Elképzelt kvázi-önéletírásom második kötetének készült ez a végül is Danubiánának elkeresztelt szöveggyűjtemény. Miért elképzelt, miért kvázi, miért végül is?
Az első ötlet természetszerűen az volt, úgy hat-hét évvel ezelőtt, az Aleatória megjelenése, hatvanadik születésnapom és nyugdíjba vonulásom táján, hogy megcsinálom ugyanazt prózában, ami az Aleatória versben. Vagyis Önéletírást, de rendhagyó, többszólamú, avantgárd önéletírást. Naivság volt persze, ma már tudom, ahogy azt is tudom, hogy az Aleatória sem lett a végső megoldás, tíz (ötven?) év után kezdhetem az egészet elölről.
De az az Önéletírás-memoár azért szépen volt elképzelve! Trilógiaként természetesen, hogyan is másként. Első része lett volna – Kő-ország címmel – egy szülőföld-montázs (Gömör könyve), második egy pozsonyi-dunatáji gyűjtemény, a harmadik pedig egy Párizsi memoár (regény?). A Kő-ország, mint tudott, úgy-ahogy el is készült. Nem úgy persze, ahogyan elképzeltem, mert végül is abból is csak egy, több évtizedes termésből összeállt szöveggyűjtemény lett, de kiegészült egy frissen (2003-ban) írott „érzelmes utazással” az Eltűnt idő nyomában, s végül is, noha többszólamú, de valóságos memoárrá állt össze az egész.
E gyűjtemény sikerén(?) fölbuzdulva láttam neki a folytatásnak, a „trilógia” második kötetének. Ennek a Gömör és Párizs közé eső Dunatáj lett volna a „témája”, elképzelt nevén a Danubia Sacra. Ilyen című írásom ugyan nem volt, az eredetileg Jelen és történelem című mítoszt akartam így átkeresztelni, nyilván Hamvas (Scientia Sacra) ihletésére. S hogy mi mindent akartam beleírni a mítoszon, illetve a mítosz alapját képező Víz, víz, víz, víz című árvizes riport-sorozatomon kívül?
Az én szűkebb értelemben vett pozsonyi-dunatáji létem, főiskolára kerülésem évétől, 1956-tól kb. hatvannyolcig tart. Ahogy a Kő-ország térideje 56-ig. S itt nemcsak a helyszínváltás a mérvadó természetesen, hanem a korszakváltás mindenekelőtt, hisz nyilvánvaló, hogy „ötvenhattól” új világkorszak kezdődik. Ahogy „hatvannyolccal” is. Az én második korszakom ugyan 65-ben zárul, épp az árvizes riporttal, ezután indultam először, egy iskolaévre Párizsba, ám a valóságos korszakváltás hatvannyolcban történt, s nemcsak a második, immár két évig tartó út miatt, hanem a történelem okán is. S hogy véget ért 70-ben s folytatódott „Danubiánában”, az csak a látszat, mert 68 után az én számomra immár mindenütt Párizs volt a mérce. No de vissza Danubiánába!
Mert értelemszerűen Danubiának fogjuk nevezni terünket, annak ellenére, hogy tudós és kevésbé tudós elmék és illetékesek kiderítették, hogy márpedig ilyen fogalom nincs. A latin szakos Csehy Zoli sietett a segítségünkre, mondván, hogy talán a „Danubiána” megközelíti az elképzelésünket. Így maradt a cím végleges, minthogy a kényszer szülte, de közben már a hivatal által is jóváhagyott munkacímet nem lehetett megváltoztatni.
S hogy mi tartozik ide?
Nemcsak az „árvizes riportom” s az utána elkészült Jelen és történelem (új, mai címén a Danubia Sacra), ide tartoznak a korabeli verseim és publicisztikai írásaim is, mégpedig nemcsak a szűkebb értelemben felfogott duna menti írások, hanem például a bodrogköziek is, tehát a tágabb értelemben vett Dunatáj-Kárpátmedence-Közép-Európa problematikája. Így került ide a Barangolás Bodrogközben című írásom, s főként a Rapszódia a bodrogközi szélről c. versem, amely több, mint négy évtizedes pályafutása alatt még Duna menti széllé is változott, s így kapta meg épp e jelen kötetben a (talán végleges) Rapszódia a bodrogközi duna menti szélről címet.
E ciklusok s a belőlük táplálkozó mítosz mellé pedig besoroltuk még a későbbi évtizedek Duna-témájú írásait is. S minthogy ekkor már se lírai verseket, se publicisztikát nem írtam, a montázsaimhoz fordultam. S mert ezek főként jelentős írók-művészek portréi, logikusan következett az egészből, hogy Danubia nagy elméit idézzük meg, épp azokat, akik a leginkább igyekeztek áttörni Danubia korlátait, s akikre a legkevésbé illik kötetünk alcíme, az Akik soha nem látták a tengert. Itt elsősorban Bartók (s épp a század legnagyobb írójával, Joyce-szal összevetve), az Érsekújvárról indult Kassák Lajos, az idén százéves József Attila, Szentkuthy és Weöres, Erdély Miklós és Juhász Ferenc, s a mi szűkebb pátriánk képviseletében Fábry Zoltán.
S végül az egész gyűjtemény záró akkordjaként A megíratlan költemény. Ez bizonyos mértékben középponti (s átmeneti) szerepet játszik nemcsak a hagyományos (Kő-országbeli), az avantgárd Krétakorbeli s a későbbi Aleatóriabeli többszólamú szövegeim között. Ez az opus bizonyos értelemben szimbolikusan reprezentálja életművemben a Gömör (Kőország) és Párizs (Aleatória) közötti Dunatájat, a Danubia Sacrát, vagy ha jobban tetszik, a Danubiánát.
Cselényi László