Az anyaság semmihez sem fogható. Azt mondják, valahol ott kezdődik, amikor a nő megtudja, új életet hord a szíve alatt. Hirtelen minden megváltozik, fellép a fészekrakási ösztön, de már a féltés, az aggódás is jelentkezik. Következik a végtelennek tűnő több hónapos örömteli várakozás, hogy a végén végre megpillanthassa azt, aki számára mindennél és mindenkinél fontosabb: újszülött gyermekét. Minden nő titkon erre vágyik, még akkor is, ha az évek múlásával egyre távolabb kerül az álom megvalósulásától.
Zsidek Veronika négyszer élte át azt az eufórikus érzést, hogy magához ölelhette újszülöttjét. Sok-sok év telt el azóta, a pici babákból lassan felnőtt nők és férfiak váltak. De még mind egy fedél alatt, a papa és a mama védőszárnyai alatt laknak nagy szeretetben.
– 1980-ban mentem férjhez, pár évvel az egyetem elvégzése után. Mivel
egyedüli, ráadásul kései gyerek vagyok, gyermekkoromban mindig hiányzott a
testvér, állandóan más gyerekek társaságát kerestem. Abban tehát biztos voltam,
hogy egynél több gyerekem lesz, eredetileg kettőben gondolkodtam. Aztán egymás
után megszületett a két kislány – Mónika 1981-ben, Bettike 1983-ban – és nagyon
vágytunk még egy kisfiúra. Harmadikként – 1986-ban – megérkezett József fiam.
Addigra viszont a két kislány már felcseperedett annyira, hogy kettesben szépen
eljátszogattak, Józsikának meg nem volt játszótársa. Így aztán 1987-ben a
világra jött a másik fiú, Márton is.
Míg az édesanyám egészséges volt, addig megtehettem, hogy a lányok világra jötte
után nem sokkal visszamehettem dolgozni, de a fiúkkal már hároméves korukig
otthon maradtam. 1990-ig voltam gyesen. Addigra megszűnt a régi munkahelyem,
újat kellett keresnem.
Könnyen hordta ki a gyermekeit, milyenek voltak a szülései?
– Nagyon nehezen viseltem a várandósságaimat. Mind a néggyel veszélyeztetett terhes voltam. Kettőt szinte végig a kórházban hordtam ki, kettővel pedig végig otthon kellett maradnom. József nagyon nehezen született, császármetszéssel. Majdnem belehaltunk mind a ketten. Csodálkozott is az orvosom, amikor még egyszer visszatértem a kórházba. Talán túl merésznek gondolt, hogy annyi gyötrődés után még egy gyermeket vállaltam. De hívő emberként elfogadtam, amit a sors rám mért, hagytam, hogy megtörténjenek a dolgok velem és körülöttem. Nem bántam meg, hiszen hála Istennek négy egészséges, ma már felnőtt gyermekem van.
Gondolom már a babavárások idején és utána is volt tennivalója bőven a
férjének és az édesanyjának is, rájuk maradt a házimunka, ott voltak a nagyobb
gyerekek is…
– Kijutott nekik a jóból, ha viccesen akarnék fogalmazni. Férjemnek valóban
nem volt könnyű dolga. Csak a családnak éltünk, napjainkat kitöltötték a
gyermekek körüli teendők. Sajnos édesanyám 1983-ban megbetegedett, ő is ápolásra
szorult, már nem tudott segíteni nekünk.
Azt talán mondanom sem kell, hogy ha kitört az influenza, akkor ágyba döntötte
az egész családot. A legemlékezetesebb azonban, amire ennyi év távlatából már
vidáman gondolunk vissza, a bárányhimlő volt. Betti lányom hatéves korában,
decemberben „hozta haza” a vírust kórházból. Szentestére az egész család
lebetegedett, a férjemen kívül. A karácsonyt az ágyban ülve, púderrel bekenve
töltöttük és vártuk a jó szerencsét. „Végigsöpört” a családon a mumpsz is,
természetesen törések, járványok időnként előfordultak, de hát ez vele jár a
gyermekkorral.
A gyerekek azonban idővel felcseperedtek, ma már szárnyaikat bontogatják,
készülnek az önálló életre. Milyen pályát választottak?
