézményünknek számít. Nagyon sokat jártak nálunk az ottani munkatársak
is.
Milyen területen dolgoznak együtt ?
– Távlati terveinkhez tartozik összehasonlítani a csehszlovák és a magyar
titkosszolgálat módszereit. Ehhez aztán bőven akad anyagunk. A középtávú tervek
között kiállítások szerepelnek. Többek között az 1945 utáni úgynevezett
lakosságcserével kapcsolatban, amely, akárhogyan is vesszük, deportálás volt, a
lakosság elűzése. Egyfajta etnikai tisztogatás. Azon kívül nagyon szeretnénk
bemutatni a független Szlovákia alakulását: az 1939-es Tiso-féle Szlovákiát,
mint diktatúrát, ahol azután átmentek a nacionalizmusba, majd a csehszlovák
kommunizmusba. Azt is ábrázolnánk, hogy az általuk vezetett szlovák nép hogyan
élte át a váltást, miként készült fel a demokráciára. Ez megannyi közös pont a
két ország között. A függetlenség kérdése Magyarországon nem úgy merült fel,
mint ahogy Szlovákiában.
Nyilvánosságra kerültek Szlovákiában az ügynöklisták, és Magyarországon is
készülnek erre. Mit lehet erről tudni?
– Magyarországon készül egy törvény, amelyről egyelőre még mindig nem
döntöttek. A közelmúltban az interneten megjelent egy úgynevezett ügynöklista.
Bárki, ha felüt egy telefonkönyvet, minden megerőltetés nélkül tud ilyet
produkálni. Egy ügynöklistának ellenőrizhetőnek kell lennie. Nagy kérdés tehát,
mi minden kellett ahhoz, hogy valaki külső munkatárs legyen a kommunista vagy
bármelyik titkosszolgálatnál. Ehhez mindenekelőtt szükséges számos, a belügy
által vezetett regisztrációs karton, fényképpel ellátott, beszervezési
nyilatkozat, amelyet az illető saját kezűleg aláírt. Emellett nem hanyagolható
el a fedőnévvel szignált, és az ezzel együtt azonosíttatott jelentés. Ha mindezt
valaki leteszi az asztalra, még mindig kell egy kriminalisztikai szakvélemény
arról, hogy a dokumentumok eredetiek-e. Ha kiderül – többek között a vízjel, a
papírvastagság, az írógép nyomat alapján –, hogy ezek valódiak, és nem
fénymásoltak, akkor lehet arról beszélni, hogy valaki ügynöki vagy informátori
kapcsolatban állt egy titkosszolgálattal, ebben az esetben a politikai
rendőrséggel. Amíg viszont csak neveket közlök, és nem helyezem melléjük ezeket
az eredeti dokumentumokat, addig egy egész társadalom felforgatható. Nagyon
szigorúak az ügynöki lét feltételei. Ebben a tekintetben sokat tanulok szlovák
munkatársaimtól. Szlovákiában egy ügynök azonosítása sokkal könnyebben megy,
mint Magyarországon. Mostanáig lehetett arra hivatkozni, hogy az illetékes
archívum azért zárol bizonyos neveket, mert nincs törvény, amely ezt
szabályozza. Komoly nemzetbiztonsági meggondolások kapcsán elég sokat
gondolkodott a parlament, és éppen ideje lenne a megfelelő szabályozásokat
megtalálni, ahogy ez történetesen Szlovákiában, Csehországban és Németországban
már jó ideje fennáll. Érdekes, hogy nem omlott tőle össze egyik társadalom sem.
Szlovákiában olyan nevek is felkerültek a listára, amelynek tulajdonosai
azt mondták, kikényszeríttették belőlük az együttműködés aláírását. De ez már
nincsen a név mögött. Ártatlan emberek olyanokkal szerepelhetnek együtt a
listán, akik valóban benne voltak a gépezetben. Védje meg magát mindenki
bírósági úton? Ez egy bizonyos felületességre utalhat az adatközlők részéről?
– Talán nem is a törvény szabályozása a megoldás ennek a kivédésére, hanem
az, hogy az állampolgár individuálisan, vagy pedig a nyilvánosság előtt a sajtó
segítségével valamiképpen elgondolkodik azon, mit tesz akkor, ha találkozik egy
ügynökkel, akiről ez száz százalékig bizonyítható. Az első felteendő kérdés,
amit tisztázni kell, a motiváció vizsgálata. Milyen indítékból vált valaki a
titkosszolgálat munkatársává? Tüzetesebb vizsgálatok alatt bizony kiderül, hogy
a legtöbbje kényszer hatására állt oda. Tehát zsarolható volt. Természetesen
voltak olyanok is – ők vallják be a legkevésbé –,akik a személyes
előrehaladásért, a karrierért, vagy pedig azért működtek együtt, mert imádtak
feljelenteni, és kárt okozni. De az is előfordult, hogy pénzért, tehát anyagi
juttatások fejében. Borzasztó nehéz még nekem is, aki pedig sok publikációval
tudok előállni a témában. Igen nagy egyéni toleranciára van szükség, nehogy
szétszakítsuk a társadalmat és újabb előítéleteket alkossunk. Sokan az ügynökök
közül önmaguk is áldozatok voltak. Egyénileg kell vizsgálni az eseteket, és
mindig arra figyelni, hogy ki volt az ártatlan. Az effajta együttgondolkodás a
polgári toleranciának egyik igen nagy magasiskolája. Megkönnyíti ezeknek az
embereknek a visszailleszkedését a társadalomba. Itt nem utólagos
boszorkányüldözésről, igazságtételről van szó.
