Beszélgetés Zilahy Péter költővel, íróval

Van, amit visz a hír

Zilahy Péter költő, író, egyetemi oktató (és sok minden egyéb) egy nemzetközi ifjúsági költőtalálkozón és felolvasó esten járt Pozsonyban. A beszélgetés ekkor készült a világjáró alkotóval, akinek műveit eddig több mint egy tucat nyelvre lefordították. Egyik legsikeresebb könyve Az utolsó ablakzsiráf nemcsak a német könyvpiacon, de példának okáért Ukrajnában is sikert aratott. Erről többek között a következőket olvashatjuk az interneten: „Zilahy Pétert szeretik a németek. Sőt, még olvassák is. Zilahy Péter azon szerencsés magyar írók közé tartozik, akik író–olvasó találkozóján hús-vér németek ülnek, akiknek még a szerelmük sem magyar. Ezen statisztikát még az a tény is szépíti, hogy az olvasótáborában nem csekély számban képviseltetik magukat a szemrevaló fiatal lányok. A hazájukból odaszakadt magyarok, ki tudja, miért, inkább otthon maradnak. (…) Zilahy Péter írt néhány éve egy könyvet, ami a szabályt kivételként erősítvén nem Németországon keresztül dobbantott számos ország könyvpiacára. Idén ősszel megjelent az Eichborn kiadónál Az utolsó ablakzsiráf. A német média legnevesebbjei írtak a könyvről, beszélgettek az íróval és verték a dobot, aminek igen magas eladott példányszám lett az eredménye. A németek tagadhatatlanul jóindulattal kövezik ki a magyar írók útját a sikerig. A könyv, illetve Zilahy Péter németországi sikerének újabb lendületet adtak az elmúlt hetek ukrajnai eseményei. Ukrajnában az év könyvének választották Az utolsó ablakzsiráfot, és a könyvet Kijevben a politikai engedetlenség kézikönyveként forgatták.”

A felolvasó est után először a számítógépekről beszélgetünk Zilahy Péterrel, miközben el kell mondanom neki, hogy az interneten több ezer oldal utalás jelent meg róla és vele kapcsolatban.
– Az interneten tényleg van háromezer vagy még több oldal rólam, de amit most mutatott, egy bolgár internetes újság életrajzát rólam, ez nagyon különös, ezt még nem láttam.

Nagyon érdekes, mert Zilahy Péter még csak harmincnégy éves és azt mondja, hogy nagyon régi információk is vannak az interneten, hisz régóta publikál, régóta ír verset és prózát. Persze ez a több ezer oldal nem jelent óhatatlanul minőséget is, de azért elgondolkodtató, hogy egy ilyen fiatal íróról ilyen sok mindent írnak, vagy legalábbis hivatkoznak rá. Ez mindenképpen meglepő, vagy mondhatnám azt is „nem semmi”.
– Ez így van. Nagyon sikeres vagyok, néha zavar is. Komolyan mondom, sokszor nehezebb így az emberekkel beszélgetni, mert azt gondolják, hogy én Valaki vagyok, pedig közben én csak valaki vagyok és szeretnék nyugodtan sörözni valakivel, nem pedig annak örülni, hogy ő milyen nagy emberrel sörözhet.

Találtam egy interjút, egy szöveget az interneten, amelyben Zilahy Péterrel a Petőfi Irodalmi Múzeumban beszélgetnek. Pontosabban erről a beszélgetésről egy beszámoló szerepel a világhálón. Ebből érdekes dolgokat tudtam meg, nevezetesen azt is, hogy már igen fiatal korában jól beszélt angolul és szinte unatkozott a középiskolában az angol órákon.
– A hátsó padban ücsörögve elkezdtem firkálni, így kezdtem el írni. Akkor még nem akartam író lenni, eszem ágában sem volt, mert én tudós akartam lenni, komoly ember, nem ilyen „művész”.