– Móni lányom gyógypedagógiát tanul, itt-ott publikálgat is. Betti lányom a
műszaki főiskola építészeti karán tanul. Józsi fiam most érettségizik a Duna
utcai gimnáziumban, a legkisebb, Márton pedig az ország egyetlen katolikus
elektortechnikai szakmunkásképzőjébe jár. Hogy miért pont oda, annak oka van.
Sajnos diszlexiás, diszgráfiás és mivel a magyar iskolának nincs olyan
szakembere, aki foglalkozni tudott volna vele, nem tanult meg rendesen írni,
nehezen olvas. Olyan iskolát kellett keresnünk számára, ahol ezzel a
problémájával elfogadják, és ahol hasznosítani tudja kézügyességét. Emellett még
sportol is, szép eredményeket ér el hosszútávfutásban. Ezzel kompenzálja az
olvasási és írási nehézségeit.
Manapság, amikor újra divat az egykézés, hogy tekint a környezete,
barátai, ismerősei önre, aki négy gyermeket nevelt fel?
– Az első reakciójuk, hogy nem nézek ki négygyermekes anyának. A másik pedig
a kérdés: hogy győzöm? Megkérdezik azt is, ennyire bátor voltam, hogy mertem
négyet vállalni? Erre azt szoktam felelni, hogy minél több a gyerek, annál
kevesebb velük a gond, mert egymással jól elvannak, míg az egykével foglalkozni
kell, hogy ne unatkozzon.
Ami az anyagiakat illeti, kétségtelen, hogy a négy gyermek sokkal többe kerül,
mint az átlagos egy vagy kettő. Két főiskolásunk van jelen pillanatban, akik
megragadják az alkalmat, ha némi pénzkereseti lehetőség adódik. Betti lányom
szociális ösztöndíjat is kap, Móni egy tolókocsis kislányt gondoz, ezzel
megkeresi magának a legszükségesebbre valót. Be kell vallanom azt is, hogy sokan
segítenek és segítettek is, s ezt nem tartom szégyennek. Csak remélem, hogy
egyszer viszonozni is tudom mások önzetlenségét. A gyerekeimnek vannak lelki
édesanyái is, akik nélkül nehezen boldogulnánk. Különben a gyerekeimet úgy
nevelem, hogy igényesek elsősorban a tanulás, a művelődés területén legyenek.
Gyermekei sohasem rótták fel önnek, hogy miért vannak ilyen sokan? Nem
mondták azt, hogy: Anya, miért kellett neked ennyi gyerek, kevesebbel könynyebb
lenne stb.?
– Amikor kicsik voltak és a nagymamát ápoltuk, akkor mindig megkérdeztem
tőlük: hány kincse van a mamának, hol vannak az én kincseim? Olyankor hol az
egyik, hol a másik szólalt meg, hogy négy és sorolták a neveket. Úgy voltak
nevelve, hogy ők a mi kincseink, ők a legértékesebbek az életben. A szokásos
gyermekperpatvarokon kívül sose hallottam tőlük olyasmit, hogy nem tetszene
nekik, hogy többen vannak. Most is állandóan azt rágom a fülükbe, hogy szeressék
és segítsék egymást mindenben, amiben tudják. Az összetartozásra szükségük lesz,
mert a családunkban már mindenki kihalt körülöttünk. Alig várom, hogy unokáim
legyenek és szaporodjon a család. A lányok körül már legyeskednek a fiúk,
hamarosan eljön a párválasztás ideje.
Mennyire osztja azt a nézetet, hogy a gyermek számára a legnagyobb
ajándék, ha testvére születik?
– Ezzel csakis egyetérteni tudok. Egyedüli gyermekként nőttem fel,
édesapámat már ötévesen elveszítettem, s amióta az édesanyám meghalt, nincs
kivel feleleveníteni a múltat, nincs kivel emlékezni a gyermekkori élményeimre.
Egyedül maradtam az emlékeimmel. Ha volna egy testvérem, lenne kivel
felemlegetni a közös gyermekkor eseményeit.
Amikor picik voltak a gyerekek, tudatosan ügyeltem arra, hogy ne legyen köztük
irigység, féltékenység. Például, amikor Bettikével, mint pici babával
foglalkoztam, és Móni már körülöttem szaladgált, akkor közben állandóan hozzá
beszéltem. Megkértem, hogy segítsen, hozzon nekem pelenkát vagy ilyesmit. Amikor
Józsi született, akkor elég soká voltam el otthonról és a két kislány már
kezdett értelmes lenni. Kitaláltam, hogy a kistestvér ajándékot hoz a nagyoknak.
