Lót-fut az ember, kocog, minit és tűsarkút hord... aztán egy rossz lépés... egy félresiklott mozdony vagy autó... vagy bármi más, amire legrosszabb álmában sem gondolt...
Aztán kóma, ágyhoz kötve egy ideig... fel sem fogja még, mi történt vele... egy idő után aztán megtudja: megsérült a hátgerince, esetleg a gerincvelője is... , de még talán akkor sem tudja igazán, mit jelent ez... aztán jön a műtét, majd a torna, sokáig. Végül a mankó, rosszabb esetben a tolószék. És megint torna, gyógyfürdő. Ez már így marad, ez már jobb nem lesz. De az ember egy ideig nem igazán fogja fel a sors tragikus mozzanatát... szinte természetesnek képzeli, hogy ez átmeneti állapot, minden megy majd a régiben, lesz lótás-futás, lesz kocogás, lesz mini és tűsarkú... Aztán eltelik pár hét, pár hónap, egy év... kinek hogyan, és még „mindig semmi”... pedig tornázik és úszik (ha csak karral is tudja mozgatni magát), pakolásokat rakat magára, erősíti sérült tagjait… Aztán jön a hideg zuhany. Hát ő már mozgássérült marad! Nem lesz már teljes ember, nem lesz épkézláb... lehet, hogy egy szatyrot sem fog már tudni felemelni...
Hogy elfogadni... ezt el kell fogadni... egy idő után rájön: ezt úgy igazán
elfogadni soha nem lehet – erre csak nem kell gondolni, már csak nem fog ezen
éjjel-nappal „nyavalyogni” Mit ér el azzal?! Dolgozni kell, alkotni,
tevékenykedni! Kihasználni adottságait, képességeit, műveltségét, tehetségét,
kézügyességét... kinek mi adatott meg! És kifejleszteni magában, hogy a lehető
leginkább önellátó legyen – hogy ne kelljen annyira éreznie, ne éreztethessék
vele annyira kiszolgáltatottságát...!
Tudjuk: egy mozgássérült – persze az ő számára megfelelően átalakított
körülmények között – nagyon, nagyon sok mindenre képes (olyasmire is, amit úgy
„ki se nézne belőle” az ember) – de neki minden háromszor annyi ideig tart, mint
az egészségesnek. „Mindent” meg kell oldania, amit nem szeretne, ha gondozója
vagy személyi asszisztense végezne el helyette, és tudja, képes rá! (Mikor kell
és mibe megkapaszkodnia, mikor kell leülnie... aztán újra felállnia... hogyan
tud magával vinni egy táskát, ha két mankóval is jár...)
Csak ne sajnáltassa magát, soha, azt ne! A szánalommal találkozik úgyis épp eleget, szinte mindenkitől azt kapja. A mozgássérültség feltűnő: kétszáz méterről is látszik az egy mankó is, és már kezdődik is a siránkozás...
Pedig a mozgássérültnek épp erre van legkevésbé szüksége! Csak azt várná,
hogy egyszerűen emberszámba vegyék... hogy elismerjék: éppúgy joga van az
élethez! Hát neki „be kell fognia” a száját, meg kell hunyászkodnia és
alázkodnia, nem lehet véleménye... csak azért, mert mozgássérült... mert
kiszolgáltatott az emberi jóakaratnak és segítőkészségnek...? Mindenesetre neki
nagyon nehéz beilleszkedni a társadalomba... a teljesen akadálymentes Szlovákia
egyelőre vágyálom... kötött munkaidőre nem igazán alkalmaznak szívesen
mozgássérülteket... ha még tanulóról, diákról van szó, nem is olyan egyszerű
megoldani a tanintézménybe való bejutást, az óralátogatást, a menzát...
De nem feladni, azt nem! Mert ha végképp feladja, bevonul egy
egészségkárosodottak intézetébe, és rokkantnyugdíjából alig marad pár száz
korona egy hónapra, abból ugyan nem sokat engedhet meg magának, és ha más
bevétele nincs, marad a „gubbasztás” és vegetálás, a semmittevés... De ha már
nincs is biztos családi háttere a mozgássérültnek, ha már tényleg úgy tűnik,
nincs más megoldás, csak az intézet, akkor is meg lehet oldani... Ki kell
„okoskodni”, össze kell kombinálni, figyelembe kell venni az alternatívákat és
lehetőségeket... Ki kell választani a számára legelőnyösebb és legelérhetőbb
módot. Létezik szociális lakás, de ha az nem jön össze, létezik hosszú lejáratú,
kezes nélküli kölcsön is nyugdíjasoknak. Aztán létezik állami támogatás
lakásátépítésre, gépkocsi-vásárlásra, kompenzációs segédeszközökre... és létezik
személyi asszisztens is, akár egésznapos gondozásra is...
Küzdeni! Nem feladni! Az élet minden területén. Mindenkinek, mindenben. A mozgássérülteknek még inkább nem! De nekik nehezebb. Sokkal nehezebb.
Öllős Edit