A tudományoknak mely területeivel szeretett volna foglalkozni?
– A biológia érdekelt a legjobban, tanulmányi versenyeket is nyertem, és ebbe az irányba mozdultam, de aztán rájöttem, hogy az egyetemi oktatás Magyarországon – már ami a tudományok oktatását illeti – nem tudna engem megtartani. Egy év múlva kirúgtak volna. Az a fegyelem, amely a műszaki és a természettudományok oktatásánál tapasztalható, nem nekem való. Én másként nőttem fel. Engem kirúgtak a gimnáziumból, mert tüntettem és verekedtünk a rendőrökkel. Nem tudtam volna az említett karokon vagy egyetemeken tanulni, nem tűröm, ha nem vesznek emberszámba. De mások sérelmeit is szerettem orvosolni. Volt bennem egy olyan eredendő igazságszeretet, amely néha nagyon megnehezítette a szüleim dolgát. Nem tudtam csöndben maradni. Ha úgy éreztem, hogy igazságtalanság történt, azonnal reagáltam. Állandóan verekedtem, megvédtem a lányok becsületét. Apám úgy nevelt, hogy lovagi erényeket kellett elsajátítanom otthon, és ez nem könynyítette meg a dolgot egy kommunista országban.

Ennek ellenére azért sikerült leérettségizni, s a bölcsészkart is elvégezni, hisz ez is egyetem, mégha nem anynyira szigorú is, mint a műszaki vagy természettudományok, bár azért erről nem vagyok meggyőződve.
– Nem arról beszélek, hogy nem szigorú, vagy nincsen minőségi oktatás, hanem a hozzáállásról. A szüleim műszaki egyetemet végeztek, villamosmérnökök. Az említett egyetemeken és karokon úgy bántak a diákokkal, mintha gyerekek lennének, kisgyerekek. A tanár az isten. Ehhez képest a bölcsészkaron inkább vették emberszámba a hallgatókat. Én már eleve nem mentem be olyan órákra, ahol a tanár azt képzelte magáról, hogy isten. Mert ha istenhez akarok közeledni, akkor templomba megyek, nem egyetemre.

Ugye szó volt már róla, hogy korán megtanult angolul. Most egy olyan világ köszöntött ránk, amikor az idegen nyelvek ismerete szinte korkövetelmény. Ez segítheti a magyar irodalmat is abban, hogy éppen ennek a kiváló nyelvtudásnak köszönhetően hamarább eljuthasson mondjuk az angol, a német, a francia olvasóhoz is.
– Az én generációm még nem beszél nyelveket. Ketten, hárman vagyunk, akik több nyelven tudunk. A nálam fiatalabbak fognak majd jól kommunikálni idegen nyelveken. Én több nyelven beszélek, ez segít, mert szükség van rá, ugyanis nagyon sokat utazom, fellépek különböző országokban. Enélkül nem tudnék semmit sem csinálni, vagy halálra unnám magam, s akkor valami mással kezdenék el foglalkozni, tehát fontos ma a nyelvtudás.

Tudom, hogy hosszabb időt eltöltött különböző nyugat-európai országokban. Ezek az utazások az ön érdeklődését jelzik, vagy valamilyen missziót is teljesít velük?
– Engem meghívnak és pénzt is keresek ezeken az utakon. Ha megjelenik a könyvem valahol, akkor elmegyek oda, fellépek, az olvasó találkozik a szerzővel. Segíteni kell a könyveket. Az Az utolsó ablakzsiráf az utolsó nagy sikerem. Tizennégy nyelven jelent meg. Ez tizennégy ország.

