Ivan Gašparovič szlovák köztársasági elnök egy cseh lapnak nyilatkozva kijelentette: nem fogja megengedni a Beneš-dekrétumok felülvizsgálatát. „A dekrétumok a múltat jelentik. Megnyitásuk nem szerencsés. A II. világháború eldöntötte, mit kell tenni azokkal, akik kiszolgálták a fasiszta rendszert…”
Annyiban egyetérthetünk a köztársasági elnökkel: a Beneš-dekrétumok megnyitása nem szerencsés. Persze kérdés, kinek a számára nem szerencsés. Azt viszont nem hisszük el, hogy rosszabb lenne a magyarok számára, mint a szlovákokéra, ahogyan ő állítja. Persze a puding próbája az evés. De nem is azt szeretném én most (előre) vitatni, kinek a számára lenne szerencsés vagy nem szerencsés a dekrétumok felülvizsgálata. Hanem ezt a kijelentését a nyilatkozónak: „A II. világháború eldöntötte, mit kell tenni azokkal, akik kiszolgálták a fasiszta rendszert.” Ezt nem a 2. világháború döntötte el. A 2. világháború után döntötték ugyan el valakik, de nem a fasiszta rendszer kiszolgálásának mértékét véve alapul, tehát igazságtalanul. Én nem a mai szlovák történelemkönyvek, hanem a valóság alapján ítélem meg Magyarország és Szlovákia fasizálódásának és hitlerizmustámogatásának a mértékét. Horthy is csatlakozott Hitlerhez, részt vett Magyarország is a Szovjetunió elleni háborúban, de mintha Szlovákia felül akarta volna múlni déli szomszédját a németekhez való hűséges ragaszkodás tekintetében. A szlovák hadsereg katonái is ott voltak a Szovjetunióban a magyaréihoz hasonlóan, persze ők sem partizánjelöltekként, hanem részt vettek a harcokban a németek oldalán. S mi volt itthon? Szlovákiában Tiso államelnök kitüntette azokat a német katonákat, akik eredményeket értek el a partizánok elleni harcban. Magyarországról is gettókba és haláltáborokba hurcolták a zsidókat, de Szlovákia még fizetett is az elhurcolásukért Hitlernek. Horthy – bár a német megszállás alatt Hitler szigorú ellenőrzése alá került – legalább 1944 októberében megpróbálta visszavonni a magyar csapatokat a frontról, aminek következménye a németek diktatúrájával végrehajtott kormányváltás lett. Tiso meg tovább is igyekezett a német érdekeket kiszolgálni. Talán nem a véletlennek köszönhető, hogy az előbbi emigrációba vonult, a másikat pedig háborús bűnösnek nyilvánítva kivégezték. Ennek ellenére Szlovákia népe győztesként fejezte be a 2. világháborút, a magyar nép meg nyögte a hadisarcot, évekig küldte a szovjeteknek a háborús jóvátételt. Hogyan, minek alapján döntötte tehát el a 2. világháború, mit kell tenni azokkal, akik kiszolgálták a fasiszta rendszert? Nem történt itt valami hiba azzal a bizonyos mérleggel, elnök úr? Tény, hogy a felvidéki magyarok a háborús években már Magyarországhoz tartoztak, de noha bizonyos részük örült a visszacsatolásnak, egyáltalán nem támogatták az ország háborús politikáját. Mitől lett viszont a volt fasiszta Szlovákia népe egyszeriben győztes? (Sőt maga Szlovákia is?) Mint ön is jól tudja, attól, hogy a jaltai konferencia határozata alapján vissza kellett állítani a háború előtti határokat. Vagyis: a sokszor szidott csehek – akik valóban a hitlerizmus áldozatai voltak – ismét (már másodízben) a hónuk alá nyúltak a szlovákoknak. Szlovákia tehát Csehszlovákia visszaállítási szándékának köszönhetően lett patyolatfehér ártatlan bárány, nem pedig a sokat hangoztatott, de érvnek gyenge szlovák nemzeti felkelés érdeméért. (Hiszen ennek még a katonai vezetőjét is elfogták a németek.)
A tények makacs dolgok, elnök úr. Azokat ideig-óráig félre lehet magyarázni, sőt meg lehet hamisítani. De aztán kiderülnek.
Ráski István