Nem vitás, hogy a Rusalka Antonín Dvořák legnépszerűbb operája nemcsak világszerte, de a Szlovák Nemzeti Színház életében is. Nyolcvanöt éve ez volt az első előadott opera, és mostanság éppen kilencedik változatát prezentálta közönségének. Ebből a „sorozatból” pedig jómagam már harmadiknak vagyok szem és fültanúja. Szeretem a változatosságot, szeretek új elképzeléseket megismerni és öszszehasonlítva mérlegelni. És ez a mostani összehasonlító mérlegelés az, mely mély barázdákat szánt homlokomra. Az történt ugyanis, hogy a színrevitel és a mű értelmezése egy ugyancsak autentikusnak vélt prágai csapat munkája, mely azonban kimondottan vitára ingerlő. A rendező (Jiří Nekvasil), ez a színházi „enfant terrible” tulajdonképpen a boszorkány, Ježibaba, kvázi jóslatából indul ki – gondolatmenetét logikusan végig is viszi – aki ugyan hajlandó emberré varázsolni a vízitündért, de ha itt, az emberek között csalódás éri és viszszatérni kényszerül a tündérvilágba, már nem lehet olyan mint volt, s megvetés sorsa vár rá. És ezt az emberré lett, de néma és hideg lényt a herceg az Idegen Hercegnő bájaiért bizony elhagyja, mire a Vízimanó magával viszi a csalódott „lányt” a vizek világába, mely azonban már nem fogadja vissza, megveti, s csak mint lidércfény bolyonghat az idők végeztéig...
Ez hát a kulcsmotívum s ha a viszszatérő Rusalka már nem a régi vízilény, a környezet sem lehet az, melybe visszatér. És itt van a nagy rendezői csavar, a régi erdő, és tavacska helyett egy nagyvárosi szemétlerakó várja a visszatérőt, ahol a boszorkány egy autóroncsban lakik, az egykori három vízitündér-testvér füvecskét szív s egy hordozható rádióból bömbölő muzsikára vonaglik... Így néz ki hát manapság egy Rusalka, megfosztva minden bájtól, poézistől, szinte meggyalázva Jaroslav Kvapil gyönyörű és mélyen emberi textusát, no és persze Dvořák muzsikáját. És maga a színpadi világ (Daniel Dvořák) is, szinkronban a rendezéssel, kiábrándító sőt kimondottan rút. A jelmezek (Lucie Loosová) terén a Rusalkáéval még csak egyet tudok érteni, az Idegen Hercegnőé pedig egyenesen pompázatos, de a vendégsereg fantasztikus uniformisa és a férfiak kakastaréj frizurája szinte sokkoló. Gyakori jelenség, hogy a negatív vizuális együtthatót szinte kompenzálja a pozitívabb auditív komponens. Sajnos itt most ez sem működik eme recept szerint, pedig a szereplők zöme régi birtokosa szólamának, s így a heterogén jelleg uralkodik. Jómagam a két első bemutatót láttam a beígért három garnitúrából, de Herceget csupán egyet ismertem meg. A két címszereplő Eva Jenisová és Iveta Matyášová, két ellentétes világot képvisel. Az első az eszményibb az érzelmesebb, s így az én favoritom, míg a másik ragyogó csúcshangjaival és mélyen drámai szenvedélyével szinte már másfél számmal kinőtte Rusalka szólamát. Mindkettőjük Hercege Ľudovít Ludha volt, aki főleg a második estén nyújtott kiegyenlítettebb teljesítményt. Peter Mikuláš hangja a Vízimanó ama második felvonásbeli híres áriájára érte el az elvárt élmény színvonalát. Gustáv Beláček kemény és darabos. Marta Beňačková a boszorkányabb boszorkány, míg Denisa Hamarová egy hideg varázslónő, de nagyon szépen énekel. Jolana Fogašová az Idegen Hercegnő vörösarany jelmezében eszményien szép jelenség, de a szerepben szinte lubickoló Ľubica Rybárska hozza igazán a szerző megálmodta személyiséget. Az összesen hat vízitündér az élen a kitűnően induló Adriana Kučerovával erőssége az előadásnak. Karmesterünk, Jaroslav Kyzlink a bemutatón egy kiegyenlített tömör egységszínvonalat hozott ki a zenekarból – sajnos a második garnitúrával ez már nem sikerült – de ízlésem szerint az árnyalatok rovására túlzottan kedveli a forte tartományt.
(P. S. Egy recenzióban azt a kitételt olvastam, hogy „elmaradt a várt botrány”. Hát igen, elmaradt, mert közönségünk még nem érett a botrányra, bezzeg Bécsben tombolt volna a búúú. Illedelmes szolgaisággal elfogadja még ma is, mint ahogy arra évtizedeken át idomítva volt, azt, amit éppen felszolgálnak.)
Varga József