Ugye sokan ismerik tájainkon nem ezt a könyvet, hanem az Ablakzsiráf című gyermekeknek szánt kis enciklopédiát vagy lexikont. Az ön könyve csak a nevében hasonlít erre a gyermekkönyvre. Ha röviden jellemezné azoknak az olvasóknak, akik nem ismerik, hogy miért ez az ironikus címválasztás, amely egy gyermek-enciklopédiára utal. Persze a könyv szerkezete is hasonló, holott egész másról van szó.
– Igen, az Ablakzsiráfból tanultunk meg írni és olvasni, tehát egy olyan alapműhöz nyúltam, amelyet mindenki ismer Magyarországon. Azért választottam, mert a diktatúrában mindenkit gyerekként kezelt a rendszer. Nemcsak engem, a szüleimet, a nagyszüleimet is. Úgy döntöttem tehát, hogy a legegyszerűbb, ha én is hasonlóképpen nyúlok a dolgokhoz. A stílus és a forma is erre a könyvre hasonlít, a gyermekkönyv mintájára építettem fel az én könyvemet.

Itt vagyunk Pozsonyban, a Cseh Köztársaság Kulturális Intézetében egy nemzetközi költő-találkozón. Járt-e már korábban is a szlovák fővárosban? Ismer-e korábbról is szlovák, illetve szlovákiai magyar írókat, költőket?
– Persze, többükkel találkoztam már, s nemcsak Szlovákiában, hanem más országokban is.

Egyébként az Interneten Zilahy Péter szlovákra lefordított verseivel is találkoztam, tehát ha másként nem, ilyen módon eljutottak a szlovák olvasókhoz.
– Sőt a web-lapomon Az utolsó ablakzsiráf-ból is olvasható tíz oldal szlovákul, egyébként nagyon jó fordításban.

Az ilyen összejövetelek, amilyenre Pozsonyban is sor került, mennyire gyakoriak és van-e igazából értelmük, jelentőségük? Hogy látja a költő? Ugyanis néha úgy tűnik fel, hogy ezekkel az összejövetelekkel a korszellemnek szeretnének megfelelni, de mennyire természetes ez, nincs ebben valami mesterkéltség?
– A költők sokkal inkább rá vannak szorulva, mint az írók. Az írók gyakran megélnek az írásaikból. Ez egy költőnél elképzelhetetlen. Tehát ezeken a találkozókon érintkezni tudnak a külvilággal és kiépíteni egyfajta nemzetközi kapcsolatrendszert, ami egy sikeres prózaírónál természetes. A költők számára fontosak ezek a nemzetközi találkozók.

Otthon milyen a mai magyar költészetnek az ázsiója, pontosabban a fiatal költők munkáit, verseit mennyire ismerik az emberek?
– Sosem volt a költészetnek nagy közönsége. Azok a klaszszikusok, akikről az iskolában tanultunk és áhítattal ejtettük ki a nevüket gyerekkorunkban, ők is ugyanolyan minimális közönség előtt olvasták fel verseiket. Az, hogy mekkora, milyen ez a közönség, szervezés kérdése. Sokkal több embert érdekelne a költészet, de félnek a rossz költészettől és hogyan is válasszák ki a megfelelő alkalmat? Amikor rendkívül sok baromi unalmas költői estet hallhattak már életükben. Nem az a gyakori, hogy hihetetlenül forró a hangulat egy költői esten. Ezek nehéz ügyek, de ha valaki jól szervezi meg, tehát a szervezők részéről megfelelő a sajtó, megfelelő a közönség, a meghívók, akkor nagyon jó esteket lehet rendezni. Nekem többször volt már olyan irodalmi estem, amelyen a legkisebb mozdulatomra is reagált a közönség.

Itt a felolvasó délután végeztével két csinos ifjú hölgy lépett önhöz, nagyon hálásan megköszönték a műsort, és azt mondták, hogy nagyon tetszettek a versek. Ilyenkor mit gondol a szerző, amikor a hallgatóságból egyesek ilyen heves érzelemkinyilvánítással fogadják az előadott verseket?
– Persze, örül. Ez elég gyakran előfordul, ha felolvasok valahol. Oda szoktak jönni hozzám az emberek és megköszönik. Szükségem is van rá, mert ha nincs visszajelzés, akkor azt gondolom, hogy valamit elrontottam. Valami kiderül mindig ezekből a reakciókból. Hogyha tényleg nagyon heves az érzelemkinyilvánítás, akkor azért annak valami oka van. Ezek a lányok kifejezetten csak megköszönték a műsort és elmentek, tehát nem arról volt szó, hogy ismerkedni akartak. Ezért valószínűleg őszinték voltak.