S ez az ajándék nem volt más, mint két kis nyuszi rózsaszín fülecskékkel benne a
nevük monogramjával. Amikor Márton született, szintén kaptak mind a hárman
valami apróságot. Arra is odafigyeltem, hogy a babalátogatások idején mindig
legyen otthon valami kis meglepetés a nagyobbak részére is. Sosem tudhattam
ugyanis, hogy a látogatók a picin kívül a többieknek is hoznak-e valami kis
figyelmességet.
Városi embernek lenni négy apró gyerekkel maga a rémálom, főleg, ha nincs
autó. Az egyiket óvodába, a másikat iskolába kell vinni, tömegközlekedéssel
utazni. Milyen élményei vannak ebből a korszakból?
– Rémes időszak volt. Tömött trolibusszal közlekedtünk, cipeltem a kocsit, a
két gyereket az óvodába. Később a néggyel az iskolába. Volt, hogy a férjem
reggel elszállította őket az oviba és a suliba, én meg délután haza, de nagyon
nehéz volt az egész. Ez az, amit nem sírok vissza. Ezért kirándulgatni is inkább
a környékre szoktunk, a közeli Vaskutacskára, ahová gyalog is el tudtunk menni.
Ahogy nagyobbak lettek, már az iskolai kirándulásokra jártak. Az egész család
együtt 1989-ben üdült a Tátrában, később a körülmények úgy hozták, hogy erre már
nem volt mód. Férjemmel kettesben sem nyaraltunk soha, de őszintén szólva, nem
is hiányzott.
Nem bánta meg, hogy ennyi gyermeket vállalt? Azért kérdezem, mert az anyák
társadalmi megbecsülése nemhogy növekedne, egyre csökken. A nők gyakorlatilag
válaszút elé vannak állítva: vagy karrier vagy család.
– Néha vannak ugyan gyenge pillanataim, de nem bántam meg, hogy így alakult.
Azt gondolom, minél kevesebb gyerek születik, annál nagyobb lesz a gyerek
értéke. Én elfogadtam a gyermekeimet, abortuszra nem mentem volna el. De nem
ítélem el okvetlenül azokat, akik mégis megteszik. Az egész terhét csak a nők
viselik. Sok tapasztalatom van ezzel kapcsolatban azokból az időkből, amikor
veszélyeztetett terhesként a kórházban feküdtem. Ugyanott feküdtek az abortuszra
váró vagy azon átesett nők is. Ahány asszony, annyi sors. Volt, aki három
felnőtt gyermeke után maradt állapotos, és már öregnek érezte magát egy gyermek
felneveléséhez. Olyannal is találkoztam, akinek pár hónapos volt a kisbabája és
munkába kellett állnia. Mit tehetett volna? Sokszor a környezet kényszeríti rá a
nőket arra, hogy elvetessék magzataikat. Ezért lenne jó egy védőnő státust
létrehozni, akinek kapcsolata lenne a nőgyógyásszal és a családokkal. Tudná,
hol, melyik családban fontolgatják az abortuszt. Elmehetne családlátogatásra,
lehet, hogy kiderülne, valamilyen pitiáner probléma van a háttérben. Ha az ilyen
anyának akad segítsége, akkor boldogul. Szüleink, nagyszüleink még a hagyományos
nagycsaládban nőttek fel, ahol nagymamák, nagypapák, nagynénik és nagybácsik
vették körül a gyerekeket. Egyik álmom, létrehozni egy olyan társulást, amely
támogatja a nagyobb családok tehetséges gyermekeit.
Magam is tapasztaltam a saját bőrömön, mennyire hátrányos helyzetben vannak azok a nők, akik több gyermeket vállalnak. Amikor 1990-ben munkát kerestem, több helyre is felvettek volna, de amikor megtudták, hogy négy pici gyerekem van, azt mondták, hogy nem. Emiatt le kellett mondanom egy kiemelten magas fizetéssel kecsegtető állásról is. A jövendőbeli munkaadóm feltette nekem a kérdést: Mit tennék akkor, ha el kellene ugranom Bécsbe kocsival egy külföldi professzorért, miközben otthon lázasan fekszik a gyerekem? Nem volt más választásom, azt feleltem: sietnék haza a gyermekhez, a profeszszor meg toporzékolhatna a repülőtéren.
Brogyányi V. Júlia