Létezik olyan álláspont is, hogy miért nem mindjárt a rendszerváltáskor
kerültek elő ezek a dolgok...?
– Kétségtelen, hogy az illetékes állambiztonsági szervek óriási mennyiségű
információt tároltak. Ostobaság az iratok megsemmisítésére hivatkozni, ugyanis
az így eltüntetett közönséges papiros tartalmát már régóta mágnesszalagra vagy
számítógépre rögzítették. Ezeket másolni vagy kivenni onnan mindmáig három
gombnyomás. Feltételezhetően számos olyan adatról is szó van, amelyek gazdasági
és politikai szempontból ugyancsak veszélyesek, illetve olyan emberektől
szerezték be őket, akik fontos pozícióba kerülhetnek. Ezáltal igen sokan
válhattak zsarolhatóvá. Hogy aztán ezek az anyagok hol vannak, kevesen tudják.
Bárki képes őket sokszorosítani. Isten őrizz, hogy ezek a szervezett alvilág
kezébe kerüljenek!
Milyenek a működésbeli különbségek és azonosságok Magyarország és
Szlovákia titkosszolgálatai között?
– Nagyon kevés eltéréssel ugyanaz a szisztéma volt. Szovjet találmány,
amelyen idővel a különböző országok nagyon keveset igazítottak saját
hagyományaikhoz, szerkezetükhöz. Ez egy séma, amely minden szovjet megszállás
alatt álló országban működött Európában. Mondhatjuk, hogy Románia nem volt
szovjet uralom alatt, viszont ez a szovjet modell erősen román nacionalista
módra ott is működött. Ők is ott tanulták.
Ez valóban úgy működött, hogy az ügynökjelöltek elmentek a volt
Szovjetunióba, és ott kitanították őket? Annyira rafinált a módszer, hihetetlen,
hogy egyetlen ember találta volna ki...
– Központosított titkosszolgálati rendszer működött az egész szovjet
érdekszférában. Még a Szovjetunióban is szakértők dolgozták ki hoszszas
kísérletezés után, majd elözönlötték Nyugat-Európát. Magyarországra jöttek a
szovjet tanácsadók, a kiképzés alapszinten még itt folyt, de közép- és
felsőfokon már a Szovjetunióban. Nem egy olyan borzasztóan komplikált rendszer
az elnyomásé, amely mindvégig szovjet fennhatóság alatt maradt. 1990
januárjában, amikor jogutód nélkül feloszlatták a politikai rendőrséget,
abbamaradt ez a nagy szovjet tanácsadás, mert már nem volt rá szükség. Az
oroszok 1990 nyaráig még a biztonság kedvéért itt maradtak, de már nem csináltak
semmit.
Napjainkban van-e ennek a rendszernek még valami nyoma, esetleg
folytatása?
– Ahol előfordulhat, az nem az állampolgár és a parlament által
ellenőrizhető rétege a társadalomnak. A gazdasági alvilágra gondolok itt
elsősorban. Hajdani szovjet elvtársak természetesen Magyarországon is vettek
illegálisan különböző ingatlanokat, illetve belefolytak a gazdasági életbe.
Ebben már csak azért is nagyon jól kiismerték magukat, mivel évtizedekig itt
teljesítettek szolgálatot és kapcsolatokat létesítettek. A kommunista
titkosszolgálat nagyobb része bűnözőkből, gengszterekből állt. Államilag a saját
törvényeik szerint szentesített bűnözés folyt az egész rendszerben.
Természetesen hivatásos bűnözőkkel is dolgoztak ilyen értelemben, akik
történetesen a rendszer érdekében loptak, sikkasztottak, illetve fedeztek egy
olyan létformát, amely a kizsákmányolásra, az erkölcstelenségre épült. Tehát ha
ennek még van nyoma, akkor azt a gazdasági vonulatban kell keresni. Ez
jószerével most már nem nemzetbiztonsági kérdés, hanem egyszerűen a feketepiac,
az emberkereskedelem. (Folytatjuk)
Bodnár Emese