Némelyik versét hallgatva az ember arra gondolt, milyen kár, hogy nem zenésítették meg, remek bluest lehetne csinálni belőlük, vagy valami hasonlót, ami még közelebb hozná az emberekhez ezt a költészetet. Nem akadt zeneszerző, aki vállalkozott volna erre?
– De igen. Volt már ilyen, csinálták.

Milyen volt a visszhangja?
– Jól sikerültek ezek a dolgok. Működött. De nagyon sok egyéb feldolgozásom volt: rádiójátéktól kezdve multimédiás feldolgozásokon át a kísérleti színházig. Leggyakrabban én is közreműködöm ezekben a formációkban. Nekem nagyon fontos, hogy minden lehetséges formában megpóbáljam megfogalmazni, amit el akarok mondani, tehát nem kifejezetten a kötött, hagyományos költészeti forma az egyetlen kifejezési mód. Én képekkel is dolgozom, kiállításaim is szoktak lenni. Készítettem kisebb filmeket, színházat is csináltam. Ha támad egy ötletem, akkor mindig végig kell gondolnom, hogy melyik forma lenne a legmegfelelőbb, amelynek segítségével kibonthatom a témát. Ez néha vers, de nemcsak a vers, nemcsak a próza, hanem kép is.

Mondja, hogy képeket, rövidfilmeket is készít. Ezeket hol lehet megtekinteni?
– Vetítették a tévében, persze nem fő műsoridőben. Teljesen különböző dolgokat csináltam. Volt közöttük vad kísérleti film, de dokumentumfilm is. Nem ez a fő tevékenységem, de meg akartam tanulni, hogy később tudjak vele dolgozni. A képeimet gyakran kiállítják különböző országokban.

Mivel foglalkozik a polgári életben? Gondolom, a költészet nem biztosít megélhetést.
– Én a prózámból vidáman megélek.

Úgy tudom, hogy tanít is néha a műszaki egyetemen.
– A kilencvenes években a műszaki egyetemen voltam. Az egyetemi oktatásból még kevésbé lehet megélni, mint a költészetből. De tanítottam a New York-i egyetemen is. Ott sem fizetnek egyébként sokat, tehát az egyetemi oktatás nem a versírás alternatívája, már ami a megélhetést illeti.

Mit oktatott? Nyelveket?
– Irodalmat tanítottam. Azt érdemes tanítani, amit az ember nem tanult.

A műszaki egyetemen is?
– Igen. Külföldi diákoknak angol és magyar irodalmat tanítottam. A műszaki egyetem csak a helyet biztosította. Az összes magyarországi egyetemről jártak hozzám diákok.

Amikor a magyar irodalomról beszél külföldi diákoknak, mennyire sikerül felkelteni az érdeklődést iránta?
– Sikerül, hisz eleve olyan diákok jönnek az óráimra, akiket érdekel ez a dolog, tehát nem akarnak az unalomtól meghalni. Ez egy olyan dolog, mint az elit iskola. Az elit iskolák nem azért jók, mert a tanárok zseniálisak, hanem azért, mert a legjobb gyerekek járnak oda. Őket nem nehéz tanítani. Hozzám is olyanok jöttek, akikkel kifejezetten élvezet volt dolgozni.

Mi foglalkoztatja mostanában a költőt, a műfordítót, az élet vizein evező Zilahy Pétert?
– Szeretek az élet vizein evezni, ez foglalkoztat általában a leginkább, de annyi dolgom van, hogy ki sem látszom belőle, tehát igazából tűzoltással foglalkozom, az egyik munkából a másikba ugrom. A siker körüli ugrándozás nagyon sok időmet elvette. Többet szeretnék dolgozni. Fokozatosan próbálom visszavenni a saját életemet a sikertől, és kiszorítani a munkára szánt időből.

Lacza Tihamér